Az imádság a mai nehézségek … voltaképpeni gyökerét irtja ki: a telhetetlen sóvárgást a földi javak után. Az imádkozó ember a tekintetét fölfelé irányítja, a mennyei javakra, gondolkodásának és vágyakozásának céljára. Egész lénye elmerül az Isten által létrehozott csodálatos rend szemlélésébe, amely mit sem tud a siker rögeszméjéről és a csúcsteljesítményekért való balga versengésről. Így szinte magától helyreáll a munka és pihenés közötti egyensúly, mely a mai társadalomban teljesen hiányzik, a testi, gazdasági és erkölcsi élet súlyos kárára. Ha azok, akik az egészségtelen túltermelés miatt munkanélküliekké váltak és elszegényedtek, az imádságra az azt megillető időt fordítanák, akkor a munka és a termelés hamarosan visszakerülne az ésszerű korlátok közé; akkor a mulandó törekvés okozta harc, mely most két ellenséges táborra osztja az embereket, az égi és örök javakért folyó nemes és békés versenyben oldódna föl. Ezzel megnyílna az út is a forrón áhított békéhez.      Találóan utal erre Szent Pál, amikor éppen az imádság kötelmét hozza összefüggésbe a béke és a minden ember üdve utáni szent vággyal: „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljáróért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,1-4). Minden ember számára akarunk a békéért esedezni, de különösen azok számára, akik az emberi társadalomban a kormányzás felelősségének a terhét hordozzák. Hogyan is adhatnának békét népeiknek, ha az nincs meg a saját lelkükben? Éppen az imádságnak kell, az apostol szerint, a béke ajándékát meghoznia, az imádságnak, mely a mennyei Atyához fordul, minden ember Atyjához, az imádságnak, mely a családtudat közös megnyilvánulása, azon nagy család tudatáé, mely kiterjed országok és földrészek határsorompóin túl.      Azok az emberek, akik bármely nemzet gyermekeiként ugyanazon Istenhez imádkoznak a világbékéért, nem lehetnek egyúttal a népek közötti gyűlölet hírnökei, azok az emberek, akik imájukkal az isteni Felséghez fordulnak, nem táplálhatják ezt a nemzeti világuralmi törekvést, mely minden népből önmaga bálványát csinálja. Azok az emberek, akik föltekintenek „a szeretet és a béke Istenéhez” (2 Kor 13,11), akik hozzá fordulnak Krisztusban, aki „a mi békességünk” (Ef 2,14), nem fognak nyugodni, míg végül a béke, melyet a világ nem adhat, minden jónak adományozójától le nem száll a „jóakaratú emberekre” (Lk 2,14). „Békesség nektek!” (Jn 20,19 és 26), ez volt a húsvéti köszöntés, mellyel az Úr apostolait és tanítványait köszöntötte. Ez az áldást kérő köszöntés azon első időktől a mai napig soha el nem némult az Egyház szent liturgiájában. Ma minden eddiginél jobban kell vigasztalnia és erősítenie a megszomorodott és megkínzott emberi szíveket. … Ismerve természetünket, mint teljesen korlátolt és a legfőbb léttől függő lények, mindenekelőtt az imádságban keresünk menedéket A hit az alázatos, bizalomteljes és állhatatos imádság nagy hatalmára tanít bennünket Soha semmilyen más jótetthez nem csatolt Isten olyan messzemenő, átfogó és ünnepélyes ígéreteket, mint az imádsághoz: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak” (Mt 7,7-8). „Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). És mi méltóbb imánkhoz, mi felel meg inkább az egyetlen „közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus” (1 Tim 2,5) imádásra méltó személyének, minthogy könyörögjünk az egy és igaz Istenbe vetett hit megmaradásáért a földön? Egy ilyen ima már magában hordja a meghallgatás egy részét; mert aki imádkozik, az egyesül Istennel, és ezzel ő már valamiképpen ébren tartja a földön az istenhitet. Az imádkozó ember már alázatos magatartásával is megvallja az egész világ előtt, hogy hisz minden létező Teremtőjében és Urában. Ha aztán közös imában egyesül másokkal, már ezzel elismeri, hogy nemcsak az egyesek, hanem az emberi társadalom felett is van egy korlátlan legfőbb Úr. Micsoda látvány ég és föld számára az imádkozó egyház! Évszázadok óta szüntelenül ismétlődik éjféltől éjfélig a Szentlélektől áthatott dallamok isteni zsolozsmája. Nincs a napnak órája, melyet ne