Igen ám, csakhogy mindez szöges ellentétben állt mindazzal, amit addig megtanítottak nekünk!

„Az élet automatikusan kialakul bármikor, ha a feltételek megfelelőek. Nem csupán létrejön, hanem megmarad és fejlődik.” (!!!)
     „Az anyag a maga módján kezdettől fogva engedelmeskedett a biológia nagy törvényének, az egyre bonyolultabbá válás törvényének” – mondja két elkötelezett evolucionista, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a fizika minden más, valóban bizonyított alaptörvényét, mint például a termodinamika – általunk is pár oldallal előbb tanult – második törvényét.
     A mutációval kapcsolatban sem tanultunk egyetlen pozitív esetről sem!

De nemcsak ezek a vitathatatlan eltérések minden addig tanult tananyaggal szemben voltak azok, amik leginkább kiváltották ellenkezésemet e világszemlélet iránt, hanem a rövidség, a felületesség tette eleve ellenszenvessé, amivel a tankönyvírók egy ilyen súlyos, perdöntő kérdést elintéztek. Határozottan, fellebbezést nem tűrően kijelentettek valamit, amiről a legkisebb bizonyítékot sem tudták bemutatni, s ami szöges ellentétben állt mindazzal a tudománnyal, amit addig a fejünkbe vertek!
     Ez már elég volt! Érettségi emlékeim, mostani tanulmányaim, és nem utolsósorban Isten-hitem lehetetlenné tette, hogy továbbra is higgyek egy ilyen felfuvalkodott világképben, még akkor se, ha körülöttünk mindenki úgy tett és tesz, mintha az élet kialakulására, az ember létezésére az evolúció volna az egyetlen, mindenki – az Egyház – által is elfogadott teória.

Alig vezettem végig magamban ezt a gondolatmenetet, mikor egyik nap müncheni lakásom levélszekrényében egy piros füzetecskét találtam Schöpfung oder Evolution (Teremtés vagy evolúció) címmel. Ma már több ilyen című könyv jelent meg, magyarra is egyre többet fordítanak le közülük, de akkor, 1979-ben ez még unikumnak és fantasztikusnak, szinte hihetetlennek számított.

A könyvecskét egy Hollandiában élő és tanító professzor, Dr. W. J. Ouweneel írta, és e témában elért legújabb felfedezések rövid összefoglalójaként fiataloknak szánta.

Ha ma visszagondolok, és pontokba szedve összeállítom azoknak az élményeknek a listáját, amelyek Isten-kereső utam legfőbb állomásai voltak, minden bizonnyal Dr. Ouweneel kis könyve lesz az első a sorban. … (Mint később megtudtam, Dr. Ouweneel könyve magyarul is megjelent, Teremtés vagy evolúció címmel a 90-es évek elején.)

„Mi az igazság végül is: a világ Isten által teremtetett, vagy az evolúció során keletkezett? Vagy egészen személyesen fogalmazva; kifinomult majmok vagyunk, vagy Isten teremtményei?” – teszi fel a bevezető kérdést az olvasónak W. J. Ouweneel. Majd rögtön ezután – szerintem – a legfőbb problémára tér rá. A keresztény tanításnak arra a katasztrofális eltévelyedésére, amiben magukat kereszténynek mondó teológusok és papok leledzenek, akik inkább élnek tudathasadásban, mint hogy szembenéznének önmagukkal, és eldöntenék, hogy egy MINDENHATÓ, TEREMTŐ ISTENBEN hisznek-e. S ha igen, akkor vállalják azt, hogy a nagy átlag őket ultrakonzervatívnak, ósdinak, tudománytalannak kiáltja ki, vagy megfutamodnak ez ítélet elől, s nyíltan belépnek ők is a „tömegvonat-érveléssel” – vagyis: valami azért igaz, mert mindenki igaznak mondja – manipulált Isten-tagadók sorába, akik az evolúcióban hisznek. De ez esetben az egyetlen tisztességes magatartás részükről az lenne, ha kilépnének az egyházból, ahelyett hogy tanításukkal rábízott lelkek sokaságát rontják meg.

Talán akadnak olyanok, akik azt hiszik, hogy ez a kérdés – teremtés vagy evolúció – ha nem is lényegtelen, de csak másodlagos kérdés a keresztény igazságok sorában. Hogy nem ez a döntő szempont, hogy eljussunk Krisztushoz. Én azonban nagyon határozottan hiszem, hogy ez a kérdés egyike a legfontosabbaknak, amiket meg kell válaszolnunk, ha igaz hívő keresztények akarunk lenni.
     O. Hallesby írja: „A kétely nem csupán súlyos szellemi konfliktus, hanem belső rákfene, amely felemészti az egyesek és a nép életerejét. Ámde gondolnunk kell arra is, hogy a régi koroknak a Bibliába és a kereszténységbe vetett hite is legtöbbször csekély értékű volt. A környezettől vették át, sok esetben a megváltás minden személyes élménye nélkül. Az Isten igéjében való ilyen öröklött hitnek is bizonyára megvolt a maga jelentősége mind az egyén, mind a nép számára. Kétségtelenül mérsékelte az istentelenséget. A legtöbb ember a hitet a környezetéből vette át. Ha a környezet megváltozott, hamarosan megrendült a hit. Mihelyt a környezet a kételkedés magvait elhintette a szívekbe (például a napi sajtó, az irodalom, a népszerű tudomány stb. révén), kiderült, hogy az emberek jó része teljesen védtelenül áll a hit dolgában. Az öröklés, a nevelés és a tradíció következtében a legtöbben bizonyára meg akarták őrizni »hitűket«, de egyszerűen nem tudták. Nem volt fegyverük, hogy a kételkedéssel szembeszállhassanak.”

