(Az angolból németre fordító előszava: A következő cikk a „The Remnant” szeptemberi számában jelent meg. A szerző a Missa Dialogata (párbeszédes mise) kapcsán olyan kérdéseket tárgyal, melyek alapvető jelentőséggel bírnak a szentmise liturgiájának és a laikusok szerepének jobb megértése számára. A szerző cikkében arra mutat rá, hogy a szentmisének ez az 50-es években engedélyezett formája már tartalmazta azoknak a félreértéseknek és torzításoknak a csíráját, melyek 1970 után szélsebesen elterjedtek, és oda vezettek, hogy az Eucharisztia ünneplése horizontális síkra, egy összegyűlt közösség rendezvényére redukálódott. A szerző ezzel kapcsolatban azt az alapvető elvi jelentőségű kérdést teszi fel, vajon a liturgiának az 1962-es könyvekben lefektetett formája egészében megfelel-e a tradíció megőrzésre méltó alakjának.) – A következő szöveg a német fordításból készült. Bevezetés A történelem jelentős szakaszában élünk. Minden idők miséje öt évtizedig a katakombákba és az Egyház sötét zugaiba volt száműzve. Most ez az óriási értékű kincs visszatér igazságtalan számkivetettségéből. Ennek következménye, hogy a korunkban hozott intézkedések fogják azt is eldönteni, hogyan fogjuk ezt a kincset mi a következő generációknak továbbadni, azoknak, akik – ha Isten úgy akarja –, a római rítusnak más formáját már nem is fogják ismerni. Most nem a szentmiseáldozat imáiról vagy a mise más alapelemeiről akarok beszélni, hanem néhány egyéb opcióról és eljárásról, melyeket közvetlenül a „tridenti” mise száműzetésbe való küldése előtt vezettek be a liturgiába. A kérdés tehát így szól: mindent úgy, ahogy az 1962-ben létezett, be kell-e venni a tradícióba vagy sem? Tudjuk, hogy a Novus Ordo újításai nem derült égből estek le, hanem azon erőfeszítések egyenes következményei voltak, melyeket a liturgikus mozgalom illegitim örökösei évtizedeken keresztül a mise megváltoztatásának érdekében kifejtettek. Beauduin, Bugnini és a többiek a liturgikus mozgalom (mely a tanulmányok újraéledését szorgalmazta a szent liturgián való részvétel bensőségesebbé tételének érdekében) eredeti céljait modernista törekvésekkel torzították el. A Pascendi és más anti-modernista pápai enciklikák és dekrétumok mutatják, hogy a modernisták a liturgia megváltoztatását azon tervük fontos részének tartották, mellyel az Egyházat saját elképzelésüknek megfelelően akarták átalakítani. Gerald Ellard 1948-ban, tehát 20 évvel a Novus Ordo megjelenése előtt, nyilvánosságra hozott „A jövő miséje” című műve szószerint a későbbi Novus Ordo formáját írta le. Bár e csoport befolyása a II. Vatikáni Zsinat előtt még korlátozott volt, mindazonáltal minden idők római rítusán már megmutatkoztak a nyomai. Ebben a cikkben a Missa Dialogata, a párbeszédes mise 50-es években végbement kialakulását kísérjük nyomon. De mielőtt tanulmányunk tárgyát vizsgálnánk, tisztáznunk kell e téma jelentőségét. Először is meg kell állapítani, hogy e kérdés nem érinti a hitre súlyos veszélyeket. Senki nem állíthatja, hogy a Missa Dialogata – ahogy a Novus Ordo sokáig tartó gyakorlásánál sajnos történik – a protestantizálódás veszélyét vagy a katolikus hit elvesztését hozná magával. Itt nem olyan kérdésről van szó, ahol az egyik vagy a másik oldal kiközösítéssel fenyegetőzhetne.      Az érvényes liturgikus jog szerint a Missa Dialogata megengedett liturgikus opció. És mégis fel kell tennünk a kérdést: Fenn kell-e tartani ezt az opciót, vagy jobb lenne eltekinteni tőle? Ezzel a tanulmánnyal vitát szeretnék indítani, de egy racionális vitát, és nem olyan kijelentések kicserélését, mint például: „A párbeszédes misében közelebb érzem magam Istenhez” vagy ellenkezőleg: „A párbeszédes mise beteggé tesz”. Bár olyan érveket fogok felvonultatni, melyek arra irányulnak, hogy a 20. század eme újításának teológiai és gyakorlati problémái az eltörlése mellett szólnak, mégse állítom, hogy azok, akik más véleményen vannak, ügyünk árulói, eretnekek vagy valami más ehhez hasonlók volnának. Érvek Mielőtt rátérnék az érvek felsorolására, bizonyára segít azok jobb megértéséhez, ha előbb a Missa Dialogata bevezetésének történetét, ezen elgondolás teológiai problémáit és néhány gyakorlati megfontolást röviden felvázolok.      