A katholicizmusra éppen azért, mert történelmi múltjánál, súlyánál, létszámánál s vezetőszerepre hivatottságánál fogva mindenesetre első helyen képviseli hazánkban a kereszténységet, az ország újjáépítésének munkájában fokozottabb feladatok várnak. A katholicizmus ezekre a feladatokra vállalkozik is, de hogy hivatását teljesíthesse, jelentékeny erőkoncentrációra lesz szüksége. A magyar katholicizmusnak a múltban nagyon sokat ártott az az állami gyámkodás, mely nem annyira segíteni és fejleszteni, mint inkább kihasználni törekedett a katholicizmust, és erőit nem ritkán politikai szempontok kedvéért valósággal gúzsba kötötte. Nem lehet eléggé hangsúlyozni továbbá, hogy a múlt század derekának s egész második felének sekélyes és erőszakos liberalizmusa, valamint az utóbbi évtizedek kimondott vallásellenessége leggyűlöltebb, sokszor úgyszólva egyedüli harcképes ellenségét a katholicizmusban látta s minden eszközzel ennek gyengítésére törekedett. Sajnos, liberális politikusaink, már részben Deák Ferenc is, valamint az idősebb Andrássy, de főleg Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor s annyian mások, máig tátongó sebeket ütöttek a magyar katholicizmus testén s azok a tapsok, melyeket ezek a liberális vezérférfiak az utóbbi félévszázadban egyre diadalmasabban előretörő zsidó sajtó részéről arattak, bizony nem csekély részben éppen a katholicizmus meggyengítőinek szóltak. A katholicizmusnak ezeket a sebeket kiheverni nem lesz könnyű s ilyesmi nem sikerülhet pillanatok alatt. Hiszen a liberalizmus, bármennyit vetkezett a múltban a haza és a kereszténység ellen, ma sem halt meg, ma is uralmon van s visszaszoríttatása ügyében alig történt még komoly, döntő lépés. A másik nagy akadály, mellyel a katholicizmus nemzet-építő munkájában találkozni fog: saját híveinek hitbeli megfogyatkozása s egyházukhoz való ragaszkodásuknak fogyatékossága. E téren a katholicizmusnak aránylag mindig sokkal nehezebb helyzete lesz, mint például a protestáns egyházaknak. A katholikus Egyház sokkal többet követel híveitől, mint ezek; a katholikus hit- és egyházi élet igen komoly és nehéz teljesítmények hosszú sorozatából áll, amelyek a legtöbb felekezetnél egyszerűen hiányoznak. A katholikus lelkipásztorkodás munkája tízszer oly nehéz, mint pl. a protestánsoké s amellett katholikus lelkipásztor aránytalanul kevesebb van; mert míg pl. a hazai protestánsoknál átlag 700 hívőre esik 1 lelkész, nálunk csak minden 2700 hívőre esik 1 pap. A katholicizmus hierarchikus rendje természetes emberi szempontból sokkal kevesebb vonzóerővel hat a hitével bensőleg egybe nem forrt világi emberre, mint ugyanolyan körülmények közt a protestáns egyházaknak teljesen demokratikus, világi kormányzat alatt álló egyházszervezete. Nálunk, katholikusoknál az a hangulat meglehetősen ismeretlen, amely egy protestáns vezető ember ajkán egyszer így nyilatkozott még: «A vallásomra fütyülök, de az egyházamat nem engedem.» Nálunk ezidőszerint még nincs autonómia, s ha lesz is, vallásunk elvei szerint természetszerűleg sokkal tompítottabb s enyhébb lesz, mint a protestánsoké; nálunk nem annyira külső kapcsolatok, érdekek, érzelmek keltik fel az «egyházias» érzést, mint inkább egyes-egyedül a hitbeli érvek s a merőben természetfölötti szempontok. Éppen azért, bármennyire üdvözöljük s örömmel várjuk az autonómiát, mely eddigi megalázó helyzetünkből kivezet s alapjaink kezelését s iskoláink vezetését ismét egyházunk kezébe teszi, mi nem annyira az autonómiától várjuk egyházunk benső megszilárdulását, mint inkább a hitélet, a voltaképpeni vallási élet fejlődésétől s ezért minden erőnket elsősorban a korszerű lelkipásztorkodás kiépítésére, papságunk szellemi és főleg erkölcsi színvonalának emelésére kell fordítanunk.      E tekintetben részletes indítványok tétele nem tartozik már e fejtegetések körébe. Csak annyit jegyzünk meg összefoglalásképpen, hogy mennél intenzívebb hit- és egyházi életet tudunk kifejteni, annál jobban fog érvényesülni külső tevékenységünkben is az őszinte keresztény szellem s annál több erkölcsi haszna lesz belőle a hazának is.