De hogy mi eredménnyel szállhassunk szembe a kételkedéssel, és mindazokkal, akik az evolúcióban már eleve meglevő Isten-tagadásukhoz kaptak várva várt – vélt – bizonyítékot, s akik követve a tömegvagon-érvelés logikai tévedését, így érvelnek: „Valóban nincsen figyelemre méltó keresztény testület, amely kitartana a bibliai elbeszélés egzakt és szó szerinti elfogadása mellett.” (H. G. Wells), tudnunk kell, hogy igenis vannak, nem is kevesen, sőt egyre többen, de sajnos főleg a tudósok és nem az Egyház tanítói körében, akik vállalják az ultra-konzervatív jelzőt, és felveszik a harcot a tudományosnak kihirdetett evolúció tana ellen, elsőként azt a félrevezető hazugságot leplezve le: hogy e tan tudományos. De sajnos – úgy tűnik – a magukat katolikusnak nevező tudósok kivételével, mert azok, mint például Teilhard de Chardin, VI. Pál pápa egyik kedvenc „keresztény” írója így ír: „Néhány ultrakonzervatív csoportot kivéve nem fordulhat elő, hogy egy jelenkori gondolkodó vagy tudós – ez pszichológiailag elfogadhatatlan és lehetetlen volna – olyan gondolatmenetet űzzön, amely figyelmen kívül hagyja az evolúcióban levő világ koncepcióját.”

„Az evolúció ténye a biológia gerince, és így a biológia egy olyan tudomány sajátságos helyzetében van, amely egy nem bizonyított elméleten alapszik. Akkor ez tudomány vagy hit? Az evolúció elméletében való hit tehát pontosan párhuzamos a fajonkénti teremtésben való hittel – mindkettő olyan elképzelés, amelyet a hívők igaznak ismernek el, de mindeddig sohasem voltak képesek a bizonyításra” – írja egy biológus, a brit L. Harrison Matthews. Scott M. Huse ezt írja: „A tudósok elmélkedhetnek a múltról, vagy a jövőről, de csak a jelent figyelhetik meg. Nyilvánvaló tehát, hogy az a széles körben elterjedt feltételezés, amely szerint az evolúció megalapozott, tudományos tény, abszolút hamis. Az evolúció helyesen csak hitként jelölhető meg, a világ kezdeteinek szubjektív filozófiájaként, sok természettudós vallásaként.”

Két magyarul és több németül megjelent könyvet tudok ajánlani, amelyikben jól felkészült, több diplomával rendelkező szakemberek veszik sorba az evolúció „tudományos” állításait, és vizsgálják őket végig, s mutatnak rá a teljesen nyilvánvaló ellentmondásokra, amikre ez az egész elmélet felépül. Ezekben a könyvekben beigazolódni látszik André Frossard igen szomorú, de találó megállapítása: „Egyfajta vérátömlesztés ez egy olyan világ javára, amelyik többé nem tudja, hogy az egész élet a Lélektől származik. A Credo szerzői jól ismerték ezt az igazságot (»Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben«), amit hosszú ideje nem ismernek az emberek, és kétségkívül hamarosan a fizika fogja felfedezni. Nekünk pedig a fizikában kell reménykednünk, mert semmitmondó teológusaink és filozófusaink a hitet nem tudják többé életben tartani.” És: „A keresztények addig utalják át a csodákat a legendák mezejére, míg végül magát Istent is odaküldik.”

És miközben azok a tudósok, akikre nem illenek rá André Frossard ezen szavai: „A tudományok embere alázatosság nélkül a természet legsilányabb részecskéje lesz, soha semmit nem fog fölfedezni. A gondolkodó, aki gondolkodásának tárgya előtt nem semmisül meg, végeredményben csak magára fog gondolni”, eljutnak ezekhez a megállapításokhoz: „Amikor az élet földi eredetéről van szó, csupán két lehetőség kínálkozik: a teremtés vagy a spontán keletkezés (evolúció). Nincs harmadik út. A spontán keletkezést (az ősnemzést) 100 évvel ezelőtt megcáfolták (Redi, Spallanzani, Pasteur), de ez csak egyetlen más végkövetkeztetéshez vezet el bennünket: a természetfeletti teremtéshez. Ezt nem tudjuk elfogadni filozófiai okokból (személyes indítékokból), ezért inkább elhisszük a lehetetlent: azt, hogy az élet önmagától, véletlenül jött létre” (George Wald, Nobel-díjas angol biokémikus), vagy „Az evolúció egy egyetemesen elfogadott teória, nem azért, mert bizonyítani tudjuk, hogy igaz, hanem azért, mert egyetlen alternatívája, a »fajonkénti teremtés« teljesen lehetetlen” (D. M. S. Watson zoológus) – addig mindezekről: az evolúcióval kapcsolatban a tudományos életben felmerülő kételyekről, sőt: cáfolatokról, az Egyház papjai mélyen hallgatnak. A közvéleményt pedig a liberális sajtó egyeduralmából következően erről soha, sehol, senki nem tájékoztatja.

Michael Denton, a molekuláris biológia professzora Evolúció: egy válságban lévő elmélet című könyvében a geológiai, paleontológiai, embriológiai, rendszertani és molekuláris-biológiai bizonyítékokon keresztül megmutatja, hogy az evolúció alapjai szünet nélkül erodálódnak, és csupán egy filozófiai indíttatású »akarunk hinni Darwinban« hit marad, amelynek már semmi köze sincs a tudományhoz. Szerinte a tudomány olyan mélyrehatóan kétségbe vonta az evolúciót, hogy azt el kellene végre vetni. De mivel Denton sem hisz a bibliai teremtésben, be kell vallania, hogy az evolúció helyett nem tud mást ajánlani olvasóinak.
     Az evolúció bizonyítatlan voltáról azonban csak az ezzel a témakörrel foglalkozó tudósok értesülnek. Az evolucionizmus elkötelezett tudós hívei pontosan tudják, ellentétben a laikusokkal, hogy elméletük ingatag talajon áll. A közvélemény, a tanuló diákok, az egész külső, nem beavatott világ előtt ez azonban nem derül ki! Sőt! Hiába sokasodnak az e témáról szóló könyvek, tudományos értekezések, a rádió, a televízió, a tömegek tájékoztatásával foglalkozó minden sajtóorgánum, az iskolák – és az Egyház (!) – összes tankönyve az evolúciót, mint az egyetemes emberi tudomány alapkövét, axiómáját állítja elénk. Sehol, egyetlen nyilvános helyen, egyetlen nyilvános fórumon egy szó sem hangzik el arról a tényről, hogy az evolúció nem bizonyított tény, hanem szellemi beállítottságon alapuló hit. Se nem több, se nem kevesebb. Hiába vitatkoznak tudományos szinten igazi tudósok pro és kontra, ha a világ az ismeretterjesztés hazug és elferdített módja miatt erről nem értesülhet.

