(Az angolból németre fordító előszava: A következő cikk a „The Remnant” szeptemberi számában jelent meg. A szerző a Missa Dialogata (párbeszédes mise) kapcsán olyan kérdéseket tárgyal, melyek alapvető jelentőséggel bírnak a szentmise liturgiájának és a laikusok szerepének jobb megértése számára. A szerző cikkében arra mutat rá, hogy a szentmisének ez az 50-es években engedélyezett formája már tartalmazta azoknak a félreértéseknek és torzításoknak a csíráját, melyek 1970 után szélsebesen elterjedtek, és oda vezettek, hogy az Eucharisztia ünneplése horizontális síkra, egy összegyűlt közösség rendezvényére redukálódott. A szerző ezzel kapcsolatban azt az alapvető elvi jelentőségű kérdést teszi fel, vajon a liturgiának az 1962-es könyvekben lefektetett formája egészében megfelel-e a tradíció megőrzésre méltó alakjának.) – A következő szöveg a német fordításból készült.
A történelem jelentős szakaszában élünk. Minden idők miséje öt évtizedig a katakombákba és az Egyház sötét zugaiba volt száműzve. Most ez az óriási értékű kincs visszatér igazságtalan számkivetettségéből. Ennek következménye, hogy a korunkban hozott intézkedések fogják azt is eldönteni, hogyan fogjuk ezt a kincset mi a következő generációknak továbbadni, azoknak, akik – ha Isten úgy akarja –, a római rítusnak más formáját már nem is fogják ismerni. Most nem a szentmiseáldozat imáiról vagy a mise más alapelemeiről akarok beszélni, hanem néhány egyéb opcióról és eljárásról, melyeket közvetlenül a „tridenti” mise száműzetésbe való küldése előtt vezettek be a liturgiába. A kérdés tehát így szól: mindent úgy, ahogy az 1962-ben létezett, be kell-e venni a tradícióba vagy sem? Tudjuk, hogy a Novus Ordo újításai nem derült égből estek le, hanem azon erőfeszítések egyenes következményei voltak, melyeket a liturgikus mozgalom illegitim örökösei évtizedeken keresztül a mise megváltoztatásának érdekében kifejtettek. Beauduin, Bugnini és a többiek a liturgikus mozgalom (mely a tanulmányok újraéledését szorgalmazta a szent liturgián való részvétel bensőségesebbé tételének érdekében) eredeti céljait modernista törekvésekkel torzították el. A Pascendi és más anti-modernista pápai enciklikák és dekrétumok mutatják, hogy a modernisták a liturgia megváltoztatását azon tervük fontos részének tartották, mellyel az Egyházat saját elképzelésüknek megfelelően akarták átalakítani. Gerald Ellard 1948-ban, tehát 20 évvel a Novus Ordo megjelenése előtt, nyilvánosságra hozott „A jövő miséje” című műve szószerint a későbbi Novus Ordo formáját írta le. Bár e csoport befolyása a II. Vatikáni Zsinat előtt még korlátozott volt, mindazonáltal minden idők római rítusán már megmutatkoztak a nyomai. Ebben a cikkben a Missa Dialogata, a párbeszédes mise 50-es években végbement kialakulását kísérjük nyomon.
De mielőtt tanulmányunk tárgyát vizsgálnánk, tisztáznunk kell e téma jelentőségét. Először is meg kell állapítani, hogy e kérdés nem érinti a hitre súlyos veszélyeket. Senki nem állíthatja, hogy a Missa Dialogata – ahogy a Novus Ordo sokáig tartó gyakorlásánál sajnos történik – a protestantizálódás veszélyét vagy a katolikus hit elvesztését hozná magával. Itt nem olyan kérdésről van szó, ahol az egyik vagy a másik oldal kiközösítéssel fenyegetőzhetne.
Mielőtt rátérnék az érvek felsorolására, bizonyára segít azok jobb megértéséhez, ha előbb a Missa Dialogata bevezetésének történetét, ezen elgondolás teológiai problémáit és néhány gyakorlati megfontolást röviden felvázolok.
