Mert ez az asztal és ez az ököl nem létezik. Hogy milyen erős az ellenállás, melyet a pápának a katolikus identitás újra megtalálásáért vívott harcában le kell győznie, demonstrálja az a nyáron megjelent interjú-kötet Georg Sporschill és Carlo M. Martini bíborostól, melynek címe: „Éjszakai beszélgetések Jeruzsálemben”, s melyben a bíboros arra szólítja fel az Egyházat, hogy néhány ünnepélyesen és megmásíthatatlannak kihirdetett tanítását tagadja meg. Emlékezzünk: az utolsó konklávé előtt az újságok S.E. Martini bíborost az egyik legesélyesebb pápautódnak tartották. De másképp alakult – olyan időben élünk, melyban az Egyházban a Szentlélek működését élő módon tapasztaljuk meg. És lassan azt is megtanuljuk felfogni, miért imádkozta a pápa megválasztása után: „Adj nekem bátorságot, hogy ne fussak el a farkasok elöl.”
Fr. Tim Finigan internetes blogján – The Hermeneutic of Continuity – „Martini Egyház elleni támadásá” címmel fűzött kommentárt a bíboros legújabb megnyilvánulásához:
Carlo Maria Martini bíboros, Milánó nyugalmazott érseke a liberális teológusok között régóta nagy tiszteletnek örvendett. A bíboros sejtelmes megfogalmazásai bár többnyire nagyobb problémákra utaltak, de az Egyház tanítását nyíltan nem vonták kétségbe. Néhány példa e követelésekből: több kollegialitás az Egyházban, elmélyültebb stúdiumok a szexualitás kérdéséről vagy az Egyház kifejezési módjának általánosan jobb érthetősége – ezeket mind lehet korrektnek is értelmezni, mindazonáltal a beavatottak számára egyfajta kódot tartalmaznak, mely XVI. Benedek és az Egyház különböző tanításai elleni szembenállásra utalnak.
Jól emlékszem, hogy abban az időben, amikor még Rómában tanultam, és Martini a Gregoriana főkancellárja volt, mennyit szenvedtem a többség irányában tanúsított mértéken felül rajongásától. Mint a Bibliának az evangéliumok területén legkiválóbb ismerője, olyan roppant elismerésnek örvendett, hogy tekintélyét senki nem vonhatta kétségbe.
Martini rendkívüli önfegyelme és méltóságteljes viselkedése olyan mértékben tették immunná mindenfajta ellenállással szemben, mely alig található meg más elöljárónál.
Ez a bámulatra méltó önfegyelmet most úgy tűnik feladta. Nem sokkal ezelőtt George Sporschill jezsuita atyával „Éjszakai beszélgetések Jeruzsálemben” címmel könyvet írt, melyben arra szólította fel az Egyházat, hogy gondolja át a házas férfiak és a nők pappá szentelésének ügyét.
1994-ben II. János Pál az Ordinatio Sacerdotalis-ban ezt írja: „Kijelentem, hogy az Egyháznak nincs hatalma nőket pappá szentelni, és hogy ezt a határozatot az Egyház minden tagjának szigorúan be kell tartania.” Az ezt követő évben a Hittani Kongregáció egy „Responsum ad Dubium”-t bocsátott ki: Dubium: „Azt a kijelentést, miszerint az Egyháznak nincs hatalma nőket pappá szentelni, ahogy ez az apostoli körlevélben mint végleges döntés szerepel, a depositum fidei, a hittételek összeségének részeként kell-e értelmezni? Responsum: Igen, így van.”
Egy egyszerű teológus, aki ezt a tanítást nyilvánosan kétségbe vonná, kitenné magát annak a veszélynek, hogy elveszíti állását, működési engedélyét.
De Martini VI. Pál pápát és a Humanae Vitae enciklikát is támadja. Azzal vádolja VI. Pál pápát, hogy eltorzította az igazságot, és arra szólítja fel az Egyházat, hogy „szellemi nagyságának” jeleként lássa be hibáját, melyet e területen elkövetett. Ezzel a kijelentésével direkt ellentmond XVI. Benedek pápának, aki ebben az évben a Humanae Vitae enciklikával kapcsolatban ezeket mondta: „Negyven évvel a megjelenése után ez a tanítás nem csak a megváltoztathatatlan igazságot fejezi ki, hanem arról a széles látásról is tanúságot tesz, mellyel ezt a problémát kezelte.”
Ami engem Martininak az Egyház tanításával most nyilvánossá vált szembenállása mellett még jobban irritál, az a virágos kifejezésmódjának támadó részei: hogy azt a tényt, hogy a pápa az Egyház csalatkozhatatlan tanítását képviseli, a „szellemi nagyság” hiányára vezeti vissza. Egy ausztrál lapnak adott interjújának végén ezeket mondta:
„Volt egy idő, amikor egy szegénységben és alázatban levő egyházról álmodtam; olyan egyházról, mely nem e világ hatalmasaira támaszkodik; olyan egyházról, mely azon embereknek is teret ad, kik a szokásos sémákon kívül gondolkodnak; olyan egyházról, mely különösen azoknak ad bátorságot és értéket, akik mellőzöttnek vagy bűnösnek érzik magukat. Egy fiatal egyházról. Ezeket az álmaimat elvesztettem. 75 év után úgy határoztam, hogy imádkozni fogok az egyházért.”
Ez tehát Martini elképzelése a mai Egyházról: gyáva, elhízott, gazdag, képtelen a bűnösöknek segíteni, öreg és konzervatív.
Olyan plébános látószögéből, mely olyan országban él, ahol éppen most engedték meg az ember-állat embriók létrehozását, olyan törvényeket hozott, melyek megtiltják, hogy katolikus intézmények részt vegyenek a gyermekek adoptálásában, és be akarja vezetni az ötévesek szexuális oktatását, és arra akarja kényszeríteni az egyházakat, hogy ebben ők is részt vegyenek, semmit sem tudok Martini egyházából, „mely e világ hatalmasaira támaszkodik”, felismerni.
Ami pedig Martini többi „álmát” illeti, azokról az éppen most véget ért hit és család konferencia tagjai elmagyarázhatnák a tiszteletreméltó bíborosnak, hogy a katolikus Egyháznak a szeretetről, a házasságról és a családról szóló tanítása mindig bátor és mindig ellenszegül a most uralkodó kultúrának, és hogy az Egyház tulajdonít a családnak igazi értéket, miközben azt éppen azok a szekuláris elvárások alacsonyítják le és teszik megvetésre méltóvá, melyeket Martini az Egyháznak utánozni ajánl.
A hírrel kapcsolatban a fórumon Füzesi Zsolt írt néhány megjegyzést. Ezek az alábbi címen találhatók meg:
A volt milánói érsek, Martini bíboros, elhatárolódott a Humanae Vitae enciklikától