Első könyvem megjelenése kapcsán egy író-olvasó találkozón vettem részt. Akkor fogalmaztam így: bár nem hiszem, hogy az ember a majomtól származik, de ha így haladunk tovább visszafelé, akkor lehet, hogy nemsokára majmok leszünk. Egy orvos méltatlankodva kiáltott fel: „Hogyan kételkedhetik ma bárki értelmes ember az evolúcióban. Ez ma már senki előtt nem lehet kétséges, ilyen nincs.”
     Denton hinni akarunk Darwinnak elve a lényegről tereli el a figyelmet. Egy ember egyetlen könyve soha nem érhetett volna el ekkora sikert, nem alakulhatott volna ki ekkora követő tábora, megállapításai soha nem lelhettek volna ekkora visszhangra, ha véleményével nem kora értelmiség ének legfőbb óhaját teljesítette volna: „Nem akarunk hinni Istenben! Mi, emberek vagyunk az istenek!” – e fenti problémának ez volt mindenkor és most is ez a helyes megfogalmazása.

Ádám, vagyis a kezdetek óta ez a legnagyobb Sátán-sugallta vágya az embereknek. Ez az a sarkalatos pont, ami körül a történelem forog. Ez az a tagadás, ami bár egyesekben mindig létezett, de tömegesen, a társadalom egészében csak a reneszánsz, a felvilágosodás, a francia forradalom után jutott diadalra, s teljes valójában csak napjaink modem emberének modem életét itatja át.

II. János Pál pápa mondja: „Korunk legnagyobb rossza: nem annyira Isten nyílt tagadása, mint annak a kísértése, hogy az ember úgy éljen, mintha Isten nem is létezne.”

André Frossard írja le Szent Ágoston és a pápa gondolatait: „A pápa számára éppen úgy, mint Szent Ágoston számára, az első bűn minden többi bűn gyökere, mert »az önszeretet elmegy egészen Isten megvetéséig«. Azt hiszem, megértettem, hogy Ádám bukása a teremtménynek önmagába való bukása volt, aki Teremtője helyett önmagát választotta. És ez nem elszigetelt eset a teremtés hajnalán, hanem olyan kísértés, amely nemzedékről nemzedékre megújul, s ha nem is megy el mindig Isten megvetéséig, mégis afelé tart.”
     A francia forradalom óta az egyre inkább hatalomra kerülő liberálisoknak csak a minden emberben megbúvó gőgöt és önhittséget – minden más bűn eredőjét – kellett felszabadítani, táplálni, erősíteni. Ezzel elérték, hogy az ember eljusson Isten tagadásáig, sőt megvetéséig, amivel viszont ők hatalmon maradásuk első és legfőbb biztosítékát szerezték meg automatikusan.
     Az embert gőgje elfordította Teremtőjétől. Istenben ugyanis valami olyannal kerül szembe, ami minden tekintetben mérhetetlenül fölötte áll, s ezt a gőgös, önhitt ember többé nem akarja elfogadni. Nem magától jutott el ide, hanem hathatós külső segítséggel. A szellem azon irányítóinak segítségével, akik számára Darwin egy jókor jött, fontos adalékkal szolgált csupán.
     Az emberiség történelme különböző vallások történelme. Az újkorig nem volt egyetlen olyan civilizáció, egyetlen olyan társadalom, egyetlen olyan uralom sem, ami ne egy vallásra épült volna fel, amely ne egy vallásban találta volna meg legfőbb ideológiáját és támaszát.
     E vallások mindegyike egy vagy több teremtő istenbe vetett hiten alapult. Mindig, minden korban voltak olyanok, akik szembeszegültek ezzel, és tagadták az emberfölötti létezését, de ezek a gondolatok, amik különben soha nem találkoznak a romlatlan ember legelemibb vágyaival, legmélyebb természetével – számos kutatás és példa bizonyítja ezt –, a felvilágosodásig és a francia forradalomig nem uralták a szellemet, illetve a világot. Azok az erők, amelyek az egyenesen a pokolból jövő fő bűnt, a gőgöt és önhittséget kezdték el írásaikkal és tanításaikkal az emberek lelkében táplálni, a felvilágosodás óta kaptak szabad utat, szabad publikációs és működési területet az emberiség Isten-tagadásán alapuló végleges megrontására.
     Feladatukat, csakúgy, mint minden rontó szellem a történelemben, két párhuzamos síkon végezték: lerombolták az uralkodó ideológiát, letörve a katolikus Egyház erejét és tekintélyét, majd az érvényes vezetés nélkül maradt tömegek legalacsonyabb rendű ösztöneire hatva megrontották az erkölcsöt, eltöröltek minden értékrendet. Felismerve, hogy az ember természeténél fogva nem maradhat vallás nélkül, kidolgozták a pénz, az agresszió és a bűn imádatára épülő ideológiát, korunk konzum-ideológiájára épülő fogyasztói társadalmát. Azt hiszem, ez a történelem egyetlen olyan vezető, szellemi tana, ami önmagában hordja az ember törvényszerű pusztulását is. Ez az az egyetlen vallás, amit kitalálói és irányítói tudatosan a világ megrontására használnak fel. Lehet, hogy ők csak gyűlöletük tárgyát, a keresztény ideológiát, az európai kultúrát, mint hatalomra jutásuk legnagyobb akadályát akarták megsemmisíteni, és közben nem vették, veszik a mai napig észre, hogy gátlástalan és akadályoztatás nélküli működésük eredményeképpen önmagukat is halálra ítélték.

E szellemi irányzat képviselőinek jött kapóra Darwin munkássága, és tették A fajok eredete című könyvét érvelésük egyik fontos láncszemévé.
     A gőgjétől elvakított intelligenciával könnyű volt kritika nélkül elfogadtatni Darwin állításait, ezután már csak az maradt hátra, hogy a tömegekkel is elhitessék azokat. Ekkor volt szükség arra a két alapvető hazugságra, amit az evolucionisták azóta is gátlástalanul használnak, úgymint: az evolúció bizonyított, tudományos elmélet, és e teóriában senki, egyetlen tudós sem kételkedik (= tömegvonat-elmélet).