Az 1958-as instrukció szerint egy kórus nélkül mondott misében – melyet általában csendes misének, míg az instrukcióban „Missa Lecta”-nak neveznek – a jelenlevő híveknek megengedett a pap és a ministráns szövegébe különböző módon bekapcsolódni: maguk is hangosan mondhatják a ministráns néhány, több vagy akár minden válaszát. Ehhez jön még annak a lehetősége is, hogy a pap néhány imájába hangosan is bekapcsolódjanak, például a Kyrie, a Gloria, a Pater Noster imákba. Bár a világegyház fent említett engedélyei XII. Pius pápa pontifikátusának utolsó stádiumában láttak csak napvilágot, mindenekelőtt Francia- és Németországban a párbeszédes mise különböző formái már évtizedek óta gyakorlatban voltak – olykor egy indult révén, gyakrabban azonban meg nem engedett módon. Azok, akik ezen újítás bevezetéséért szálltak síkra, azt célozták meg, hogy egyúttal a küszöbön álló liturgikus forradalmat is támogassák, és a párbeszédes misét e cél egyik közbenső állomásának tekintették. A liberális államtitkár, Gasparri bíboros, az állítólag szabadkőműves Rampallo bíboros protezsáltja, XI. Pius pápa egyik karácsonyi miséjét úgy rendezte meg, hogy a jelenlevőket felszólította, hogy a válaszok éneklésébe kapcsolódjanak be. Ezen esemény után, melyet a jelenlevők megdöbbentő újításnak minősítettek, Bugnini, Beauduin, Boyer és mások a 40-es, 50-es években a párbeszédes mise különböző formáiért szálltak síkra. Hans Küng-ről pedig azt mesélik, hogy a fent említett instrukció megjelenésekor azt kiáltotta, hogy végre helyreállt a laikusoknak a liturgián az ókorban szokásos részvételi formája.
Bár a liberális liturgikusok eme lelkesedése magában véve még nem ok arra, hogy a párbeszédes mise engedélyezését valaki visszautasítsa, azért számunkra ez indokul szolgál az óvatosságra. Különösen, mivel a támogatásnál sokkal aggályosabbak voltak azok az érvek, melyeket a szentmise e formájának bevezetése mellett felhoztak. De még ennél is fontosabb – és erre már XII. Pius pápa rámutatott a Mediator Dei kezdetű enciklikájában –, hogy óvakodnunk kell a múlt rosszul értelmezett utánzásától. Ha még valóban bizonyítható is egy bizonyos praxisról, hogy az Egyház életének első évszázadaiban szokásban volt, az sem szolgáltat elegendő okot arra, hogy újra felvegyünk olyasmit, amit az Egyház már több mint egy évezrede eltörölt. A Szentlélek az Egyház egész története alatt azon működött, hogy a szent rituálét finomítsa, javítsa és erősítse. A liturgia szerves fejlődésének helyes megértéséhez annak elfogadása is hozzá tartozik, hogy néhány szokás jó okokból került ki a gyakorlatból. Michael Davies érvei (lásd a honlapon a következő cikkeket: Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély és A tévedés partizánjai) megmutatták, hogy az Egyház a kézbeáldozásnak a korai időkben – talán valóban – létező gyakorlatát helyes teológiai és praktikus okokból adta fel. Az az állítás, miszerint az Egyház nyilvános istentisztelete középkori babonák és rétegződés által károsult volna, és ezért eredeti tisztaságába kell visszavezetni, teljességgel protestáns eltévelyedés. Bugnini érsek, az új miserend főépítészének gőgje csak az volt, mint Lutheré és Cranmeré. Mintha a szegény laikusok évszázadokon keresztül szenvedtek volna, és ezért szükséges lenne az istentiszteletet eredeti formájában visszaadni nekik!
Mik voltak valójában azok a teológiai megfontolások, melyek az Egyházat évszázadokon keresztül arra késztették, hogy a laikusokat általánosságban ne engedje a ministránsok és a kórus imáiba bekapcsolódni, illetve ha valóban volt valaha ilyen praxis, mi késztette arra, hogy ezt eltörölje?
Ha a Szentírást kérdezzük, látjuk, hogy az Ószövetségben az istentisztelet – az örök liturgiának, melyet Urunk később alapított, előképe – nem tartalmaz párbeszédet az áldozatot bemutató papok és a nép között. Ábrahám egyedül indul útra, hogy Istennel beszéljen és neki áldozzon. Semmi esetre sem viszi magával egész háza népét, hogy az áldozatban ők is aktívan vegyenek részt.
