Mindenkinek, akinek egy ilyen példa segíthet, vagy akit ez erősíteni tud. Mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy az én megtérésem olyan példa, következésképpen elmesélése olyan történet, amely nem a neveltetés, a szokás vagy akár egy erős érzelmi hatás nyomán kialakult folyamat eredményeit mutatja fel, hanem az igazságkeresés szenvedélyének és annak tudatos, gondolkodással, utánajárással és szemlélődéssel megélt útját írja le. A közepébe vágva, mégis az elején kezdve: reformátusként kereszteltek. Templomba felnőtt koromig nem jártam, vallásos nevelésben nem részesültem.      Ennek ellenére, már kora fiatalságom óta csak egyetlen fő kérdés létezett számomra: Kik vagyunk, honnan jövünk, miért vagyunk, hová megyünk? És annak felfedezése, hogy valamiféle mindent átható elégtelenség hat át mindent a világban, ez alól nincs kibúvó. Arra is rájöttem, hogy ez nem lehet az eredeti állapot, hiszen ha ez volna a természetes, akkor ilyen érzés eleve nem keríthetne hatalmába senkit. Úgy éreztem, hogy igazi otthonunk, állapotunk nem ez. De akkor mindez miért van így? Egyet biztosan éreztem mindig is, nevezetesen azt, hogy valójában ez az egyetlen igazi létkérdés az emberi lény számára. Minden más elvi, gyakorlati és akár társadalmi vonatkozás ebből az egyből következik, és az emberi személyt egyedül és alapjában véve az határozza meg, hogy ehhez a kérdéshez miként viszonyul, ad-e rá választ, és ha igen, milyet?      Úgy véltem: ha ezernyi baj van a látható világban, akkor ez az ezernyi baj és mindent átható elégtelenség valójában csak EGY probléma, melyből minden egyéb más probléma következik, és hogy mindannak, amit tapasztalunk, alapvető oka és elsődleges „színtere” a láthatatlanban való történésben, illetve magában a láthatatlan, elsődleges valóságban keresendő.      Ez pedig nem lehet más, mint a Forráshoz való viszony, illetve az attól való elszakadottság állapota, melyből minden más bajunk származik. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez az egyetlen fontos dolog a világon. És csak az tesz eleget emberi mivolta okának, aki ezt fontosnak ismeri fel, és ezért mindenek felett keresi, és ezután helyesen megválaszol – ellenkező esetben, tehát ha mindezt elmulasztja és minderre érzéketlen, nem teljesíti emberi feladatát. De – így vettem észre – amit általában leginkább nehezen értenek meg az emberek, az az, hogy nem dönteni nem lehet.      Aki érdektelen, szellemileg vak marad, vagy homokba dugja a fejét, az éppen ezzel már dönt. Úgy éreztem, hogy már magáról az ilyen irányú érdektelenségről mindig maga az ember tehet, még akkor is, ha ezzel az érdektelenségével a többséghez tartozik. Többségre hivatkozni igazság dolgában azonban amúgy is mennyiségi – tehát materialista – szemlélet, amely úgy gondoltam, a végső, abszolút Szubsztanciának nem lehet gondolkodásmódja (elnézést az antropomorfizmusért, de hát az ember eredetileg teomorf). A végső Oknak ugyanis egyszerűen léteznie KELL, így hát a mennyiségi gondolkodás az embernek sem lehetne sajátja. Ugyanígy, aki szellemi alapállását és azt, amiben hisz, annak mentén dönti el, hogy elfogadja a majomtól való származás vagy bármiféle „haladás”, „fejlődés” meglétét és annak alapján építi fel hitrendszerét (mert a tudományelvűség és az anyagelvűség is végső soron hit), ezzel egyúttal már