S mivel az egyházra, a katolikus Egyházra sem maradtak hatás nélkül az általános emberi züllés jelei, eljutottunk oda, hogy az ötvenes években maga a pápa nyilatkozott úgy: lehetséges, hogy Isten valóban az evolúciót használta fel a teremtésben. S nem vette észre, hogy ezzel – ha az Egyház csupán földi intézmény lenne – saját közösségének sírversét fogalmazta meg.

Mert, ahogy Dr. W. J. Ouweneel írja: „Ha a tanárod vagy a papod egy olyan Istenről beszél, aki a világot az evolúció folyamatával teremtette, akkor Isten saját szavát tagadják! A Biblia nem millió évekig tartó lassú folyamatról beszél ugyanis, hanem gyors teremtői aktusokról, amelyek egy hét hat napján lezajlottak. A kérdés tehát marad: vagy teremtés (úgy, ahogy a Biblia leírja), vagy evolúció. Hogyan lehetséges akkor, hogy tanárod, aki magát kereszténynek nevezi – legalábbis beszél egy teremtő Istenről –, mégis hisz az evolúcióban, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy az ellentmond a Biblia kijelentéseinek? Ez onnan ered, hogy ő azt tanulta, az evolúció tudományos tény, amiben nem lehet kételkedni, és amelyben egyetlen értelmes tudós sem kételkedik. Ezért azt gondolja szegény, hogy a Biblia közléseit szórul-szóra nem lehet igaznak elfogadni, egy kicsit megcsavargatja tehát őket, és azt állítja, hogy Isten az evolúció felhasználásával teremtett. De ezzel az állításával a tanárod két szék között a földre esett. Ha hitetlen kollégáinak azt mondja, hogy ő is hisz az evolúcióban – hiszen ő sem olyan régimódi – de az evolúciót Isten irányította, akkor kerek-perec kinevetik. Az igazi, megrögzött evolucionistáknak ugyanis egyáltalán nincs szükségük Istenre. Az ő tanaikban Istennek nincsen helye. Ők azt mondják: adjál nekünk millió és milliárd éveket, és a vak véletlen hozzáteszi a hiányzó részt. » Idő« és » Véletlen« ezek azok az istenek, akiket az evolucionisták maguknak teremtettek. És ha ezután tanárod megfordul és biblia-hű keresztényeknek azt meséli, hogy ő a teremtésben is hisz – ó igen, hisz ő tényleg nem olyan hitetlen –, de azért Isten az evolúció által teremtett, akkor szomorúan tekintenek rá. Mert hithű keresztények, akik Istent a szaván merik fogni, nagyon jól tudják, hogy a te tanárod teremtésen valami egészen mást ért, mint a Biblia. Az ő hitükben az evolúciónak nincsen helye. Egyáltalán miféle Isten az, akinek legmagasabb teremtői célja az ember volt, akinek azonban évek milliárdjaira volt szüksége ahhoz, hogy őt megalkossa, méghozzá a pusztulásnak és a halálnak olyan útján, amelyiken a fennmaradásért folyó küzdelemben csak a legerősebb maradt fenn, sikertelenségek és zsákutcák ezreinek az útján kihaló (»nem sikeres«) fajok ezrei után, míg a rengeteg fel és le után a végső célt az embert elérte? Ez lenne valóban a Biblia Istene?”

És kérdezem én: korunk katolikus Egyháza, ez lenne valóban Krisztus teste, Krisztus egyháza?

„Krisztus keresztje a »modernség értékeivel« egyeztetett szimbólum volt, vagy az ellentmondás jeleinek legszörnyűbbike?”

Mi maradt meg mára az Evangéliumok, az őskeresztények, a középkor hitéből, a katolikusságból? Mi maradt az őskeresztények vértanúságuk árán is megőrzött Isten- és Krisztus-hűségből?
     Mit tud terjeszteni, hirdetni, tanítani egy olyan Egyház, amelyik egyszerre szolgál Istennek és Mammonnak?
     Mit képvisel egy olyan egyház, amelynek A keresztény hit alap igazságai alcímmel megjelent (1990-ben!!), a katekizmus anyagát bemutató Dogmatika tankönyvében ilyen tanítások szerepelnek: „Természettudományos világkép: a világegyetem keletkezéseinek, törvényeinek, jövőjének a tudományok mai állása szerint megalkotott elmélete. A hívő tudósok(!) az első és örök Létezőtől, Istentől származtatják az ősanyagot és robbanást, a világmindenség kialakulását. Ezt nevezzük »Nagy bumm«-nak.” (az előző oldalakon idézett evolucionista tudósok az evolúcióról mint tudományról szóló leleplező adatai már évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt megjelentek!) – és tovább e szörnyűség: „A leszármazás-elmélet az állatok hosszú sorát jelöli meg, mint az ember őseit.”
     Elvárja-e ezek után ez a könyv, ez a katolikus hittankönyv, a mai egyház, hogy komolyan vegyék? Ha a Biblia tanításának a felét maga az egyház zúzza szét, dönti a sárba, milyen jogon várja el, hogy a másik részét valaki is elhiggye? De egyáltalán melyik részt kell elhinni? Hiszen maga Jézus Krisztus is hivatkozik az Ószövetségre, Noéra, a vízözönre, Jónásra és Ádámra!!! Hogyan képzelik a modern teológusok: valóban lehet olyan tanításnak érvényt szerezni, ahol kockadobással döntik el, melyik tant fogadják el igaznak és melyiket nem?

Álljanak itt elrettentésként egy utazó, világhíres hittérítő, H. Boulad atya szavai A szív című katolikus lelkiségi tájékoztató havilap 1992-es július-augusztusi számából: „Tudományosan megalapozott, hogy egy nagy zűrzavarból, rendetlenségből alakult ki a világ, a kis részecskék ebben a fantasztikus, csodálatos világban végződtek, ahol most vagyunk. (!!!) Összehasonlítom, mi volt évezredekkel, évmilliókkal ezelőtt, és mi van most. Az út a káosztól a kozmoszig jele annak, hogy valami történik ebben a világban. Tudományosan ez olyan világos, hogy csodálkozom...”
     És most állítsuk szembe ezeket a mondatokat, egy állítólagos hívő katolikus pap mondatait, megrögzött ateista tudósok megállapításaival: „Bár maga Leakey meggyőződéses evolucionista, 1973-ban nyilvánosan be kellett ismernie, hogy az általa talált emberi csontok minden eddigi teóriát az ember származására vonatkozólag egy csapásra érvénytelenítenek, és hogy ezt az elméletet ő semmi mással nem tudja helyettesíteni.” Vagy Pr. More, aki az evolúcióról szóló könyvében szintén „rettentően sok és súlyos érvet hoz fel az evolúció teóriája ellen, az egyik megsemmisítőbb, mint a másik. De ő is a végén mégis azt mondja, hogy továbbra is az evolúcióban hisz, mert olyan erős ellenállást érez a másik, egyedül lehetséges megoldással, az egy Isten által való teremtéssel szemben.”

