A demokrácia általános elvi elbírálása adja meg a kulcsot a monarchia vagy köztársaság nagy kérdésének megítéléséhez is. Mellőzzük itt a quaestio facti-t, azt, hogy Magyarországon ez a kérdés ténylegesen el van döntve; mellőzzük a magyar néplélek sajátosságaiból folyó érveket is, a csaknem ezeréves hozzászokást Szent István koronájához, a történelmi és jogfolytonosság s a nemzeti hagyományok szempontjait. Csak az általános elvi szempontokat keressük. A monarchikus rendszer legbuzgóbb hívei sem tagadhatják, hogy ennek a rendszernek is vannak hibái, hogy mint semmiféle emberi dolog, úgy ez sem tökéletes. Azonban kérdés, hogy a demokrácia s nevezetesen a köztársasági államforma hibái nem épp akkorák, sőt, nem nagyobbak-e?      Ha az összes állampolgárok egyet akarnának, s ha mindenkiben megvolna a legfőbb vezetés irányának megítélésére a szükséges belátás és meghiggadás, a köztársasági formának nyugodtan odaítélhetnők talán a pálmát. De az emberek gondolkozása ezerféle és folyton változó, a közélet irányításáért pártok versenyeznek, amelyek nemritkán végleteket képviselnek s állig fegyverben néznek egymással farkasszemet. A monarchisztikus rendszer mellett ezek az ellentétek még csak elviselhetők, sőt hasznos irányítói lehetnek a legfőbb vezetésnek. Az uralkodó szükségképp felette áll a pártoknak; a többségi párt által kormányoz ugyan, de a többi pártot is igyekszik védeni s a pártok versengésében mérséklőleg hatni. A köztársaságban ez a nagy előny elesik: ott a többségi párt minden, a többi párt leszavazott ellenfél; a köztársasági elnök egyetlen párt bizalmi férfija, választottja, akinek, hogy a többség újra megválassza, érdeke, hogy ennek a pártnak kedvében járjon, ezt erősítse a végletekig, a többi pártot pedig a földbe tapossa. A kisebbségek joga és védelme a köztársaságban szinte a semmivel egyenlő. A monarchiában az államélet folytonossága is sokkal előbb biztosítható, mint a köztársaságban, épp azért, mert az államfő egy újraválasztásoknak alá nem vetett szilárd kristályosodási középpont. Az 5-6 évi turnusokban váltakozó elnökök politikája szükségképp zökkenésekkel jár az egész államéletre nézve. A változatosságban van jó is; de azt elérhetjük a minisztériumok váltakozásával is, s még mindig marad valami, ami a váltakozó kabinetek fölött, mint állandó és egyöntetű égbolt megmarad. Mérhetetlen előnye végre a monarchikus rendszernek, hogy benne az államfő bizonyos fokig független a tömegszeszélyektől és tömegszenvedélyektől, a folyton változó néphangulatoktól és népvéleményektől. «A felség felelősségre nem vonható» ez a demokrata túlzóktól meg nem értett s azért rémképnek festett elv hatalmas erkölcsi erőt is rejt magában; az uralkodót kivonja a párthullámzások s a népszerűségnek magasabb értékeket feláldozó ingadozások veszélyeiből. Viszont ez az elv az egyenes felelősség helyett sokkal egyetemlegesebb erejű felelősségérzet alá helyezi az uralkodót: a monarcha tudja, hogy trónja és háza addig szilárd, amíg legjobb tudása és lelkiismerete szerint, őszintén s odaadóan, népszeszélyektől s pártszempontoktól függetlenül műveli népei boldogulását, szolgálja állama biztos és szilárd fejlődését.      