A pokol azért titok, mert a bűnnek a titka. Miként a mennyország az Istenhez való kötődés bevégzettsége, tökélye, úgy lett a pokol a bűn végső beteljesülése, következménye. Mivel a pokol titok, róla – mint minden teológiai témáról – csak analóg módon beszélhetünk. Analóg annyit jelent, hogy azok a fogalmak és elképzelések, melyeket mi a pokolra alkalmazunk, ugyan helyesek, vagyis a pokol hasonló e fogalmakhoz és elképzelésekhez, de ennél még jobban »nem hasonló«. Hiszen a mi fogalmaink és elképzeléseink tapasztalatainkból származnak és a tapasztalatnak felelnek meg; ezért valójában csak arra használhatóak. Ha most átvisszük őket valami olyasmire, mely tapasztalásunk számára elérhetetlen, nevezetesen a pokolra, akkor szükségképpen csorbul a valóságtartalmuk. Ezt a beszédmódot nevezik ezért analógnak, vagyis a körülményeknek megfelelőnek. A pokol a bűn következménye. A súlyos vagy halálos bűn – e kettő között nincs különbség – egy isteni törvénynek szabad akarattal, világosan tudva és Isten birodalmának felépítése számára fontos ügyben elkövetett megsértése. A súlyos bűn Istentől való elfordulás és egy teremtmény felé való – meg nem engedett – fordulás. A súlyos bűnben az ember istenellenes önmegvalósítását hajtja végre. A pokol a bűn beteljesülése, mivel aki súlyos bűnnel hagyja el ezt a világot, aki halála pillanatáig nem bánja meg bűneit és azokra nem kap feloldozást, abban benne marad a bűn, abban a bűn örök állapottá válik. Aki egy meg nem bánt halálos bűnnel távozik ebből a világból, az az egész örökkévalóságban a pokolban fog élni. Az elátkozott megátalkodik a bűnben, megmerevedik a bűnben. Nem egy újabb bűnös tettet hajt végre, hanem abban a bűnös aktusban marad, melyet a földön követett el. Nem mond ilyesmit: szeretném elhagyni a bűnt, és ezután megint elkövet egyet, hanem abban az Isten ellen való lázadásban merevszik meg, melyben a földön élt.       Ugyanakkor a bűn tökéletes alakját is a kárhozatban éri el, mert az elátkozottak a pokolban jobban ismerik magukat és jobban urai maguknak, mint a földön az ember. Nagyobb belelátásuk van a bűn vétkes voltába, mint ahogy ez földi zarándokútjukon lehetséges volt. Ezért képzelhető el, hogy bűnük az öröklétben Isten gyűlöletévé fejlődik. Nem mintha az ember a kárhozatban újabb bűnt követne el, hanem a megváltozott helyzet miatt, melyben saját magát nagyobb erővel és belátással birtokolja, és ezért az Istentől való elfordulását is nagyobb erőkifejtéssel hajtja végre. A pokol az Isten-nélküliség állapota. Az elátkozottak el vannak választva Istentől. Istentől elválasztva annyit tesz, mint az igazságtól és a fénytől megfosztva lenni. Az elátkozottak ezért élnek hidegben és sötétségben. El vannak választva Istentől, és istenellenes önmegvalósításban és lázadásban élnek. Így még saját magukkal való ellentmondásban is vannak. Saját létüket erőszakolják meg, hiszen az Istentől származik. Mert az ember Istentől származik, és e származása miatt Istennel rokon.       Ezért szorul az ember Istenre és ezért van ráutalva. Az ember lénye egyetlen sikoly Isten után. Hogy az ember ezt a sikolyt a földön nem hallja meg, az azzal függ össze, hogy a bűn nem kerül annyira látószögébe, ahogy kellene. Mert földi dolgokban leli örömét, és ezekkel vigasztalja magát az Istennel szembeni ellenséges viszonyában. Ebben a vigaszban az elátkozottak már nem részesülnek. A világ eltűnt előlük, és egyetlen teremtmény sem tud rajtuk segíteni, hogy rettenetes elhagyatottságukat enyhítse. Az Istentől való származás az Isten utáni vágyban fejeződik ki. Az embernek lelke mélyéről fakadó vágya van Isten után. Megváltoztathatatlan és kiirthatatlan szükségléte, hogy Istennél otthon legyen. Az Isten utáni eme vágy az elkárhozottaknál soha nem lesz kielégítve. A lényhez tartozó szükséglet viszont megmarad, de nem elégíthető ki, mert az elkárhozott igeneli bűnét, azaz lelke romlását. Ezért él saját magával ellentmondásban. Megerőszakolja, megsebesíti saját lényét.       