Míg ateista tudósok őszintén bevallják, hogy csak azért ragaszkodnak minden ellenkező bizonyíték ellenére az evolúcióhoz, mert nem tudnak, nem akarnak Istenben hinni, addig a magukat kereszténynek valló papok és teológusok hada szószékről hirdeti az evolúciót, és mégis állítják, hogy hisznek egy teremtő, mindenható, igazmondó, jóságos Istenben!!!

Ebből csak arra lehet következtetni, hogy ezek az emberek vagy tudatosan vezetnek félre másokat, vagy nagyon balga rövidlátók, vagy olyan bizonytalan tedd ide-tedd oda emberek, akiknek nemhogy a szószéken, de még a hívő keresztény közösségekben sincs semmi keresnivalójuk.

H. Boulad „atya” előző szavai után további kijelentései, e világról alkotott vég következtetései már nem lephetnek meg senkit: „Milyen változások történtek az elmúlt öt évben is, amik az ember politikai és társadalmi átalakulásának világos jelei: A diktatúrák bukása, az emberek nyitottsága, a demokrácia feltámadása, Európa egyesülése, az emberjogi szervezetek megszaporodása. Az emberi kapcsolatok napról napra fejlődnek az egész világon. Úgy találjuk, hogy az ember felfedezi emberiességét, ráébred emberiességére, és a történelem egy új hitbe lép, az emberi történelem hitébe, amire nem volt példa a múltban.” (!!!)

Ebben az utolsó mondatában tényleg igaza van, az emberi történelemben még valóban nem volt példa: ekkora züllöttségre, erőszakra, testvérháborúra, körny¬zetszennyeződésre, teljes szellemi és erkölcsi zűrzavarra: egy új hit, a pénzbe és erőszakba vetett új hit diadalmenetére...

Josh McDowell és Don Stewart Biblia kontra evolúció című könyvéből való az alábbi idézet:
     „Jézus mondta: »Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Betsaida!Mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, régen megtértek volna zsákban és hamuban! Sőt, mondom nektek: Tirusznak és Szidonnak elviselhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek.« (Mt 11,21-22) Na már most, ha nem volt ítélet Tiruszon és Szidonon, akkor Jézusnak Korazin és Betsaida városokhoz intézett figyelmeztetése is értelmetlen volt. Ez az Ószövetség más eseményeire is igaz, melyekre Jézus utalt, amikor párhuzamot vont velük (Jónás és a feltámadás, Noé és Jézus második eljövetele stb.). Amennyiben ezeknek a „történeteknek nincs valós alapja, akkor egyszerűen képtelenség bármilyen tárgyilagos megközelítése a bibliai párhuzamoknak, és ezzel máris szélesre tártuk az ajtót az ateizmus előtt. Honnan tudhatjuk ezek után, hogy Jézus szellemi és teológiai tanításainak hihetünk-e, ha a történelmi eseményekkel kapcsolatos kijelentéseiben nem bízunk? Honnan tudná az ember, melyik kijelentésben higgyen, és melyiket tekintse úgy, hogy Jézus csupán a hallgatósága szája íze szerint beszélt? Sőt mit több, ha egyes történelmi kijelentéseket ilyen »alkalmazkodásnak« tekintünk, akkor miért ne tekinthetnénk egyes erkölcsi kijelentéseket csupán az ősi zsidó valláshoz való »alkalmazkodásnak«? Könnyen beláthatjuk, hogyan jutunk el az ateizmushoz, mi lesz a végeredménye ennek a teóriának, ha elfogadjuk, mert végül mindenképpen meg kellene neveznünk azt a néhány kritériumot, amelyek alapján meghatározhatnánk, hogy mit hitt Jézus igazán, és mikor igazodott a néphez. Így aztán soha nem lehetnénk teljesen bizonyosak abban, hogy mit is hitt Jézus. Ráadásul, ez a nézet az »alkalmazkodásról« ellentmond mindannak, amit Jézus jelleméről tudunk. Mikor valamilyen téves nézettel, akár az Istenről való hamis elképzelésekkel, akár a Biblia tanításainak a félreértelmezésével találta szembe magát Jézus, azonnal visszautasította azokat (Mt 15; Mk 7). Az egész Szentírásban a legkeményebb rendreutasítást a Máté evangéliuma 23. fejezetében találjuk, mikor Jézus megfeddte korának hamis vallásos vezetőit, és leleplezte Biblia-ellenes cselekedeteiket. Ez teljesen ellentétes volt azzal a gondolkodásmóddal, amely Krisztus korában igen elterjedt volt. A vallásos vezetők úgy gondolták, hogy a törvény betűjéhez való ragaszkodás hangsúlyozásával kiérdemelhetik Isten tetszését, de Jézus rámutatott, hogy Isten azt szeretné, ha a törvény szellemét tartanák meg. Ezért nevezte őket képmutatóknak, kígyóknak és viperák fajzatainak. Ezt pedig aligha lehet összeegyeztetni az »alkalmazkodás« teóriájával. Végül pedig ez a teória nagyon rossz képet fest Krisztusról. Jézus azt mondta: »Én vagyok az igazság« (Jn 14,5). E teória szerint viszont Jézus élete és szolgálata féligazságok tanításából állt, és elhallgatta azokat a dolgokat, amelyekről tudta, hogy nem igaz. Ez azt jelentené, hogy Jézus csakis a cél érdekében tette mindezt, amit azonban az élete és szolgálata egyáltalán nem igazol. Ha Jézus nem a teljes igazságot mondta, akkor egyáltalán nem mondott igazat. Befejezésül hadd álljanak itt Jézus szavai, melyek nagyon találóan összefoglalják mindazt, amiről eddig szó volt: »Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?« (Jn 3,12)”.