Hertling gróf szerint: «A monarchikus államban a király egészen és mindenestül az államért van; érdekei az állam érdekei; ennek jólétével s hatalmával növekszik a fény, mely személyét övezi; az állampolgárok kielégítésével gyarapodik saját életének boldogsága.» Mindezt mennyire nem lehet elmondani a köztársasági elnökökről, akiknek legfőbb gondoskodásuk, hogy hivataloskodásuk után valamely zsíros, díszes állásba, esetleg egy-egy nagy pénzintézet igazgatósági székébe vonulhassanak – s ennek a vágynak megfelelően intézik az ügyeket mint államfők is! A francia köztársasági elnökök körülbelül mind a nagybankok árnyékából jöttek s a nagybankok árnyékába térnek vissza. Az elnök a párttöbbség – s a pénzhatalmasságok – szószólója s képviselője, akinek a párt és a bankok minden, az összesség kevés; a király szemében a mindenki minden, nála az összes pártok és összes néprétegek szemelőtt tartása a legmagától értetődőbb dolog. Ezenkívül a király és a nemzet közt, legalább ott, ahol örökösödő királyságról van szó, bizonyos megbecsülhetetlen szellemi közösség fejlődik ki, mely a nemzet és király közös jó- és balsorsából fakad. A nemzet a királyra mint önmaga magasabb megszemélyesítőjére tekint fel s benne látja államisága szilárdságának s fényének élő szimbólumát. A királyi udvar fényét és bőségét a saját nagysága jelének érzi; a királynak tett esküt, a «királyért és hazáért» hozott áldozatokat önmaga jobb, nemesebb, maradandóbb felének hozott hódolatként tekinti. Az «Őfelsége a király nevében» hozott ítéleteket egy magasabb jogrend döntéseiként fogadja; a király által osztott elismerést és kitüntetést sokkal inkább érzi a szuverenitás megnyilatkozásának, mintha egy általa tegnapelőtt, tán nagy üggyel-bajjal, csekély többséggel megválasztott elnökpolitikus kezéből kapná. Az «Isten kegyelméből» uralkodó király mégis csak sokkal egységesítőbb tekintély mindnyájunk szemében, mint a «nép – az utca – kegyelméből» való parvenü. S mindez áll akkor is, ha az uralkodó nem rendelkezik kiváló emberi és államférfiúi tulajdonságokkal – amiknek pedig ismét hatalmas nevelőeszköze a trón és a korona; – áll akkor is, ha közepes tehetségű és törekvésű ember viseli a koronát. Még a rossz, a méltatlan király is legföljebb kivételesen nehéz helyzetekben árthat jelentékenyen. Normális körülmények közt nagyobb bajt alig okozhat, az alkotmányosság formái, az uralkodó környezete, sőt családja visszatartaná őt végzetes ballépésektől, hangsúlyozzuk: legalább rendes körülmények között. Összegezve: ami hibája a monarchikus rendszernek van, az az alkotmányosság megfelelő fejlesztése által csökkenthető s javítható; ugyanezt a köztársasági rendszerről nem mondhatjuk el. … A születési előjogok A születési előjogok kérdése is elvi tisztázást igényel. Egyik oldalon azt láttuk, hogy a születési előjogok a demokratikus haladás nevében síkra szállók körében óriási elkeseredést és felháborodást keltettek, akik ezért ezeknek az előjogoknak teljes eltörlését sürgették azzal az érveléssel, hogy senki sem részesülhet előjogokban olyan előnyöknél fogva, amelyek nem érdemei, amelyek nem saját egyéniségének vívmányai. Elvégre, így okoskodtak, senki sem születik vezetésre predestináltnak s csak azért, mert valakinek bölcsőjét grófi vagy hercegi korona ékítette, az illető még sem nem jobb, sem nem okosabb a legközönségesebb munkáskunyhó szülötténél. Ez teljesen igaz, sőt az is meglehet, hogy az ilyen «született törvényhozó» vagy született előkelőség néha valóságos kreténnek bizonyul, vagy pedig teljes antikarakternek. … A másik oldalon azonban … rá kell mutatnunk arra, hogy a nagy történelmi múltú nevek fényének fenntartása a nemzeti hagyományok folytonosságának s tiszteletének egyik értékes biztosítéka; hogy bizonyos, a nemzet és a kultúra körül különösebb érdemeket szerzett családok előjogi helyzete ama