Hiszen a bűn mindig az emberi lény megsebesülése. Isten elleni lázadás, de egyúttal az emberi lét megsértése is. És ez a sérülés az elkárhozottakban örök időre szól. Az elkárhozottban levő ellentmondásnak még egy másik gyökere is van: az elkárhozott Istent is csak Isten erejében gyűlölheti. Amikor Isten ellen lázad, akkor ezt csak azért teheti, mert Isten életben tartja őt. A kárhozottban tehát kettős ellentmondás működik. Ez az ellentmondás kigondolhatatlan kínt okoz neki. Mert Istentől elválasztva lenni, kihez az ember egész lénye kívánkozik, olyan fájdalom, mely az ember összes elképzelhető fájdalmát felülmúlja. Ha az ember már a földön, ha a szeretett lényt nem tudja elérni, öngyilkosságot követ el, akkor mennyivel inkább az örök pokolban, ahol semmi olyan vigaszt nem talál, amit a földön csak meg tudott szerezni magának. Az elkárhozott ezért értelmetlenségben is él, hiszen életének nincsen semmi értelme. Isten az elkárhozottnak nem ad többé kegyelmet a megtérésre, mert az ezt többé nem akarja. Az elkárhozott abban az állapotban él, melyet ő kívánt magának, amikor Isten ellen lázadt. De ez az állapot maga a meztelen és leplezetlen borzalom. A kárhozottak életének értelmetlensége abból is kiviláglik, hogy az emberi élethez a szeretet és a remény elválaszthatatlanul hozzátartozik. Szeretet és remény nélkül ér-telmetlennek tűnik számunkra az élet, és ez így is van. Az elkárhozottnak se szeretete, se reménye nincsen, nem csak ez vagy az a remény hiányzik neki, hanem minden remény. Nincs jövője, hanem csak állandó, megváltoztathatatlan, irtózatos jelene. Az elátkozottak számára a kárhozottak társaságában sincs vigasz. Azt gondolhatnók, hogy az elkárhozottak, mind ugyanarra a sorsa ítélve, egymást vigasztalják azon szólás alapján, hogy „megosztott szenvedés, fél szenvedés”. De a pokolban ilyen vigasz nem lehetséges, mert az elkárhozottat Isten szeretete nem itatja át, mert befejezetlenek, mert szétszakítottak, mert védekeznek Isten ellen. És mert nincsenek áthatva Isten szeretetétől, a mások iránti önzetlen szeretetre sem képesek. A szeretet egyetlen szavát sem tudják kiejteni. Ezért nem tudnak beszélni egymással: némák. Hiszen a beszéd nekünk, embereknek nem más, mint összetartozásunk kifejeződése. Ez a kifejeződési forma hiányzik az elkárhozottak számára. Mivel nincs többé szeretetük, gyűlölettel telnek el egymás iránt. Rettenetes magányt kell kibírniuk. Az elkárhozás majdan a testet is hatalmába keríti. Tudjuk, hogy a test kínjai, a betegségek és szerencsétlenségek már itt a földön a halál előhírnökei. A szenvedésnek és a halálnak azonban a bűnben van a gyökere. Ezért kell feltételeznünk, hogy amikor az elkárhozottak egyesülnek a testükkel – hiszen ők is feltámadnak egyszer –, ez a test rendetlen, sérült, csúnya és kínnal teli lesz. Az elkárhozottaknak tehát feltámadásuk után nem lesz részük a megdicsőült mennyben és a megdicsőült földben. Az új életforma, melynek középpontja Krisztus megdicsőült testében leledzik, őket nem hathatja át, mert az ő létformájuk nem olyan, hogy ebben részt vehessenek. Ellenkezőleg, kínjaik csak még növekednek, amikor tudatosodik bennük, hogy most, a halottakból való feltámadás után, a boldogok megdicsőült testükben ujjongva üdvözlik Krisztust, neki hálád adnak és örökké magasztalják. A kárhozottak büntetései különbözőek: a veszteség és az érzékelés eltérő büntetésében nyilvánulnak meg. A veszteség büntetése az Istentől való távolság örökké tartó megtapasztalása. De ehhez még az érzékelés büntetései is hozzájárulnak. Isten megengedi, hogy az elkárhozottakat a természet is kínozza. E fenyítékek a felsőbbség büntetései, melyekben Isten azokat az igazságtalanságokat torolja meg, melyeket az elátkozottak elkövettek, mégpedig oly módon, hogy maga a teremtés fordul ellenük. Eközben Isten eljárása teljes egészében az elátkozottak eljárásának felel meg, Bűneikben a világot istenítették, a földi dolgokat úgy tiszteltek, ahogy csak Istent szabad tisztelni. A pénzt, a hatalmat, a becsvágyat vagy az élvezeteket. Most ez az istenített világ fordul ellenük, úgy hogy megbilincseli őket. Most ez a világ, melyet nem igazgattak, hanem megerőszakoltak, fogja őket kínozni. A világ úrnak tekinti magát fölöttük, és az elátkozottakat rabszolgáivá teszi. Ez az érzékelés büntetése, a bajok összegzése, melyet Isten az elkárhozottakra ró. Erről van szó a Szentírásban, amikor arról a helyről, melyben nem pusztul el a féreg, nem alszik ki a tűz, a sötétségről és hidegről, sírásról és fogak csikorgatásáról beszél. Hogy e büntetések részleteikben miből állnak, erről nincs közelebbi adatunk. Nem úgy van, hogy a pokol tüzes kemenceként készen áll, ahova az embereket bedobják: ez teljesen téves felfogás. De egy dolog egészen bizonyos: létezik az érzékelés büntetése, mely az Isten elvesztése feletti büntetéshez társul. Mi viszont, kedves barátaim, tegyük magunkévá azt, amit jámbor lelkek sok év óta imádkoznak, amikor a rózsafüzért tartják kezükben: „Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tűzétől, vidd mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik leginkább rászorulnak irgalmadra.”