A tudósok soha nem fogadták el kritika nélkül és egyöntetűen Darwin elméletét. Már csak azért sem tehették ezt, mert kutatásaik, amelyekre Darwin, mint állításainak legfőbb bizonyítékaira oly nagyon várt, rendre az evolúció ellen szóló leleteket hoztak napvilágra. Csak a sajtó által manipulált közvélemény hirdette az evolúció tudományos, bizonyított, minden tudós által elfogadott voltát. Az iskolákban és az egyetemeken folytatott tanítás és nevelés ellenére a világon mindig akadtak olyan tudósok, akik vették maguknak a fáradságot, és tanulmányozták ezt a kérdést. Csak az egyházaknak, a keresztény közösségeknek nem jutott erre ideje, lehetősége? Vagy ennyire nem érdekelte, nem érdekli őket ez a téma? S mit lehet mai viselkedésükről tartani? Ma már egyre-másra jelennek meg, a sajtó és a hivatalos oktatás ellenére, vagy talán éppen azért, az ezzel foglalkozó tudományos és ismeretterjesztő, népszerű munkák. Csak én legalább húszat fel tudok közülük sorolni! A fát terméséről, gyümölcséről ismeritek fel, mondta Jézus. Tegyük hozzá, az embert barátjáról, a tanítót tanításáról.

Elfogadom, hogy az „egy Isten által vezényelt evolúcióban” hívő ember is jó, becsületes ember lehet, sőt: lehet olyan, aki biztosabban eljut Isten országába, mint egy rossz, aki a teremtésben hisz. De azt nem hiszem, hogy egy ilyen ember nevezheti magát kereszténynek, Jézus igaz, hű követőjének. És azt hiszem, hogy eljött végre annak az ideje, hogy mindazok, akik elfogadják az Isten által vezényelt evolúciót, és magukat mégis kereszténynek tartják, átgondolják ezen véleményüket, és őszintén szembenéznek nézeteik összevisszaságával és ellentmondásaival, valamint ezeknek az egész világra kiható következményeivel.

„Ne ítéljetek, hogy titeket se ítéljenek meg!” – int Jézus. Nem is ítélek meg ezzel senkit, csak azt gondolom, hogy egy olyan katolikus Egyház, amelyik maga sem tudja, hogy mit hisz, amely önmagával kerül állandó ellentmondásba, senki, még önmaga számára sem lehet lelki vezető. Ahhoz, hogy valaki érvényesen taníthasson, mindenekfölött azt kell tudnia, hogy mit tanít, és annak igazában feltétel nélkül hinnie kell.

Az ateista tudósok bevallják, hogy azért kénytelenek hinni az evolúcióban, mert tagadják Isten létét, s ezért más útjuk, lehetőségük az élet keletkezésének megmagyarázására nincsen. Mindebből mi következik az evolúcióban ugyancsak hívő papok és teológusok számára? Vagy ők csak azért, mert tudományosan képzetlenek, kivonhatják magukat e logikus következtetés alól?

Éppen ezért felmerül bennem a gyanú: egy olyan egyház, amelyik a megrögzött Isten-tagadókhoz hasonlóan még ma is kitart a „Nagy bumm” elmélete mellett, miközben tudósok hada teszi közre tudományos munkáit ennek cáfolatára, nem cselekedheti ezt csak úgy, minden ok nélkül. Az egyház taníthatja Krisztus megváltó szeretetét, de különössé válik szerepe és tanítása, ha mindig csak a mindent megbocsátó Krisztusi szeretetről, és sohasem az igazságos Isteni ítéletről prédikál!
     Krisztust követni nem csak annyit jelent, hogy felebarátodat szeresd; ez csak a második legfőbb parancs, amelyet megelőz az első: szeresd és féld Istenedet teljes szívedből és elmédből, ami annyit is jelent, mint Neki feltétel nélkül hinni, Benne bízni, és a Krisztus által hirdetett és Tőle megkívánt, Istennek tetsző életet élni!
     Nekem pedig úgy tűnik, hogy a mai egyház az egész világot uraló és kézben tartó nemzetközi liberalizmustól azt a feladatot kapta, és eszerint azt a feladatot teljesíti, hogy ezt a Krisztusi gondolkodást, ezt a Krisztusi életformát eltitkolja, agyonhallgassa az emberek előtt. A liberálisok megengedték, hogy a keresztények humanisták legyenek, segítsenek az elfuserált szociális gondok megoldásában, de tudják jól, hogy uralmuk végét jelentené, ha eltűrnék, hogy a katolikusok biblia-hű, karakán tömeget alkossanak, akik pontosan tudják, hogy miben, kinek, mit és miért hisznek, s e sziklaszilárd hitűkért hogyan éljenek.

Így válnak egy nemrég megjelent újságcikk szavai: „Ne feledjük, hogy a meglepő választási arányszám dacára az ország lakosságának a zöme nem bolsevikekből, hanem magyarokból, sőt, jórészt keresztény magyarokból áll”, és az ehhez hasonló megállapítások értelmetlenné, hiszen egy ember, egy nép csak azért, mert esetleg megkeresztelték, és néhány jó cselekedetben részt vett, még nem lesz keresztény, és főleg nem alkot olyan tömeget, amelynek erre az állapotára érdemlegesen számítani lehet.

Az egyház mai, egyesek által kijelölt feladata a szellemi zűrzavar ébrentartása, amely természetszerűleg hozza magával az erkölcsi zűrzavart, de főleg a cselekvés- és ellenállás-képtelenséget.
     Ha nem így lenne, ha szerte a világon a megkeresztelt és hittanra, templomba járó embereket jellemes, következetes, katolikus igazságokra és életre tanítanának jellemes, nem önmagukban meghasonlott katolikus tanítók, akkor a népek már régen nem tűrnék el azt az uralmat, ami mai világunkban szellemet, erkölcsöt bénító erőként telepszik rájuk. S amelynek gazdasági és politikai hatalma nem a saját tehetségén és képességén, hanem azon az egyetlen tényen alapszik, hogy az uralmuk alá hajtott emberek kényelemszeretők, megalkuvók, becstelenek és ostobák. Pedig – jó lenne hinni – talán még ma sem egészen ilyenek, hanem egyszerűen csak félrevezetettek.