családok legtöbb tagjában mégis elevenebben tartja fenn a nemzet és a kultúra iránti gondviselés fokozottabb kötelességének érzetét; hogy a haza érdekeit saját érdeküknek érző autochton előkelőségek a legerősebb természetes ellensúlyozói a puszta vagyoni súlyukkal érvényesülő pénzmágnásoknak, a hazafiúi eszmekörtől távol eső plutokrata parvenüknek s a nemzetközi tőke hatalmának, valamint a változó politikai áramlatok hátán felülkerekedő pártnagyságoknak is. Hogy főleg monarchikus államokban a születési előjogokkal körülbástyázott s nagyobb vagyonnal, társadalmi nimbusszal körített főnemesség kívánatos és természetes közvetítő réteg az uralkodóház és a nép között. Az arisztokrácia hibái elvégre bajosan többek és súlyosabbak a többi osztályok hibáinál s maga az arisztokrácia vigyáz arra, hogy ezek a hibák lehetőség szerint csökkentessenek.      Tény, hogy úgy nálunk, mint más országokban egészen a legújabb korig ha újabbkori közéletünk vezető egyéniségeit nézzük, képzettség, rátermettség, tág látókör s jellemtisztaság tekintetében a főnemesség képviselői közt aránylag sok van, aki az átlagot messze meghaladja. Ez lehet részben éppen a kiváltságos körülmények eredője, a jobb nevelésből, a családi név méltóságának kényesebb őrzéséből, előkelő összeköttetésekből stb. származó előny; de hogy megvan és előny, tagadhatatlan. A politikai téren szereplőkön kívül is vannak az arisztokráciának ragyogó nevű képviselői, férfiak és nők; hogy csak egyetlenegyet említsünk: a körmendi herceg tüneményes emberbaráti s mecénási működése elképzelhetetlen volna nevének fénye s családi vagyona nélkül. Igaz, hogy ezek a nevükre méltó arisztokraták nem túlságosan nagyszámúak s talán a többség meglehetősen érdemtelen arra a nimbuszra és kiváltságos helyzetre, melyet élvez. Viszont szellemi és erkölcsi nagyságokat a parvenü-tőkenagyságok között még jóval kevesebbszer találunk. Mi ebből a végkövetkeztetés? Kinek van igaza? Hol a helyes középút, amely a két véglet előnyeit egyesíti?      Nézetünk szerint az arisztokráciának bensőleg meg kellene újulnia, hivatása érzetére jobban rá kellene ébrednie; de magában véve, főleg az áldemokrácia és a liberalizmus korában igenis szükség van bizonyos arisztokráciára, s azért a születési előjogok egyszerű eltörlését végzetes hibának kell tartanunk. Éppen az áldemokrata liberalizmus korszakában lehetetlenség, hogy különböző társadalmi rétegeződés ne képződjék; a plutokrácia úgyis megteremtette már a maga külön «felső tízezreit». Ezek az újabb tízezrek ellensúly és vetélytárs nélkül fognak ránehezedni az alsóbb társadalomra, ha nincsenek született uraink, akik a mi fajunkból, a mi hitünkből s a mi történelmünkből valók. Rangok, nagyvagyonok, paloták, latifundiumok, kúriák és parádés kocsik mindig lesznek, s akkor már csak jobb, ha Széchenyik, Hunyadyak és Zichyk ülnek bennük, mint Braunok és Seifensteinek. A liberális rendszerből felvetődött nagyságok bűnei és bajai, legyünk ebben egészen nyugodtak, vannak oly súlyosak és bajthozók, mint mágnásvilágunk sajnálatos és kárhozatos gyengéi; azok vagyonának s fényének eredete pedig a nép szemében is százszor gyanúsabb, mint a történeti érdemek, amelyek alapján a nemesség vagyona összetevődött. … A magyar főnemesség különös feladatai volnának: a mezőgazdaság okszerű fejlesztése, mintagazdaságok létesítése, ezeken példaszerű szociális és népjóléti intézmények szervezése, közerkölcsi és vallásos, kulturális és hazafias mecénásság. …      Az emberekben s különösen