döntött is, megadta a fenti kérdésre a maga válaszát. És azt is felfedeztem: hogy annál inkább valódi vagy igazi valaki illetve valami, minél inkább közel van ehhez az Origóhoz, a Forráshoz, és minél távolabb van Attól, annál valótlanabb. Ez határozza meg a minőséget, mint fogalmat. Emiatt már gyerekként harcosan hittem abban, hogy egyszerűen LEHETETLEN, hogy minden relatív legyen. KELL lennie Eredő Oknak, mely így viszont logikusan a Cél is. Alfa és Omega csakis egy és ugyanaz a valami lehet, ők nem különbözhetnek egymástól.      Korán támadt fel bennem az a megérzés is, hogy az emberek végül is és alapvetően csak két csoportra oszthatók: a világ fiaira (ők mindig e világban – így annak jelenlegi állapotában is – érzik otthon magukat) és a nem e világ fiaira (akik valahogy kissé mindig idegenként érzik magukat, különösen abban, ami most itt van), és hogy e két csoport megoszlása korántsem fele-fele arányban képviselteti magát. Valamint, hogy mindenki valamelyikbe tartozik, kívülálló nincs, legfeljebb minderről nem tud semmit, és ez a döntés valamiféle válasz formájában mindig a személytől magától függ. Akkor ezt még nem így fogalmaztam meg, sőt, meg sem fogalmaztam magamnak, és még saját törekvéseim is – e felismeréssel együtt – egyelőre teljesen a világ felé irányultak.      Ez a néhány tétel azonban kezdettől meggyőződésem volt, ha nem is pontosan megfogalmazott formában. Így hát elolvastam mindent, amit ezzel kapcsolatba hozhatónak véltem, és amihez hozzáfértem, de főként mindenféle filozófiát, az ókortól napjainkig, a világ minden tájáról. Rájöttem, hogy ezt a kérdést nem a filozófia közelíti meg igazán, hanem a vallás. Ezért beleástam magam az összes vallásba, hagyományba, irányzatba. Ez évtizedek munkájába került.      A vallást nem gyakorló családi környezet miatt is utoljára ott kerestem az igazságot, ahol földrajzi meghatározottságom okán is a leginkább kéznél lett volna: a kereszténységben.      De amikor végre rátaláltam, fokozatosan erősödött bennem a felismerés, hogy ki az Út, az Igazság és az Élet, Alfa és Omega. Elemi erővel ragadott meg az Evangélium.      Ennyi keresés után ez az igazság megalapozott és erős meggyőződéssé vált bennem. Ekkor azonban új problémával kellett szembesülnöm: mi, illetve ki képviseli az igazi kereszténységet, amikor ennyiféle felekezet létezik?      Újabb olvasás, pro és kontra érv, mindenféle „teológia” figyelembe vétele után kezdtem felismerni, hogy – a mindenhol megtalálható tökéletlenségek és krízisek ellenére is – hol, és miért éppen ott, található meg a kereszténység teljessége. Amikor ezt felismertem és ez meg is szilárdult bennem, akkor viszont már nem maradhattam meg felelősséggel és hitelesen a reformátusság kötelékében, sem a jóhiszemű tájékozatlanság naivitásából, sem pedig kényelemből. Már csak azért sem, mert amikor tanulmányoztam Luther és Kálvin műveit, akkor úgy éreztem, hogy az ott megfogalmazott alaptanítások számomra nem képviselnek hitelességet. Nem tudtam ezekkel az eszmékkel tovább együtt élni és nem is tartottam volna ezt becsületesnek.      