szentelne meg külön liturgia. Nincs az életünkben olyan jelentős vagy jelentéktelen időszak, mely ne részesedne Krisztus titokzatos teste – az Egyház! – közös imájában felszálló hálaadásban, dicséretben, könyörgésben és bűnbánatban. Így éppen az ima biztosítja Isten jelenlétét az emberek között az isteni Üdvözítő ígéretének megfelelően: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). … Az imához viszont csatlakoznia kell a bűnbánatnak is, a keresztény bűnbánat lelkületének és gyakorlatának. Ezt tanítja nekünk az isteni Mester, aki legelőször éppen a bűnbánatról prédikált: „Ettől fogva Jézus elkezdett tanítani: Tartsatok bűnbánatot!” (Mt 4,17) Ezt tanítja nekünk az egész keresztény hagyomány, az Egyház egész története is. A keresztények súlyos megpróbáltatásai és keserű szorongattatásai idején, mindig, amikor nagy szükség volt Isten oltalmára, a hívők mindig saját kezdeményezésükből, vagy még gyakrabban lelkipásztoraik példájára és buzdítására, e két leghatalmasabb szellemi fegyverhez nyúltak: az imához és a bűnbánathoz.      A szívnek ez a szent hajlama, melyre a keresztény nép szinte öntudatlanul is ráhagyatkozik, amíg tévútra nem viszi a csábítók konkolyvetése, ez a hajlam, mely végül is nem más, mint „Krisztus gondolatai” (1 Kor 2,16), melyről az apostol szól, mindig megéreztette a hívőkkel, hogy szükségük van lelkük megtisztítására a bűntől a megbékélés szentségében történő töredelmes megbánással és azáltal, hogy az isteni igazságosságot a bűnbánat külső cselekedeteivel is békítik. … Tudjuk és veletek együtt sajnáljuk, tisztelendő Testvérek, hogy napjainkban a vezeklés és a bűnbánat gondolata és neve sokaknál nagyrészt elveszítette azt az erejét, hogy meggyújtsa azt a nagylelkűséget és hősies áldozatkészséget, melyeket régebben lángra tudott lobbantani, amikor a hitükben örömet lelő emberek szeme előtt még isteni pecséttel hitelesítve jelentek meg Krisztus és szentjei példája nyomán. Sőt, némelyek szeretnék elvetni az önmegtagadás külső cselekedeteit, mint elavult valamit, nem szólva a modern „autonóm emberről”, aki megveti a bűnbánatot, mert szolgai lelkület jelének tekinti. Mindenesetre világos, hogy az istenhit megfogyatkozásával az áteredő bűn és egy Istennel szembeni első szembeszállás fogalma egyre inkább elhomályosul, majd lassan elhal. Ezzel még inkább elvész az érzék a bűnbánat és a vezeklés szükségessége iránt. … Mi viszont, tisztelendő Testvérek, tartozunk a pásztori hivatalból fakadó kötelességünknek azzal, hogy nagyra becsüljük ezeket a neveket és fogalmakat, és megőrizzük őket igazi csengésükben, öröklött nemességükben, még inkább pedig a keresztény életben való célravezető és elengedhetetlen alkalmazásukban. … Erre sürget bennünket már az is, hogy síkra szállunk Isten és a vallás mellett, mert ennek vagyunk az előharcosa; hiszen a bűnbánat lényegénél fogva az erkölcsi világrend elismerése és helyreállítása, azé a világrendé, mely az örök törvényen, tehát magán az élő Istenen alapul. Aki Istent kiengeszteli bűneiért, már ezzel elismeri, hogy a legfelsőbb erkölcsi törvények szentek és bensőleg köteleznek, és megsértésük büntetést kell, hogy maga után vonjon. Minden bizonnyal korunk egyik legvégzetesebb tévedése, hogy az erkölcsöt el akarja szakítani a vallástól. Ezzel ugyanis minden törvényhozást a biztos alapoktól fosztanak meg. Ez a fogalomzavar talán elkerülhette a figyelmet, és nem tűnhetett olyan veszélyesnek, amíg csak kevesekre korlátozódott, amíg az istenhit még az emberiség közkincse volt, és hallgatólagosan még azoknál is feltételezhető volt, akik nyilvánosan már nem vallották meg. Ma azonban, amikor az istentelenség elterjed a néptömegekben, ennek az eltévelyedésnek a gyakorlati következményei ijesztően kézzelfoghatóvá és szomorú valósággá lesznek. Az erkölcsi törvények helyébe, amelyek az istenhit elvesztésével semmivé foszlottak, a nyers erőszak lép, mely minden jogot lábbal tipor. Az üzleti életben megnyilvánuló hajdani hűség és tisztesség, melyet egykor a pogány szónokok és költők is lelkesen magasztaltak, átadja helyét a saját és idegen