bennünk, magyarokban, minden demokratizmus mellett is mélyen bennrejlik a hajlandóság, hogy az urat úrnak, a főurat főúrnak ismerjük el; hiszen még a legdemokratikusabb alakulatok és kezdeményezések is szeretnek egy-egy született arisztokratát állítani – legalább dísznek – a maguk élére. Jaj azonban, ha ez a dísz csak éppen dísz marad! Jobban az arisztokrácia nem áshatná meg a maga sírját, mintha úgy halad, ahogy az utolsó évtizedek folyamán haladt meglehetősen sok tagjában – lefelé. Összefoglalás A mondottak összefoglalásaképp a következőkben jelölhetjük meg a keresztény és nemzeti újjáébredés állandósulásának s nemzetünk újjáépülésének feltételeit. 1. Mindenekelőtt nyíltan s határozottan el kell ismernünk, hogy nemzetünk belső életének erkölcsi alapjául s irányító elvéül a keresztény világnézetet és erkölcsöt kell elfogadnunk, s hogy aki ezt az elvet megtámadja vagy mellőzi, nemzetünk erkölcsi újjászületését s egészséges fejlődését veszélyezteti. 2. Nem fogadhatjuk el s amennyiben eddig uralkodó elv volt, ettől az uralomtól meg kell fosztanunk a világnézeti és gazdasági liberalizmus elvét: a gyakorlati ateizmust, az evangélium szellemének mellőzését, az örök keresztény erkölcs-törvénnyel való nemtörődést s helyükben a progresszió, emberi haladás és hasonló kétértelmű jelszavak egyoldalú kultuszát. Hitre nem kényszerítünk senkit, de a keresztény kultúra és erkölcs elvét ebben az országban mindenki respektálni legyen köteles. 3. Éppúgy nem fogadhatjuk el s nem részesíthetjük semmiféle jogban vagy védelemben azt az álszocializmust, mely az osztálygyűlölet alapján áll, az állam- és kultúraellenes marxi doktrínák járszalagján vezeti a hiszékeny tömegeket s valójában nem egyéb demagógok hatalmi törtetésénél. 4. A keresztény és nemzeti gondolatot hathatós védelemben kell részesítenünk. Nem szabad megengednünk, hogy egyesületek alakuljanak s működjenek, sajtótermékek terjesztessenek, gyűlések s beszédek tartassanak, melyeknek alig leplezett célja az, hogy a keresztény és nemzeti eszmék a gyűlöletszítás, gúny és rágalom fegyvereivel diszkreditáltassanak, hogy a nekik kijáró tisztelet s népszerűség tönkretétessék s ilyképp a nemzet legbecsesebb erkölcsi erőinek legtermészetesebb forrásai betapasztassanak. 5. Hasonlóképp meg kell védeni a vallásos, erkölcsös és hazafias oktatást az egész vonalon. Közoktatásügyünkön annak a szellemnek kell végiglengnie, amely minden vak sovinizmustól és vallási türelmetlenségtől menten, de annál elevenebben és céltudatosabban neveli rá a nemzet fölserdülő ifjúságát fel egészen az egyetemekig, a vallásos és hazafias eszmék kultuszára. S mivel ezt a vallásos és hazafias nevelést a dolgok természete s a múltak tanúsága szerint leghatékonyabban a hitvallásos iskolák tudják eszközölni, a hitvallásos iskolákat az államiakkal teljesen s minden tekintetben legalábbis egyenrangúakká kell tenni. 6. Védelembe kell venni az Egyház és a többi keresztény felekezet intézményeit, vagyonát és képviselőit. … 7. De gondoskodnunk kell arról is, hogy a keresztény és nemzeti állam hivatásos képviselői csakugyan keresztény és nemzeti szellemben teljesítsék kötelességeiket s ne az egyéni érdek és törtetés, hanem csakugyan a rátermettség és alkalmasság legyen a döntő szempont a közélet bármely pontján való érvényesülés kérdésében. A protekciós-rendszer kiirtása éppoly kötelező, becsületbeli elv legyen, mint akár a hazafiasság vagy egyéni integritás. … Éppúgy irtsuk ki az egyéni és párttörtetést is a közéletből, legalább addig a