Sok minden visszásságként hatott rám, de néhány dolog különösképpen. Ilyen volt a csak hitből való megigazulás tana (leegyszerűsítve: mindegy, mit teszek, csak higgyek), a szabad akarat tagadása (akkor hogyan dönthetek vagy utasíthatok vissza valamit). A kettős eleve elrendelés elve (Isten a bűn szerzője is?), a szentek és a szentségek kidobálása, a szerintem rosszul, mert szűkkeblűen értelmezett gyakorlatiasság, racionalizmus és puritanizmus különösen taszított. Azt vettem észre, hogy egyes protestáns teológusoknak is – ha becsületesek voltak – néha problémát okoztak ezek a tételek, különösen a kettős elrendelés. Megmagyarázták, mert valamiért ennek szükségét érezték. De ezeken mindig érződött magának a megmagyarázás igényének a szelleme, ami önmagában már azt jelentette számomra, hogy ez valahogy nem gömbölyű.      Nem találtam hitelesnek, sőt, inkább valamiféle alacsonyabbhoz való alkalmazkodást láttam abban, ahogyan véleményem szerint a hit megélésének útjait leredukálták, kivetették belőle a lényegileg szemlélődő utakat és mindent deszakralizáltak. Az pedig végképp taszított, hogy akik a Sola Scriptura elvét vallják, egyenesen isteni kiválasztottság jelének tartják a gazdasági, anyagi sikert, vagy a tisztes kamatszedést. Ez hol egyezik az Evangélium szellemével? Sikerevangélium? Az meg micsoda? Maximum szektás teológia – hiszen a mai szekták és neo-irányzatok is éppen azt hirdetik, hogy „Isten gazdagságot akar neked adni itt és most?”      Károli Gáspár fordította Biblia, mint első magyar Biblia? Hiszen egy pálos barát már előtte megírt egy ilyet, csak a protestánsok előbb adták ki. A technika és a kifelé megnyilvánuló, eredményelvű, a mindenek felett való szorgos tevékenység kultuszának eredményei mindig is az ő oldalukon álltak, így a nyomtatás elsőként való birtoklása is – ez természetes.      Azt is világosan látni véltem, hogy akárhogyan is tagadják ezt, tényszerűen mi másnak köszönhetők a mai szekták, a hamis, divatos eretnek lelkiségek, teológiák és egzaltált gyakorlatok, az ezernyi neo-protestáns irányzat elburjánzása, mint annak a szellemiségnek, amely azt állítja, hogy nincs szükség tanítóhivatalra, nincs semmiféle primátus, és mindenki úgy értelmezi vagy akár fordítja saját bibliáját, úgy szerkeszti meg liturgiáját, ahogy éppen akarja vagy sikerül neki? Valahogy a középszer felé való alkalmazkodást, a lelki nagyság hiányát is láttam ezekben azzal együtt, hogy ez természetesen mindenhol felütheti és felüti a fejét, ahol emberek vannak, de legalább nem mindig mintegy fő irányvonallá és erénnyé téve azt meg.      Valamilyen lényegvesztést láttam ezekben, holott éppen ezek az irányzatok állítják magukról, hogy ők térnek vissza a lényeghez és a hitelességhez.      Nem értettem, hogy ha ez így van, akkor 1500 éven át mi volt egyáltalán?      Megnéztem Szent Istvánt és úgy találtam, hogy ő nem protestáns eszméket hagyott ránk, hanem katolikus hitet, nem szerzetes és kontempláció-ellenességet, hanem monostorokat és gazdag és mély lelkiségeket, nem szenteket dobott el, hanem felajánlotta az országot Boldogasszonynak, valamint, hogy országalapítónk vére és hite több szentet adott az Egyháznak, mint bármely más nép. Ezt nem lehet politikai tudatossággal indokolni, ilyenre csak a hiteles lelkiség képes.      Azt láttam, hogy az ország akkor és csak akkor volt erős a maga helyén, ameddig ebben tudott megmaradni. Ha enélkül kísérletezünk, rendeletek és napi politika szintjén, az nem vezet sehová, mert nem az az alap.      