Hogy ki-ki mit hisz, az mindenkinek a saját szellemi beállítottságán múlik, mi rokonszenvesebb neki: egy anyagi, lelketlen, véletlenek sorozatán alapuló, szellemtelen, „buta” világ, vagy egy természetfölötti, mindentudó, mindenható, szellemi és erkölcsi lény által tudatosan, előre megfontoltan teremtett világmindenség. Az evolúcióban való hitnek a nyílt Isten-tagadáson kívül van egy másik erkölcsromboló sajátossága is.
     Az evolucionisták hite szerint ugyanis földünk és világunk több millió, illetve milliárd éves, ahol százmilliókkal dobálózni lehet, míg a biblia-hű teremtéshívők szerint csak párezer éves, ahol évtizedek is számítanak, ahol tehát saját életünk is egészen másképp, súlyosabban esik latba.

Már a saját praxisomban dolgoztam, amikor a csernobili atomerőmű katasztrófája történt. Éppen kisebbfajta kellemetlenségem támadt egy páciensem körül, amit én szokásomhoz híven tragikusan, a problémát felnagyítva éltem át. Reggelente rádióvekkerre ébredtem, és jól emlékszem arra a reggelre, amikor a német rádió Csernobilról szóló, vészjósló világvége hangulatú hírei keltettek fel. Az első napokban még egy nagyobb méretű, a Nyugatot is jobban veszélyeztető katasztrófától tartottak, s ennek a félelemnek megfelelően tragikus komolysággal szóltak a hírek.

A világ dolgai egy pillanat leforgása alatt átrendeződtek bennem. Szinte felnevettem! Milyen kicsinyes, lényegtelen ügyekről hiszem, hogy fontosak, milyen apróságokat nagyítok fel idegeimben! Mindennapi kis küszködéseim eltörpültek és nevetségessé váltak a hír hallatára. De e valóban nagy veszély híre mégsem félelemmel és aggódással töltött el, hanem valami nagy belső nyugalommal és szabadságérzettel. Ugyanilyen élményem volt egy-két évvel korábban, nem sokkal praxisom megnyitása után. Úgy adódott, hogy munkámat hosszabb időre el kellett hagynom, talán a soha vissza nem térés kockázatával. Mindent lezártam magam körül, pénzügyeimet lerendeztem, a betegeim kezelését vagy befejeztem, vagy más úton gondoskodtam ellátásukról. De mindez nem szomorúságot vagy hiányérzetet vagy félelmet keltett bennem, hanem nagy-nagy szabadságérzetet, a becsületes lezárás felett érzett nagy megkönnyebbülést.

Egy pillanatra, csakúgy, mint a csernobili katasztrófa hallatán, kiléptem abból a földi börtönből, amit magunknak alakítunk ki azáltal, hogy kicsinyes, napi ügyeinket felnagyítjuk, s megoldásukat életünk legnagyobb, sőt egyetlen feladatává, céljává tesszük. Eközben elveszítjük képességünket arra, hogy különbséget tegyünk igazán fontos és valójában mellékes dolgok között.
     Aki elfordult Istenétől, az folyton földre szegezett tekintettel jár, és kicsinyes emberi dimenzióban gondolkodik, s így belebonyolódik önnön léte és problémái felnagyított bonyodalmába. Aki felemeli a fejét a magasba, és Istenre tekint, könnyedén vészel át földi bajokat úgy, hogy helyükre rakva nem kezeli őket értékükön felül.

Arthur E. Imhof figyelemre méltó könyve az Elveszített világok, a következő igen hosszú alcímmel: „Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen...” ezt a probléma-kört tárgyalja: ,.S mégis sikerült az akkori kicsiny világokban számunkra csaknem hihetetlennek látszó biztonságra szert tenniük. Ennek legfontosabb előfeltételeként mindenből olyan következtetést vontak le, melyet eddig bizonyítani igyekeztünk, azt ugyanis, hogy az általános bizonytalanság közepette senki sem a maga esendő személyét állította a dolgok középpontjába. Sokkal inkább tekintették az egót valamely szerep átmeneti hordozójának, s ennek szolgálatába állították életük rövidebb vagy hosszabb távját. Ma mindenki maga van, a maga életét igazgatja, és erre csak a saját életideje áll rendelkezésére, ezért lohol és hajszolja magát. Nekünk minden halál tragikus eseménynek számít, hiszen pontot tesz egy élet művének végére. Annak idején mindenütt volt félnivaló, nappal és éjjel, óránként; konkrétan a pestistől, az éhínségtől és a háborútól, a rossz terméstől és a villámcsapástól, a jószágot támadó járványtól és a rablótól útban a városi piacra, a megváltatlan lelkektől és a visszatérő szellemektől, a rosszakarók átkától és rontásától. De ezen világnézet keretein belül egyáltalán nem volt hely arra, hogy valaki csak úgy, általában féljen az élettől. Ez a világnézet mindent magába zárt, s egyben mindent fel is oldott. Éppen ez az, amit elveszítettünk, és ami miatt ma a legsúlyosabb dolgokkal annyival nehezebben birkózunk meg, mint eleink. Nincs már összefüggő világnézetünk, kivált olyan nincs, amely a haldoklást és a halált magába olvasztaná és feloldaná. Bár fizikai értelemben sokkal magasabb épületeink tetejéről sokkal messzebbre ér pillantásunk, mint eleinknek, repülőgépről egész összefüggő földterületeket, hegyeket, völgyeket tekintünk át, nem beszélve arról, hogy ma minden rövidlátó szemüveget visel. A televízió segítségével bepillantunk a föld legtávolabbi zugába, és távcsövekkel vagy műholdakon keresztül a világegyetem legtávolabbi csücskébe, illetve megfordítva, elektronmikroszkóppal mikrokozmoszunk legparányibb részeibe is betekintünk. De mindebből nem lesz világnézet. Éppolyan kevéssé, mint akármennyi részletes, szép színes pillanatképből, bármennyi és bármikor összeállított, akármilyen távoli műholdfelvételből sem. Minden berendezés és technikai segédeszköz ellenére mégis kevésbé messzire látunk őseinknél, és a látottakat többé már nem vagyunk képesek nagy és értelmes összefüggésbe helyezni. Százféleképpen tekintünk szét a világban, de nem a világot látjuk. Sok ezer tarka mozaikkövet látunk különböző élességben, de azt a képet nem, amelyből ezek csak egy parányi részt alkotnak, s amelyek tulajdonképpen annak okán vannak ott, ahol vannak. Minden ügyködésünk ellenére vagy éppen azért, zavarodottan lótunk-futunk, hagyjuk, hogy az élet ideges »stop and go« forgalmában piros, sárga meg zöld lámpák irányítsanak bennünket, s végül mégis céltalanul tesszük mindezt. Néha félig a tudatára ébredünk, hogy mennyire veszélyes helyzetbe sodortuk magunkat a teherbíró és egyesítő világnézet elveszítésével. És könnyen eljöhet a hamis próféták ideje. Nekünk a tudás katedrálisa jutott a hozzá tartozó könyvtornyokkal, a hit katedrálisa és jelt adó harangtornyai helyett. S ha még nem vagyunk is mindnyájan értelmiségiek, mégis intellektualizálódtunk annyira, hogy nem kevesebbet, mint az okokat akarjuk tudni. S ameddig a világ és az ember sorsa őseink hite szerint Isten kezében volt, ő egyben a kezdet és a vég, az ok és a cél is volt. Miféle további magyarázat kellett volna még? Ma rendelkezünk magyarázatokkal, de már nincs sem kezdet, sem vég.”