fokig, hogy tekintsük beteg és hazafiatlan dolognak, ha nagy nemzeti kérdések háttérbetolásával ezek a kérdések, egyéni és pártveszekedések töltik ki parlamenti, kommunális és sajtóérdeklődésünknek jelentékeny részét. Sújtsa közmegvetés azokat, akik pozitív munka, szociális reformok, a kulturális fejlődés szorgalmazása s hasonlók helyett túlnyomóan egyéni s pártvitákat folytatnak; ilyeneket a közvélemény ne engedjen nimbuszra s érvényesülésre vergődni; helyettük az alkotó s eredményeket létrehozó munka embereit, tehetséges, képzett és lelkiismeretes embereket emeljünk mindenütt megfelelő pozíciókba. 8. Az állam keresztény és nemzeti jellegének megfelelően s a destrukció újabb uralomra vergődésének megakadályozása érdekében gondosan kell őrködnünk azon, hogy keresztény és nemzeti szempontból megbízhatatlan, vagy egyenesen kompromittált elemek a közéletben semmiféle bizalmi pozícióba ne jussanak; sem a kül- és belpolitikai téren, sem az ország gazdasági vagy kulturális életének irányító helyein. … 9. Legszigorúbban kell megrendszabályozni azokat a köz- vagy magánintézményeket, melyek a nemzet közerkölcsiségére jelentékeny hatással vannak; revideálni s az alkalmatlanoktól megvonni az italmérési, mulató- és mozi-engedélyeket; kérlelhetetlenül elfojtani a pornográfiát; a lehető legszűkebb keretek közé szorítani a prostitúciót s az alkoholizmust; nemcsak az ifjúság, hanem a felnőttek számára is erkölcsvédő, nevelő, felvilágosító intézményeket létesíteni. Minden eszközzel megkönnyíteni a korai házasodást s a leghathatósabb védelembe venni a családi életet, a nőt és a gyermeket. Nemcsak a tulajdon, hanem az erkölcs elleni vétségeket is legszigorúbban kell büntetnünk – szemben a liberalizmus egyoldalúságával, mely a közerkölcsben alig látott nemzeti érdeket s úgyszólván csak a vagyon és a kereskedelem jogain őrködött éberen. 10. Minthogy egészséges nemzeti, erkölcsi és kulturális életről csak ott lehet szó, ahol a társadalom túlnyomó része általános anyagi jólétnek örvend s viszont az általános pauperizmus minden magasabb életérdek érvényesülését akadályozza s anarchiára, erkölcsi lenyomorodásra és forradalmi lázra vezet, azért a keresztény és nemzeti reformmunkának mindenekelőtt erős és egészséges szociálpolitikában kell megnyilatkoznia. … Miképp vezessük ki országunkat a gazdasági és pénzügyi végveszélyből – miképp szorítsuk kellő mederbe a liberális-plutokrata gazdálkodást, – miképp teremtsünk erőteljes, vagyonilag jól szituált középosztályt, – miképp emeljük be ebbe a vagyonilag jól szituált középosztályba a tisztviselői kart, a lateinereket, a tiszteket, a munkásokat, – miképp oldjuk meg a városainkban, de főleg külvárosainkban borzalmas erkölcsi károkkal fenyegető lakáskérdést nevezetesen a tisztviselői és munkáslakások kérdését, – miképp tegyük lehetővé elszegényedett keresztény ifjúságunkra nézve a magasabb tanulmányok végzését, – miképp neveljük rá a keresztény nép és intelligencia újabb nemzedékeit lukrativ foglalkozásokra s pályákra, – miképp nyissunk a képzőművésziparnak, a háziiparnak, a gazdasági többtermelésnek új és új utakat, – miképp ejtsük meg a helyes földreformot a többtermelés biztosításával, – miképp mentesítsük népünket az uzsorától, az eladósodástól, az üzérkedéstől, – miképp szervezzük meg népünk gazdasági föllendülését szövetkezeti alapon, – miképp fejlesszük azokat a foglalkozási ágakat és vállalkozásokat, melyek még kihasználatlanul hevernek s amelyek nem egyes tőkéseknek, hanem elsősorban az apró emberek