javakkal történő lelkiismeretlen üzérkedésnek. Hogy is lehetne tartós egy megállapodás, mennyit ér egy szerződés, ha hiányzik minden lelkiismereti biztosíték? Lehet-e egyáltalán lelkiismereti biztosítékról szó ott, ahol kiveszett minden istenhit és istenfélelem? Romboljátok le ezt az alapot! – És vele pusztul minden erkölcsi törvény. Semmilyen eszköz meg nem állíthatja már a népek, a családok, az állam, egyáltalán az emberi kultúra lassú, elkerülhetetlen pusztulását. A bűnbánat tehát szabadító fegyverhez hasonlít Krisztus harcosainak bátor kezében, akik harcolni akarnak a világ erkölcsi rendjének védelméért és újjáépítéséért. Ez a fegyver eltalálja minden baj gyökerét, a földi gazdagság és a kicsapongó életélvezet utáni mohó vágyat. A keresztény ember önkéntes áldozatokkal, célravezető, bár fájdalmas lemondással és sokféle vezekléssel hősiesen úrrá lesz alacsony ösztönein, melyek az erkölcsi rend megszegésére akarják csábítani. S ha közben az isteni törvény iránti buzgalom és a testvéri szeretet olyan erőssé vált benne, ahogy ez illik, akkor nemcsak saját hibáiért vezekel, hanem magára veszi a mások bűneiért való bűnhődést is, követve a szentek példáját, akik gyakran egész nemzedékek bűneiért áldozták fel magukat hősiesen, sőt az Üdvözítő példáját utánozva, aki az Isten báránya lett, „aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). S vajon nem rejlik-e, tisztelendő Testvérek, a bűnbánat eme lelkületében a béke szép titka is? „De nincs békéjük az istenteleneknek” (Iz 48,22), mondja a Szentlélek; mert ők állandó viszályban és ellentmondásban élnek a természet és Teremtője által megkívánt renddel. Csak ha ez a rend helyreáll, ha minden nép hűségesen és boldog határozottsággal elismeri és megvallja, ha a népek belső viszonyai és a többi nemzethez fűző kapcsolataik ezen az alapon nyugszanak, csak akkor lehet tartós béke a Földön. A békének ezt a tartós, mindent átható szellemét sem békeszerződések, sem ünnepélyes megállapodások, sem nemzetközi találkozások vagy tanácskozások, sem valamely államférfi mégoly nemes és önzetlen fáradozásai sem tudják megteremteni, ha nem ismerik el először a természet- és az isteni törvény szent jogait. Sem gazdasági vezetőknek, sem szervezeti erőknek nem fog sikerülni, hogy békésen rendezzék a gazdasági viszonyokat, ha előbb magának a gazdasági életnek a területén nem győz az Istenben és a lelkiismeretben gyökerező erkölcsi törvény. Ez a népek politikai és gazdasági életében minden érték alapértéke. Ez a legbiztosabb „valuta”; ha ez szilárd, akkor a többi is mind az, hiszen akkor jótáll értük Isten változatlan, örök törvénye. Az egyes ember számára is a bűnbánat az igazi béke létrehozója és hírnöke. Hisz elszakítja a mulandó földi javaktól, felemeli az égi javakhoz és a nélkülözések és bajok közepette azzal a békével ajándékozza meg, melyet a világ minden gazdagságával és élvezetével nem tud megadni. Nem Assisi Szent Ferenc híres „Naphimnusza” a legörvendezőbb öröménekek egyike, amely valaha is elhangzott e siralom völgyében? Aki ezt költötte, írta, énekelte, egyike a legnagyobb vezeklőknek, Assisi szegénye, aki bizony hogy semmit se mondhatott magáénak e Földön, aki lesoványodott testén megfeszített Urának fájdalmas sebeit hordozta. … Így megértjük boldog Grignion véleményét is: „Örülj, tehetséget és tudományt nélkülöző szegény asszony; ha örömmel tudsz szenvedni, akkor többet tudsz, mint a Sorbonne legértelmesebb doktora, aki nem tud olyan jól szenvedni, mint te. Jézus Krisztus tagja vagy – milyen megtiszteltetés! De mennyire szükséges is, hogy ha az vagy, akkor szenvedj! – Nem, drága társaim a kereszthordozásban, ne csalatkozzatok; azok a keresztények, akiket mindenütt láttok, divatos öltözékben, felcicomázva, műveltek és rendkívül beképzeltek, ők a megfeszített Jézus Krisztusnak nem igazi tanítványai, és nem is igazi tagjai. – Ó, Istenem, mennyien vannak, akik csak fantomjai a keresztény embernek, akik a Megváltóhoz tartozónak adják ki magukat, de árulói és üldözői, mert kezükkel vetik ugyan a keresztet, de szívükben ellenségei!