Herman, a középkor szent és béna szerzetesének életét olvasva, a legmélyebb hatást az a történelmi esemény tette rám, hogy a pápa Hermant a Reichenau-i kolostorban meglátogatva, bár megbizonyosodott arról (amit korábban már tudomására hoztak), hogy az új apát alkalmatlan a kolostor vezetésére, sőt határozottan káros a tevékenysége, mégsem váltotta le Herman felettesét tisztségéről, pedig ezt természetesen könnyen megtehette volna. A katolikus hit szerint a rossz elöljárónak is engedelmeskedni kell, az elöljárók Isten kegyelméből lettek vezetők, és az Ő kegyelméből gyakorolják hatalmukat. Az apostol is arra figyelmezteti a hívőket, hogy ne csak a jó uraknak engedelmeskedjenek, hanem a rosszaknak is. Igen ám, de a rossz vezetők temérdek rosszat tesznek, kárt okoznak, melyeket még a legkedvezőbb esetben sem lehet teljes egészükben helyrehozni, meg nem történtté tenni. És emberi számítás szerint e temérdek rossz alatt lelkek vesznek el. Vagyis hogyan lehetséges, hogy Isten oly gyakran engedi, hogy rossz vezetők hibájából, vagy egyszerűen csak a véletlen miatt egész közösségekre, népekre, országokra a hitetlenség, az elnyomás vagy más, a vallásra káros dolgok szakadjanak? Az egész történelem azt bizonyítja, hogy valójában nem lehetnek a „dolgok”, az események magukban fontosak, hiszen különben Isten nem engedné meg, hogy olykor kis „hibák” miatt annyi rossz, a vallás, Isten egyházának, a katolicizmus ügyének – látszólag – annyi veresége történjen.      Ha ezt meggondoljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a bajok közepette, a rossz vezetők alatt, az elnyomatás idején legalább annyi, de inkább több ember menekül meg, mint az Egyház számára kedvező időkben. Ennek így kell lennie, különben Isten olyanokat engedne elveszni, akik csak a körülmények miatt nem üdvözültek. Ez pedig lehetetlen. Hiszen ez azt jelentené, hogy valakinek a túlvilági sorsa nem saját hitétől, viselkedésétől, hanem attól függ, hova született. Lorenzo Scupoli írja „A lelki harc” című művében: „Ne feledd, tehát, kedves lélek, hogy az Úr, mihelyt látja bennünk az igaz szándékot és kellő igyekezetet ily dicső vívmányokra nézve, legott elkészíti számunkra a legkeservesebb támadások és legbajosabb alkalmak kelyhét, hogy azt annak idejében kiürítsük. Rajtunk a sor, hogy azt az ő szeretetének zálogába és magunk érdekében hálás szívvel, szembehunyva és örömest elfogadjuk, azt teljes bizodalommal és készséggel fenékig ürítsük. Mert orvosság az, oly kéztől nyújtva, mely nem téved, oly elemekből készítve, melyek annál üdvösebbek az ember lelkének, minél keserűbbek szája ízének.”      Dietrich von Hildebrand „Heiligkeit und Tüchtigkeit” (Szentté válás és jóravalóság) című könyvében valami nagyon fontos dologra mutat rá: „Az embernek azonban nem csak a természetes erkölcsi értékeket kell megtestesítenie. Az ember igazi hivatása a szentté válás, az Istenhez való hasonlóság, a keresztségben kapott isteni élet teljes kiteljesítése. »Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.« (Mt 5,48) Az ember legmagasabb rendeltetése a Krisztusban való átlényegülés. Ebbe nem csak az tartozik bele, hogy a természetes etikai törvényeknek kell megfelelnie, hanem az összehasonlíthatatlanul magasabb, természetfeletti erényeket kell megtestesítenie, vagyis szentté kell válnia. Ezzel az elhivatással összehasonlítva, a legnagyobb személytelen javak megteremtése is csak másodrendű dolog.” Ha jól értem, mindebből az következik, hogy Isten nem azt jelölte ki az ember céljául, hogy egyszerűen csak megmeneküljünk, vagyis elkerüljük a poklot, hanem azt, hogy szentté váljunk. És életünkben mindent úgy irányít, hogy ezt a természetfeletti célt elérhessük. Ezt pedig, ahogy Scupoli és minden más szent is tanítja, a megpróbáltatások közepette szerezhetjük csak meg. Következésképpen a nyomorúság jobban segíti az ember szentté válását, mint a diadal.      Ebből viszont megint csak az következik, hogy a földi dolgok értéküket másból nyerik, mint ahogy mi azt hisszük. Hogy a földi dolgok emberi szemszögből látott rosszassága másodlagos értékű csupán. Hogy az ember számára nem a dolgok fontosak, hanem az, hogy ő hogyan viszonyul e dolgokhoz. Sőt, hogy a földi dolgok, bármily szörnyűnek és károsnak látszanak is, kevés jelentőséggel bírnak Isten és az egész teremtés számára. Vagyis ha valami rossz történik körülöttünk, nem szabad arra gondolnunk, és úgy ítélkeznünk, reakciónkat aszerint irányítanunk, hogy a dolog önmagában rossz, tehát nekünk javítani kell rajta, hanem azt kell megtalálnunk, hogyan tudunk, kell erre nekünk Istennek tetsző módon reagálnunk: vagyis békével, alázattal kell eltűrnünk. Scupoli szerint azt kell megértenünk, hogy a dolog azért történt, hogy minket neveljen, „szentté tegyen”, és hogy ez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint az, hogy az a bizonyos rossz földi értelemben véve valamilyen kárt okozott. Ennek kiigazítása, rendbe tétele Isten és nem a mi feladatunk. Nekünk csak az Ő akaratának teljesítése és elfogadása a legfontosabb, az egyetlen „emberhez méltó” cselekedet. És ha Ő úgy akarja, akkor a rendbetételre is felhasznál bennünket.