A Krisztus által ünnepelt első mise dialógusa nem az összes tanítvány nyilvánossága előtt zajlott le, hanem az ekkor szentelt papok, az apostolok intim közösségében. Ennek megfelelően a szentmisében is nagy a különbség a felszentelt hivatalt viselőkre kiosztott szerep és azok feladata között, akik nincsenek felszentelve. Azok számára, akiknek nincs felszentelt hivataluk, vagy nem végeznek ilyen feladatot, a liturgia nem valami, amit „csinálnak”, hanem inkább olyas valami, amit megtapasztalnak, valami rajtuk kívül, felettük álló dolog, amivel szemben megfelelő beállítottsággal kell rendelkezniük, hogy a rajta való részvételre alkalmasak (vagy akár méltók) lehessenek.
Mi hát azon laikusok sajátságos szerepe, akik nem gyakorolnak klerikus hivatalt a szentmisében (vagyis se nem a scola tagjai, se nem ministrálnak)? Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnánk, először arra kell emlékeztetnünk, hogy az oltárnál a liturgikus szolgálatot eredetileg klerikusok végezték, nevezetesen az alacsonyabb szentelési fokozató klerikusok, az akolitusok. Csak a későbbi gyakorlati szükségszerűség hozta úgy, hogy laikus fiatal fiúknak is megengedték e funkció átvételét. Mindazonáltal ezt a klerikus feladatot a laikus ministránsok kizárólag indult alapján kaphatják meg – maga a hivatal, mint olyan, továbbra is olyan funkció marad, ami a klérus számára van fenntartva. (megj.: ezért tilos nőknek ministrálni.)
A protestáns lázadás óta a laikusok és az áldozatot bemutató pap liturgikus viselkedése közötti nagy távolság katolikus magyarázata támadásoknak van kitéve és így egyre inkább elhalványul. Holott, mint ezt a későbbiekben látni fogjuk, a szerepeknek ez a világos elhatárolódása valójában nagy áldás a laikusok számára, mely számukra nagy szabadságot nyújt.
Ez a belső szerep a laikusoknak nagy szabadságot biztosít részvételük módját illetően. Ellentétben a pappal és az oltárszolgával, akiknek minden szava és mozdulata szigorúan elő van írva, a laikusok szabadon választhatnak, hogy a helyes részvétel módját saját maguk határozzák meg. Miként Hans Küng fentebb idézett szavai mutatják, a párbeszédes mise eredeti támogatói megvetették a laikusok és a papok különböző szerepeinek ezen ősrégi értelmezését. Az Egyház több mint ezeréves gyakorlatában ők „hiányt” ismertek fel – szerintük a laikusoktól elvettek valamit. Az ő szemükben a pap hivatala túlságosan hangsúlyos – az a hivatal, melyet minden protestáns irányzat, ha nem is a neve után, de lényegében el akart törölni. Ez a gondolkodás már az 1958-as instrukcióba is beszivárgott, amikor ilyen mondatok kerültek bele, hogy „egy hallgatag közösségben hiányzik valami. Ez a csend elhomályosítja a misét, mint a közösség egyik aktusát – a hívek nincsenek eléggé bevonva a történésekbe”.
E felfogásmód tévedése abban áll, hogy a mise éppenséggel nem egy közösségi tevékenység, mint egy nagy közös főzőcske vagy egy falugyűlés. A tökéletes áldozat, melyet Krisztus az Atyának mutat be, tökéletességéhez nincs szüksége a laikusok „részvételére”. Ő magától és magában tökéletes, akkor is, ha egyetlen laikus sem vesz rajta részt. Viszont a párbeszédes mise túlságosan könnyen a gyülekezet akciójának tűnhet fel. A pap szól – a nép válaszol. Ha a szentmise ezen ünneplési formája egyszer elfogadottá válik, a liturgia-forradalmároknak már könnyű tovább menni, és azt indítványozni, illetve el is fogadtatni, hogy a pap forduljon meg: hiszen azokra, akikhez beszélünk, nem kell rá is néznünk? Nem akarom azt mondani, hogy az ad populum mondott mise a párbeszédes mise kivédhetetlen következménye. De azt állítom, hogy mindkét elgondolás a misének ugyanazon téves felfogásából származik.
