Az Újszövetségi szöveg értelmezésének sarokpontja végeredményben maga Jézus Krisztus személye. Ha előzőleg azt a kérdést tettük fel, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, hova megyünk, akkor e kérdéseket a keresztények Jézusra vonatkozólag a hit alapján válaszolják meg, még pedig nem tetszésük, hanem a Szentírás szavai szerint: Jézus Krisztus az Atya isteni Fia, aki az embereket megszentelte. Legyőzte a halált, és az Atyánál van!      Ellentétben velünk, emberekkel, akik időben keletkeztünk, ő, a Fiú örökké az Atyánál van. Az Ő megtestesülése, az emberi létnek a halálba és a feltámadásba való felemelése minden emberi létet az isteni szférába vitt magával. Az emberi történelem, az emberi idő a Krisztus-esemény által viszonylagossá vált Krisztusra vonatkoztatva, aki a kezdet és a vég, aki az abszolút jelenlét (paruzia), és akit a hívő ember az Eucharisztiában már most állandóan megtapasztalhat.      Az ő jelenléte tehát nem távoli esemény. Az Úr jelenléte a keresztények számára az egyetlen valóság a földi realitással szemben; a hívők számára hittel megtapasztalhatóan már most létező valóság az eucharisztikus eseményben, mindenki számára nyilvánvalóvá váló pedig e világ végén. Isten királyi uralma Jézus személyében jelenvaló, vagy ahogy már Origenes kifejezte: Krisztus Isten királyi uralmának megszemélyesítője, ami kibontakozik és átjárja ezt a világot, és mégis egy jövőbeni nagyság. Jézus eme tanítását a tanítványok csorbítatlanul adták tovább. Ezért ők is, akár csak Mesterük, egy jelenléti eschatologiát tanítottak, vagy másképpen kifejezve, azt, hogy e világ vége nem más, mint a felmagasztalt és megdicsőült Úr jelenlétének végleges nyilvánvalóvá válása (ez a görög paruzia szó alapjelentése). Az arámul beszélő ősközösség kiáltása, a „Maranatha” mindkét elképzelést tartalmazza, aszerint, hogy a szót hol választják ketté: „Marana tha” = Jöjj el, Urunk!, és „Maran Atha” – Megjött a mi Urunk! Ha Szent Pál az első korintusiaknak szóló levélében (16,22) ezt a mondatot („Maran Atha”) arámul használja, akkor inkább arra kell gondolni, hogy a levél végén azt akarja a korintusiakban megerősíteni, hogy az Úr már eljött.      A Jelenések Könyve 22,20 versszaka ezt a mondatot a görög fordításban hozza: „Marana Tha” – Jöjj el, Uram Jézus!, mely a Jelenések Könyve koncepciójának felel meg. Ez a kétfajta értelmezés benne van a görög paruzia főnévben, melyet az újszövetségi szerzők használnak. A paruzia szó egyfelől jelenlétet, másfelől jövetelt jelent, de nem vagy-vagy, hanem egy olyan jelenlétet, ami a jövetelt is tartalmazza, és amit a mi nyelvünkön csak körülírással lehet kifejezni: a jelenlevő Úr (paruzia) az Utolsó Ítéletkor való eljövetelében (paruzia) hozza mindenki számára nyilvánosságra jelenlétét. Az Ószövetség írásainak egyik jelentős ismertetőjele a jövőre irányultság, nem pedig a visszafelé tekintés, ahogy ez Izrael szomszédságában számos kultúrának a jellemzője. Arra a jövőre, melyet Isten fog ajándékozni népének. Az ember zarándokként halad e jövő felé vezető úton. És Isten ez a jövő, minden történelem célja. A világ történelme így válik az üdv történetévé.