és családok tízezreinek hajtanának hasznot, – miképp terjesszük a gazdasági, háziipari, kereskedelmi ismereteket, – miképp fejlesszük a közegészségügyet, a csecsemővédelmet, a takarékosságot, – miképp mozdítsuk elő a vállalkozási kedvet, a kereskedelmi tisztességet, sokgyermekes családok fejlődését stb. stb.: mind olyan kérdés, amely gyakorlati jelentőség dolgában nagyon sok mégoly vitális közjogi vagy politikai kérdéssel – hát még házszabályvitákkal és pártversengésekkel – ugyancsak felér, amelyeknek megoldása keresztény erkölcsi és nemzeti szempontból egyaránt közérdek, s amelyeknek nemcsak elintézése, de még csak kellő fölkészültségű tanulmányozása is bőven lefoglalhatná minden közéleti tényezőnk – kormány, országgyűlés, tudományos társulataink stb. – legtöbb erejét és figyelmét.      E tekintetben nem szabad utánoznunk vagy folytatnunk a liberális és szocialista pártok taktikáját, amelyek ezek mellett a kérdések mellett állandóan elsiklottak s merőben hatalmi politikát űztek; közben pedig sajtójukban beérték az izgatással – a «feudális» és «klerikális» Magyarország ellen. Igazi keresztény és nemzeti szociális reformokat kell teremtenünk. A keresztény gondolat és a nemzeti eszme, ha őszintén értelmezzük, szintén ezt sürgetik a kulturális program mellett legelső helyen. Ahhoz azonban, hogy mindez létre is jöjjön, lelkes, önzetlen, fáradhatatlan s hozzáértő emberek kellenek s ilyen emberekben, sajnos, éppen nem vagyunk gazdagok. Kevesekben él az a szent elhatározás, hogy önmaguk, tudásuk s munkaerejük teljes latbavetésével dolgozzanak ott, ahol nem a saját, mindennapi kényelmük biztosításáról, hanem mások megmentéséről s boldogulásáról van szó. A liberalizmus e tekintetben is levizsgázott: amily mértékben eltértünk a kereszténységtől s annak elevenítő erejétől, ugyanannyira meg is fogyatkoztunk a Pázmány-, Zrínyi- és Széchenyi-ivású igazi, önzetlen, tettrekész, lelkes és nagykoncepciójú hazafiakban.      A liberális jelszó: hadd gondoljon mindenki a maga boldogulására, akkor lesz legboldogabb a társadalom maga is – szörnyű pusztításokban érvényesült e téren is. Ma mindenki egocentrikus életet él; a hivatalokban amerikáznak; az ország ügyei pártérdekek mögött lapulnak el; a kötelességtudás és a köz iránti őszinte érdeklődés, az önfeláldozó szeretet az ember- és honfitárs iránt néhány idealista kivételes előjoga. Mindnyájan szívesen megállapítjuk ezt – másokon; hogy önmagunkon végrehajtsuk a reformot, arra rendesen hiányzik belőlünk az önfegyelmezés s az erkölcsi erő. Éppen ezért van szükség mindenekelőtt több s őszintébb kereszténységre, még pedig nem a szavak, nem is csak az érzelmek, hanem az élet kereszténységére, amelynek a hitélet az alapja. Így indul ki s így vezet el a társadalmi és nemzeti reneszánsz útja ugyanonnan s ugyanoda: a kereszténységből kell kiindulnia s több kereszténységet kell teremtenie. Belső nemzeti megújhodásunk titka rejlik ebben. Csodákat nem várhatunk: az építő munka nem zökkenésszerű, nem mutathat fel, mint a forradalmak, pillanat alatt nagy eredményeket. Itt csak a kitartó, ernyedetlen s önzetlenül lelkes munka lassú küzdelme segít, amelyre hazafias érzésünkön kívül elsősorban a keresztény hit és erkölcsi öntudat ad erőt. Ezért minden igyekezetünkkel: társadalmi s politikai úton erősítenünk s támogatnunk kell az Egyház léleknevelő, iránytjelző, kultúrát, morált és erkölcsi erőt érlelő munkáját. A magyar nemzet újjáépítését a kereszténység belső megerősítésével, újjáélesztésével kell kezdenünk.