Praktikus szempontok is alátámasztják e teoretikus megfontolásokat. Miként fentebb már elhangzott, a kollektív válaszokról való lemondás a laikusok számára nagy szabadságot ad, hogy a szent cselekedeten való részvételük kiválasztásánál a számukra legalkalmasabb módszer mellett döntsenek – miközben ez a módszer miséről misére más lehet. Az évszázadok során több lehetőség is felmerült a helyes részvételre. Ilyen tiszteletreméltó szokás az üvegképek vagy a szobrok ábrázolásain való elmélkedés. Nagy számban léteznek ezen felül régebbi kiadású „szentmisekalauzok”, melyek olyan imákat és elmélkedéseket tartalmaznak, melyek segítséget nyújtanak a szentmisén való jobb, bensőségesebb részvételhez. E könyvecskék közül vannak, melyek egészen speciális élethelyzetekre és temperamentumoknak íródtak. Az új kézi misszálék a mise szövegeit és kommentárokat is tartalmaznak, melyek a saját áhítat számára jó kiindulási pontként szolgálhatnak.
A hangos párbeszéd és válaszadás bevezetése elveszi a laikusok szabadságát, hogy a medítatív elmélyülés számukra legalkalmasabb módját választhassák. Az állandó locsogás és az a természetes hajlam, hogy az egyén bekapcsolódjon a kollektív viselkedésbe, a belső összeszedettség e lehetőségeit kizárja, vagy legalábbis erősen akadályozza. Végezetül a ministráns-szolgálat az egyik legjobb eszköz a papi hivatások felkeltésére és támogatására. Ez is egyike az okoknak, melyek az ellen szólnak, hogy lányokat engedjenek ministrálni. Ha az egész gyülekezet válaszol, az oltárszolga elveszti kiemelt szerepét. Ugyan ez a tridenti misében még ilyen esetben sem olyan rossz, mint a Novus Ordo-ban, ahol mindkét nembeli oltárszolgák ácsorognak a pap körül és semmi mást nem tesznek, mint unatkozva bámulnak, de azért a hívek bekapcsolódása folytán a ministráns feladata a tridenti misében is fölöslegesen redukálva lesz.
A nagymisére az előzőekben tárgyalt gyakorlati és teológiai problémák hasonló módon érvényesek. A különbség csak az, hogy a nagymisén a gyülekezet inkább az énekkar bővítményévé válik, mint az akolitus szerepének átvevőjévé. Ezért itt nem olyan feltűnő, hogy a laikusok valójában klerikális funkciókat gyakorolnak, bár a kórus szintén liturgikus hivatal és ezért lehetőleg klerikusokból kell állnia. A legtöbb plébánián azonban nem marad más hátra, mint olyan kórus összeállítása, mely laikusokból tevődik össze.
Másfelől viszont ünnepélyes misén is előfordulhat, hogy a laikusok áhítatos belső részvételét külső aktivitás zavarja meg. A gyülekezet éneke ugyanis a padokban jó esetben uralkodó meditatív állapotból való kizökkenést is előidézheti. Fennáll annak veszélye, hogy már nem a szent szövegek és melódiájuk szépsége ragadja magával a híveket, melyek az empóriumról mint mennyei angyalok által lebegtetve szállnak alá, hanem a résztvevők egyfajta aktivitásba esnek. Az ünnepélyes mise párbeszédes formában való rendszeres ünneplése tehát szintén sok gyakorlati problémát hoz magával, akkor is, ha a teológiai kérdések ekkor nem nyomnak olyan sokat a latban.
Az eddig elhangzott meggondolásokból néhány következtetést szeretnék levonni.
Végezetül egy fontos megjegyzés. Ezt a kérdést mindenkinek a tradíció többi követője iránti tisztelettel és szeretetteljes viselkedéssel kell kezelnie. Ez nem csak e kérdés megvitatására vonatkozik, hanem a misén való viselkedésünkre is. Ha mi magunk nem tartunk sokat a párbeszédes formáról, de olyan gyülekezetbe megyünk, ahol ezt gyakorolják, hódolattal imádkozzuk a magunk szokása szerint, anélkül hogy komor pillantásokat vetnénk a többiekre, vagy pláne a mise után megbántanánk őket. Úgy vélem, hogy e cikkből e kérdést illetően teljesen világosan kiderült saját véleményem – mégis úgy gondolom, hogy azoknak, akik a Missa Dialogata opcióit használni akarják, erre minden joguk megvan mindaddig, amíg az instrukció erre vonatkozó előírásai érvényben vannak. Amennyire hiszem, hogy ezen opciók bevezetése a rítusba anakronizmust és úgy gyakorlati, mint teológiai téren hibát jelent, ugyanannyira remélem, hogy e kérdésben meglevő eltérő felfogásunk mellett is együtt tudunk imádkozni a szentmisében a felebaráti szeretet szellemében. Feltéve: 2008. október 21. |
vissza