Minden hiba és eltévelyedés ellenére – ahol ember van, ott ezek is megvannak – azt láttam, hogy nem protestáns főpapok haltak meg Muhinál és Mohácsnál, ahol arról volt szó, hogy egyéb széthúzásaikat és gyengéiket félretéve, odamenjenek, ahová lelkiismeretük szerint menniük kellett.      Hunyadi Jánosnál sem találtam más eszméket, lelkiséget, mint a csuklójára és a kardjára tekert olvasót a csata közben, amelyet Krisztusért vívott. Ezzel szemben a protestáns vándorprédikátorok, akik a Mohács után lepusztult országot járták térítőként, egyenesen üdvösnek tartották az ország ilyen állapotát, mint amely jó terepet kínál nekik a térítéshez.      Ennyit arról a mítoszról, hogy ki hogyan tudja magát „magyar” vallásnak feltüntetni. Erőteljes hatást gyakorolt rám például Szent Ignác megtérésének mikéntje vagy Pázmány Péter, John Henry Newman példája és az ő lelkiségük.      Ezekután feltettem magamnak egy egyszerű kérdést: Ha az általam ismert és mintaként tekintett tanítók, szentek most élnének, akkor a sok felekezet közül melyikben találnák meg azt az egyet, amelyet ők akkor képviseltek, és amelyben lelkiségük kibontakozhatott, még ha esetleg kényelmetlenségek közepette is?      Egyszerűen elméláztam ezen a helyzetgyakorlaton és kizártnak tartottam, hogy egy Szent Ferenc, egy Szent Tamás, egy Szent Bernát vagy Szent Benedek, Szent László vagy Szent Erzsébet képes lett volna mindezt megélni protestánsként. Ez az egyszerű beleélési gyakorlat többet nyomott a latban, mint bármennyi tanulmány vagy teológiai összehasonlítgatás. Láttam, hogy a szokásos, sztereotip anti-katolikus vádak (szoborimádás, szentekhez imádkozás, stb.) valójában a katolikus tanítás nem ismeréséből vagy NEM ISMERNI AKARÁSÁBÓL adódnak.      Mindez magánvélemény persze és igaz az is, hogy találkoztam protestánsokkal, akiktől valóban tanultam, és akik ezeket a dolgokat nem látva vagy másképp látva, a maguk helyén szerintem hitelesen élték, élik meg hitüket. De igazság csak egy lehet, és mindenkinek le kell tennie voksát ez ügyben. Ha közömbös marad, akkor azzal teszi le voksát. Összefoglalva: a kereszténység és más vallások, valamint a keresztény felekezetek közötti viszonyt tekintve is: nem hiszek a vallások egyenrangúságában vagy összemoshatóságában (bár látom az erre irányuló bősz próbálkozást – vajon milyen okból indíttatva?). A szinkretizmust legjobb esetben is tévedésnek tartom, rosszabb estben pedig tudatos, ártó szándékú törekvésnek. Az, amit a szinkretizmus vagy egyes direkt futtatott vallások képviselői előszeretettel hangsúlyoznak, miszerint csak egy Isten van, ezért minden út ugyanoda vezet és csak különböző formában megnyilvánuló egységről van szó, én valótlannak tartom.      Ez csak annyiban lehet igaz, hogy valóban csak egy Isten van, azonban ebből egyáltalán nem következik az, hogy ők mind valóban ABBAN az egy Istenben hisznek, és hogy minden út ugyanúgy AHHOZ az egy Istenhez vezet. Az ezt hirdetők toleranciája egyébként is csak addig tart, ameddig ez az állítás őket támogatja, és azonnal és látványosan véget ér, ha ezt így elmondjuk nekik. Eleget tapasztaltam ezt. (Tudok olyan nem-keresztény, import-keleti „egyházról”, amely látványosan tálalja a vallásközi párbeszédben kifejtett építő erőfeszítéseit. Ezt kellőképpen propagálja is. Katolikus részről is felveszik velük a párbeszédet, sőt, igen jelentős funkciót betöltő egyházi személy is állandó és