Az evolucionisták szerint elmosódott, ködbe vesző és így végtelenségében elhomályosuló, alaktalan, formálható massza az életünk. A teremtéshívők szerint nagyon is körülhatárolt, véges és így végességében tapintható, érzékelhető. A végtelen mindig magával hozza a bizonytalant, a ködösítést, a félrebeszélést és ezek legfontosabb velejáróját, a felelősségvesztést. A véges, egy világos kezdettel és véggel rendelkező világ szinte kézzelfogható tapintása nem tolja a felelősséget a végtelenbe, a bizonytalanba.

Egy átlagos emberi életkor (70 év) Földűnknek a teremtéshívők szerint megsaccolt életkorához (kb. 7 ezer év) képest természetesen még mindig nagyon csekély, de mégis konkrétabb, beláthatóbb, érzékelhetőbb viszonyban van a világgal, mint az evolucionisták végtelenbe vesző évmilliárdjai.

Kezdet és vég, teremtés és ítélet, ezek keresztény fogalmak, amikhez a biztonság, az erő, a határozottság, a biztos cél érzete társul. E fogalmakkal állnak szemben egy megrögzött evolucionista, Aldous Huxley szavai: „Okom volt nem kívánni, hogy a világnak célja legyen; következésképpen feltételeztem, hogy nincs, és erre a feltevésemre minden nehézség nélkül kielégítő indokokat találtam. Nekem, és kétségtelenül kortársaimnak is, a céltalanságról vallott filozófia lényegében a felszabadulás eszköze volt. Meg akartunk szabadulni egy bizonyos politikai és gazdasági rendszertől s egyidejűleg egy bizonyos erkölcsi rendszertől is. Tiltakoztunk az erkölcs ellen, mert az korlátozta nemi szabadságunkat.”

A teremtés egy időben meghatározható, érzékelhető kezdet, nem pedig a végtelen homályába nyúló, bizonytalan „fejlődés”. Egy ilyen biztos kezdethez egy időben szintén meghatározható, biztos vég tartozik. Egy ilyen véghez pedig szorosan hozzátartozik az elszámolás, az elszámoltatás. Ha nem igaz az evolúció, igaznak kell lennie a teremtésnek, ami pedig magában foglalja egy Teremtő létezését, egy természetfölötti hatalom munkáját, egy olyan hatalomét, amely mindent maga teremtett, az eget, a földet, a növényeket, az állatokat és az embert. S aki azért, mint mindezek Teremtő Ura a végben elszámoltatja az embert. Ez az a felelősségrevonás, ez az a záróvizsga, amelynek még a gondolatát sem képesek az Isten-tagadók elviselni.

Ez az a – a biztos kezdethez, a teremtéshez elválaszthatatlanul hozzátartozó – befejezés, ami a legidegenebb fogalom az evolúció lényegétől, ami a leginkább elválasztja az evolucionistákat a teremtéshívőktől.

Vagy másképp fogalmazva, ahogy D. W. Patten is tette: „Ha Isten teremtette az embert, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy bizonyos céllal teremtette meg. Ebből viszont az következik, hogy az ember felelősséggel tartozik a Teremtőjének.” !!!

„És te, te mit akarsz most tenni? Azt tervezed, hogy annyi tényt vizsgálsz meg előítéletek nélkül, annyi könyvet olvasol el az evolucionistáktól és a teremtéshívőktől is, amennyit csak tudsz, hogy aztán a végén a legmegfelelőbb tudományos magyarázatot kiválaszthasd közülük? Ezt verd ki a fejedből! Nem a tudományos érvek alapján fogsz végül az evolúció vagy a teremtés mellett dönteni, hanem a hited alapján! Egyetlen ember sem képes, ha az élet- és világszemléletéről van szó, a tudományos érvek alapján előítéletektől mentes döntést hozni” – teszi fel a kérdést Dr. W. J. Ouweneel kis könyve zárófejezetében.

Az előzőekben azt próbáltam elmondani – alátámasztva mondandómat természetesen nemcsak Ouweneel könyvének adataival, hanem felhasználva az azóta elolvasott sok-sok hasonló témájú könyvet is –, hogy mennyire fontosnak tartom a biblia-hűséget a keresztények számára. Hogy a keresztény hit csak akkor lehet igaz és őszinte, következetes és terjeszthető, ha nemcsak Istenben, hanem Istennek is hisz, s nem próbálja meg a kor divatja, a világ igényei szerint Isten szavát átértelmezni. Hogy mindennemű megalkuvás a Krisztusi élet, a Krisztusi tan egyik legfontosabb kérdését érinti, s beláthatatlan romboló hatása van mind az egyén, mind a közösség, az egyház és a rábízott nyáj számára.
     De azt egy percig sem hiszem, hogy mindez fordítva is igaz. Hogy valaki automatikusan keresztény lesz, ha hisz a teremtésben, hisz az egy igaz Istenben. Ezzel csak egy elengedhetetlen, de csupán kezdő lépést tesz Krisztus és a kereszténység felé.