jóhiszemű partnerük ebben. A „kisegyház” mutogatja is személyét, mintegy a párbeszéd trófeáját. Az álságosság és a kétszínűség csupán ott érhető tetten, amikor e „kisegyház”, miközben a katolikus személyiséget partnerükként mutatja fel, nemzetközi szervezetük olyan, világszerte terjesztett nagy „dokumentumfilmet” szponzorál és terjeszt, amely azt hívatott bizonyítani, hogy Jézus csak ember a sok közül, kis jelentőségű helyi néptanító volt, legfeljebb egy isteni alászállás a sok közül, de annak korántsem a legjelentősebb. És ők azok, akik az egyik legtudatosabb hirdetői azon nézetnek, hogy csak egy Isten van, ezért minden út ugyanoda vezet, ám különböző történelmi és helyi egyenrangú vagy nem egyenrangú megnyilvánulásokban. Az ő vallásukhoz mérten azonban – szerintük – Krisztus tanítása és műve azért korántsem üti meg azt a szintet, teljességet és hitelességet, mint az ő tanítóik közül a legtöbben képviselnek.) A vallások egyenrangúágának hirdetése mögött tehát – a fenti példa által szemléltetve – általában tudatos, összemosó törekvést vettem észre. Legjobb esetben más hitet.      Az sem érv, hogy mindegyik vallás az igazi út birtokosának tartja magát (az ateizmus és a tudományhit is, mert ezek is vallások), hiszen, ha van egyetlen végső Ok (márpedig lennie KELL), akkor az nem lehet sem sokféle, sem pedig nem vezethet ahhoz ugyanúgy minden, egymástól merőben eltérő út csak azért, mert mindegyik ezt hiszi magáról. Végül is csak egy lehet teljesen igaz. (A jóhiszeműség, megfelelő magatartással párosulva más kérdés, mint említettem már, de sokszor ez sem menti a helyzetet. Főleg akkor, amikor valakinek módjában áll választani igazi és nem igazi között – mert mindkettőt módja van megismerni – és mégis a hamisat választja, vagy abban tart ki.) Az is meggyőződésem, hogy az ember számára a teljes igazság nem az, hogy mindent tud, hanem az, hogy amit tud, az teljesen igaz. Ezért nem érv az a szintén sokat használt állítás, hogy valami azért igazabb, mert több mindent tárgyal. Nem az a nagyobb tudomány, amely több adatot halmozott fel vagy többre törekszik, hanem az, amelynek tételei feltétlenül igazak. Ugyanezért nem érv az sem, hogy valami önmagában azért igazabb, mert régebbi vagy éppen újabb. Ez az időbeliség mennyiségével érvelő, tehát ismét mennyiségi, vagyis materialista gondolkodás, amely szakrális vonatkozásban valószínűleg nem hiteles érvényű. A kereszténységen belül, a felekezetiséget tekintve hasonló következtetésekre jutottam. Ezért és ezek után, a kötelező katekizmus befejeztével keresztségemet katolikusként újítottam meg, elkezdtem az aktív vallásos életet, amit csakis katolikusként tudtam elképzelni. Negyven évesen lettem elsőáldozó, holott megtérésem folyamata jóval régebben indult bennem.      Azonban ezen új „kötelékemben” is rengeteg felületességgel, meg nem élt hittel és visszássággal találkoztam a tagadhatatlanul jelenvaló hiteles személyiségek mellett. Nem értettem, miért van ez így – azon túlmenően, hogy ahol emberek vannak, mindez biztosan fellelhető.      Ám a legjobban nem is a felületesség fájt, hanem a súlyos hit, tan és gyakorlatbéli eltévelyedések, amelyekkel modernista tanulmányokban, nyilatkozatokban és életben egyaránt szembesültem és szembesülök, a természetesen szintén létező pozitív tapasztalatok mellett is. Próbáltam nálam régebbi, „tősgyökeres” katolikussal beszélni ilyesmikről, de többnyire elkenéssel, felületességgel, liberalizmussal vagy egyszerű kézlegyintéssel kellett beérnem és ez még inkább elszomorított. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e jelenségek miatt feladnám saját törekvésemet a hitelesség és az igazság felé, és hogy összetévesszek jelenséget a lényeggel.      Azok a meggyőződések, melyek az igazság kutatásában megtérésemhez, katolikussá válásomhoz elvezettek, most, amikor már azt hittem a végleges célhoz értem további felfedezésekre vezettek.      Ha Krisztust követjük, akkor tudomásul kell vennünk – a mai, „csak-toleráns Jézus” divat ellenére is –, hogy az Ő toleranciája, szeretete pontosan az Igazsághoz való kompromisszum és „tolerancia” nélküli tántoríthatatlan és alku nélküli hűséget IS jelenti akár konfliktusok ki nem kerülésével (és mindhalálig ám!), mint ahogyan jelenti a hamisság és minden nem-igazsággal szembeni mindenkori és szélsőséges „intoleranciát”, küzdelmet és meg nem alkuvást is. És igen: Jézus kompromisszumok nélkül UTÁLTA a hamisságot. „Békét hagyok rátok. Az ÉN békémet hagyom nektek.” NEM PEDIG MÁS VAGY BÁRMILYEN BÉKÉT. „Az Isten lélek, ezért szükséges, hogy imádói lélekben és igazságban imádják őt.” Az igazság nem relatív, mert ha az lenne, akkor nem felelne meg önnön megléte egyik feltételének, nevezetesen, hogy csak egy lehet belőle, különben nem lehetne AZ Igazság, hanem csak az „egyik igazság” volna. Ha viszont nem létezne AZ Igazság, akkor két atom sem tudna összeállni és együtt maradni egy pillanatig sem, nemhogy például egy kavicsdarab – és akkor még csak teljesen materialistaként érveltem. Így viszont, ha van, akkor Van, vagyis nem változó, de akkor megítélése sem változhat. Illetve, az változhat, csak akkor az már nem Az. Ha mégis, akkor a változásról éppen ennek alapján ismerhetjük fel, hogy az hamisság. Ezt – is – jelenti az Egyház lényege és puszta létezése. Szerintem. Megtérésemben azonban teljesen egyedül maradtam. Környezetem nem követett, és többnyire is csupa ateistából, meg-nem-értőből, tudatosan oda-nem-figyelőből, tudatosan elhárítóból, tiszta liberális, marxista felfogású és anyagelvű lélekből (még ha esetleg némelyikük kényelemből és önvédelemből markáns anti-liberálisnak, anti-marxistának és értékelvűnek is hiszi magát) és az Egyház elutasítóiból áll, vagy olyanokból, akik a vallást is, mély profánizmusuk okán, legfeljebb valamiféle társadalmi hovatartozásként képesek megérteni, az Egyházat pedig, mint egyfajta népfegyelmező intézményt képesek felfogni (például „megérdemli a pap az Audit, ha jól kordában tartja a népet, holott amúgy eleve csak „hülyíti azt”). Egyszóval, zsigeri szinten a profanitásba önmagukat bebörtönzött emberekkel találkozom, akik közül sokan amúgy nagyon rendesek és intelligensek (nálam sokszor jóval rendesebbek), csak ösztönélet szinten eleve anyagelvűek, megtévesztettek, kényelmesek, menekülők és testiek, a szellemről legfeljebb azt hiszik, hogy az maga a képzettség. Ám mindenekelőtt vad szekularisták.      Mondom, többnyire nagyon rendes emberek, sokszor nálam sokkalta rendesebbek „amúgy”, ahogy mondani szokás és nem több, hanem más hibákkal sújtottak, mint én magam. Van, aki keresztet hord a nyakában, ezzel együtt olyan szélsőségesen testi és ellenérzékeny, hogy reménytelenebbnek látszik, mint az általam ismert ateisták. Protestáns barátomról nem is beszélve, akivel – miután ő is jó ember – tartom a kapcsolatot. Ennek ellenére, a telefont sem tudja úgy felvenni, hogy rögtön a köszönés után hepciásan és kimozdíthatatlan meggyőződéssel ne „katolikusozna” egy sort. Nos, nekik, akiket emberileg kedvelek, akikkel beszélek, együtt létezem velük minden nap, próbálok valamit átadni az igazságból egy-egy mellékmondattal, néha csakis profán szinten maradva, nehogy menekülőre fogják. Így is sokszor előre megérzik, hogy meggyőző gondolat közeledése fenyegeti őket: ilyenkor beindul a megelőző szólendkerék és nagyon határozott, megelőző monológokat és párhuzamokat produkálnak – önmaguknak – ufókról, természettudományos, objektív szemléletről, molekulák végső igazáról vagy akár jósokról, energialényekről. Esetleg – én többnyire csak hallgatok, ők kezdeményeznek (érdekes: ezek szerint foglalkoztatja őket a dolog) – és sokszor ez vad, egyház-elleni, több órás lamentálásba torkollik. A válaszokat pedig nem hallgatják meg és nem olvassák el. Vagy egyszerűen és általánosan azzal védik vélt biztonságukat, hogy e dolgok minimális tanulmányozására sem teremtenek maguknak egy kis időt, csendet és alkalmat sem, pedig létük alapjáról és kimeneteléről van szó. Vagy épp ezért nem? Néha azonban szívesen közelednek a bulvár-ezotériához és az álmisztika világához: általában úgy látszik, az valahogy belefér még a valóságosság és hihetőség világába. Igen: a dolgok ott kopogtatnak mindenki ajtaján, így az elzárkózás és a lelki vakság bizony szisztematikus munkát és állandó ellenéberséget követel meg, a pillanatnyi és vélt lelki kényelmek hamis biztonságának melegében bóbiskolva. És: eközben ők tartanak minket, keresőket menekülőknek. Közben pedig, kint a mezőn már közeledik meleg aromájú házacskájuk felé a bozóttűz, csak ezt nem érzik, és ha mondják nekik, nem hiszik. Fájdalmas érezni saját hibáinkat, de fájdalmas látni azt a szellemi börtönt is, amiben szerintem a legtöbben élnek, és amelyből nem akarnak kisétálni, holott az ajtó – igaz résnyire – de nyitva áll. A szisztematikus és mindvégig kitartó, csökönyös és tagadó elutasítás látványa és a lehetséges következményének tudata is részvétre és felelősségérzésre indít.      Így értettem meg, hogy nem mindegy és nem magánügy, hogy ki mit hisz, miben hisz és kinek hisz. Nem mindegy az sem, hogy mik azok a minták akár egyházi részről is, amelyek az emberek elé tárulnak. Az igazságkeresés szenvedélye, a tudatos gondolkodás, utánajárás és szemlélődés ideje konvertálásommal nem maradt abba. Az új közegben tapasztalt hit, tan és gyakorlatbéli eltévelyedések arra kényszerítettek, hogy megfejtsem okukat, megtaláljam gyökerüket. A forma soha nem csak forma: az mindig több önmagánál abban, ahogyan kifejez valamit, ezért a forma mindig túlmutat önmagán. Ha a forma fegyelmezetlen vagy megjelenésében ellentmond saját szellemiségének, az ugyanolyan, mint amikor valaki, a „szervezetet” képviselő személy – legyen az pap vagy akár mi, laikusok is – nyilatkozataival vagy magatartásával ellentmond azoknak a tanításoknak, amelyet a képviselőjének saját személyében, kifelé is meg kellene jelenítenie, és amelyekkel kifelé érvelni kellene. Ilyenkor a jóhiszemű keresők előtt további súlyos akadályok tornyosulnak fel, a tagadók és támadók pedig győzelemittasan lobogtatják orruk alá az ilyen megnyilvánulásokat: „Ugye, ugye, megmondtam!” Vagy: „Ugye, ugye, itt a példa. Ugye, ugye, most komolyan: azt akarod, hogy ehhez csatlakozzam?” Számunkra ez veszteség, mert ilyenkor a példák nem minket igazolnak, de még mennyivel nagyobb veszteség ez a homályban botorkálóknak, akik így talán a végső dolgokat illetően erősödnek meg tagadásukban, vagyis végzetükben. Tökéletes senki ember itt most nem lehet, de azt a bizonyos belső iránytűt mindig épségben kell tartanunk magunkban, és mindig azt kell figyelnünk.      Távol áll tőlem egyfajta ügybuzgalom vagy „mert én azt jobban tudom nálad” attitűd. De szerintem tény, hogy a sokszor megfigyelhető rutin és vasárnapi kereszténység közepette, arányait tekintve nagyon ritka az a beállítottság – amelyet én a magam részéről az egyetlen helyesnek tartok –, amely felelősséget érez az igazság és az iránt, hogy az embereket ráébressze az egyetlen valódi létkérdés észrevételére.      Számomra az utcai, extroverált akciók vagy becsöngetős bibliaosztogatások sem ilyenek, és az a tapasztalatom, hogy az emberek többségét is inkább riasztja. Akiket meg nem, azoknak néha gyakorlatilag mindegy, hogy hova „térnek be”: a katolikus Egyházba vagy egy neo-protestáns gyülekezetbe. Én a magam részéről nem gondolom, hogy az tükrözi az Egyház eredeti és hiteles lelkiségét, ha ilyen irányba mozdul, vagy így akar megfelelni a trendeknek.      Bár engem valószínűleg sokkal inkább taszítanak a vehemens és hangos, sokszor szentimentális – „szerencsére” még csak zömmel neo-protestáns – utcai akciók, mint a hitetleneket. Mert az a küldetésünk, hogy az Evangéliumot háztetőkről is hirdessük, nem jelentheti ezt a fajta megnyilvánulást. Sokkal inkább nyíltan megélt, tanításban és liturgiában, mintaadásban meggyőző, hitelességet sugárzó tanúságtétel lenne a feladatunk.      Néha kedvem volna ezért odaszólni az ilyen „aktivistáknak”, hogy ne tegyék, amit tesznek, mert nem biztos, hogy ez így azokat győzi meg, akiket meg kellene győzniük. Szívesen megkérdezném tőlük, minden érvelés helyett: el tudják-e képzelni Jézust itt a téren vagy az aluljáróban ágálva, lamentálva és hangoskodva, lélegzetet nem véve, torkaszakadtából énekelve vagy szónokolva? Ez csak egy példa a sok rossz térítési módszer körül. Ilyenkor látszik meg, hogy a forma sohasem pusztán forma. Hogy a forma fontos, mert mindig kifejezi azt, ami a forma mögött van, és ami valójában a lényeg. Hogy helytelen formával valakit az igazságnak még környékéről is el lehet zavarni. És végül, hogy a tradíciónak szellemisége és életben tartása is fontos.      És mennyire életbevágóan fontos a forma mellett az eredeti és változhatatlan tanítás valódi képviselete és az ahhoz való igény és odafordulás! Ha valaminek, akkor ennek aztán tétje van, ha már az Igazság önmagáért való szeretetéig sokszor nem is jutunk el! Ez létkérdés és felelősség is. Ezért gondoltam arra, hogy amennyi az embertől magától éppen egy adott helyzetben telik, azt meg kell tennie. Ezért írtam most mindezt le. „Aki az eke szarvára teszi a kezét és visszatekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62) Remélem, sikerül ennek szellemében kitartanom és ezt kívánom mindenkinek, aki úgy dönt, hogy kezét az eke szarvára teszi. Credendo vides. Hit által látunk.