A párbeszédes mise különböző formáit hivatalosan a Rítuskongregáció 1958 szeptemberében kiadott „De musica sacra et sacra liturgia” instrukciója opcióként engedélyezte. Miként már a cím is elárulja, az instrukció elsősorban az egyházi zene, a korál és a polifónia szabályozásával foglalkozott. De eközben a párbeszédes mise különböző formái is szóba kerültek, melyekre egyúttal az engedélyt is megadta. Ez már egy fontos megállapítás: nem létezik „egy” párbeszédes mise, hanem különböző egymástól eltérő formák és opciók vannak, melyeket e munkában is meg kell egymástól különböztetnünk. Az 1958-as instrukció szerint egy kórus nélkül mondott misében – melyet általában csendes misének, míg az instrukcióban „Missa Lecta”-nak neveznek – a jelenlevő híveknek megengedett a pap és a ministráns szövegébe különböző módon bekapcsolódni: maguk is hangosan mondhatják a ministráns néhány, több vagy akár minden válaszát. Ehhez jön még annak a lehetősége is, hogy a pap néhány imájába hangosan is bekapcsolódjanak, például a Kyrie, a Gloria, a Pater Noster imákba.      Az ünnepélyes misében (tehát a misének abban a formájában, amikor kórus van jelen, és esetleg diakónus és szubdiakónus segédkezik – az instrukció ezt a formát „Missa in Cantu”-nak nevezi) a híveknek megvan a lehetőségük, hogy a kórussal együtt énekeljenek – néhány, több vagy az ordinárium, sőt a proprium akár minden énekét (Introitus, Graduale stb.).      Itt most először a csendes, majd az ünnepélyes misével foglalkozunk. Bár a világegyház fent említett engedélyei XII. Pius pápa pontifikátusának utolsó stádiumában láttak csak napvilágot, mindenekelőtt Francia- és Németországban a párbeszédes mise különböző formái már évtizedek óta gyakorlatban voltak – olykor egy indult révén, gyakrabban azonban meg nem engedett módon. Azok, akik ezen újítás bevezetéséért szálltak síkra, azt célozták meg, hogy egyúttal a küszöbön álló liturgikus forradalmat is támogassák, és a párbeszédes misét e cél egyik közbenső állomásának tekintették. A liberális államtitkár, Gasparri bíboros, az állítólag szabadkőműves Rampallo bíboros protezsáltja, XI. Pius pápa egyik karácsonyi miséjét úgy rendezte meg, hogy a jelenlevőket felszólította, hogy a válaszok éneklésébe kapcsolódjanak be. Ezen esemény után, melyet a jelenlevők megdöbbentő újításnak minősítettek, Bugnini, Beauduin, Boyer és mások a 40-es, 50-es években a párbeszédes mise különböző formáiért szálltak síkra. Hans Küng-ről pedig azt mesélik, hogy a fent említett instrukció megjelenésekor azt kiáltotta, hogy végre helyreállt a laikusoknak a liturgián az ókorban szokásos részvételi formája. Bár a liberális liturgikusok eme lelkesedése magában véve még nem ok arra, hogy a párbeszédes mise engedélyezését valaki visszautasítsa, azért számunkra ez indokul szolgál az óvatosságra. Különösen, mivel a támogatásnál sokkal aggályosabbak voltak azok az érvek, melyeket a szentmise e formájának bevezetése mellett felhoztak.      Csakúgy, mint a kézbe- és a mindkét szín alatti áldozás esetében, a párbeszédes mise pártolói is az ókor liturgikus szokásainak újrabevezetését követelték. Először is nagyon kevés valóban megbízható információval rendelkezünk a korai Egyház liturgikus szokásairól. Az üldözések miatt az Egyház a föld alá kényszerült, úgy hogy ebből az időből csak nagyon kevés megbízható dokumentum maradt az utókorra. És az is bizonytalan, hogy az a néhány információ-töredék, mely ránk maradt, valóban az általános gyakorlatot tükrözi, vagy csak helyi variánsokat, sőt talán csak szándékos vagy nem szándékos elferdítéseket. De még ennél is fontosabb – és erre már XII. Pius pápa rámutatott a Mediator Dei kezdetű enciklikájában –, hogy óvakodnunk kell a múlt rosszul értelmezett utánzásától. Ha még valóban bizonyítható is egy bizonyos praxisról, hogy az Egyház életének első évszázadaiban szokásban volt, az sem szolgáltat elegendő okot arra, hogy újra felvegyünk olyasmit, amit az Egyház már több mint egy évezrede eltörölt. A Szentlélek az Egyház egész története alatt azon működött, hogy a szent rituálét finomítsa, javítsa és erősítse. A liturgia szerves fejlődésének helyes megértéséhez annak elfogadása is hozzá tartozik, hogy néhány szokás jó okokból került ki a gyakorlatból. Michael Davies érvei (lásd a honlapon a következő cikkeket: Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély és A tévedés partizánjai) megmutatták, hogy az Egyház a kézbeáldozásnak a korai időkben – talán valóban – létező gyakorlatát helyes teológiai és praktikus okokból adta fel. Az az állítás, miszerint az Egyház nyilvános istentisztelete középkori babonák és rétegződés által károsult volna, és ezért eredeti tisztaságába kell visszavezetni, teljességgel protestáns eltévelyedés. Bugnini érsek, az új miserend főépítészének gőgje csak az volt, mint Lutheré és Cranmeré. Mintha a szegény laikusok évszázadokon keresztül szenvedtek volna, és ezért szükséges lenne az istentiszteletet eredeti formájában visszaadni nekik! Teológiai megfontolások Mik voltak valójában azok a teológiai megfontolások, melyek az Egyházat évszázadokon keresztül arra késztették, hogy a laikusokat általánosságban ne engedje a ministránsok és a kórus imáiba bekapcsolódni, illetve ha valóban volt valaha ilyen praxis, mi késztette arra, hogy ezt eltörölje?      Az Egyház tanítása szerint ez a gyakorlat mindenekelőtt a mise alatt zajló igazi dialógus lényegét homályosítja el. Ez a dialógus szent párbeszéd a Főpap-Krisztus, Urunk és az Ő örök Atyja között. Ez az oka annak is, hogy a pap in persona Christi nem a közösség felé néz, hanem keletre. Istenhez beszél és nem ahhoz a közösséghez, melyet vezet. A szentmise dialógusa nem a pap és a nép közötti párbeszéd, hanem előadás az oltárnál szolgálattevő által szétosztott szerepekkel. Ha a Szentírást kérdezzük, látjuk, hogy az Ószövetségben az istentisztelet – az örök liturgiának, melyet Urunk később alapított, előképe – nem tartalmaz párbeszédet az áldozatot bemutató papok és a nép között. Ábrahám egyedül indul útra, hogy Istennel beszéljen és neki áldozzon. Semmi esetre sem viszi magával egész háza népét, hogy az áldozatban ők is aktívan vegyenek részt.      Miközben Mózes felmegy a Sinai hegyre, hogy Istennel beszéljen, a zsidók a hegy lábánál maradnak vissza. Ott lent imádkoznak Mózesért, és így egyesülnek vele, mialatt ő nagy feladatát végzi.      A zsidó főpap egyedül lépett be a Legszentebbe, miközben Izrael népe kint imádkozott és imájában egyesült a pappal.      Színeváltozásakor Urunk az apostolok kicsiny csoportjával együtt ment fel a hegyre, ahol egészen egyedül beszélt Mózessel és Illéssel. A szent evangélisták Jézus szavait még csak fel sem jegyezték. A Krisztus által ünnepelt első mise dialógusa nem az összes tanítvány nyilvánossága előtt zajlott le, hanem az ekkor szentelt papok, az apostolok intim közösségében. Ennek megfelelően a szentmisében is nagy a különbség a felszentelt hivatalt viselőkre kiosztott szerep és azok feladata között, akik nincsenek felszentelve. Azok számára, akiknek nincs felszentelt hivataluk, vagy nem végeznek ilyen feladatot, a liturgia nem valami, amit „csinálnak”, hanem inkább olyas valami, amit megtapasztalnak, valami rajtuk kívül, felettük álló dolog, amivel szemben megfelelő beállítottsággal kell rendelkezniük, hogy a rajta való részvételre alkalmasak (vagy akár méltók) lehessenek.      A rituálé megköveteli a klerikusok és a laikusok szerepének pontos megkülönböztetését. Miként maga az instrukció fogalmazza: „A mise legsajátosabb lénye szerint megkívánja, hogy minden jelenlevő saját különös szerepe szerint vegyen rajta részt.” Mi hát azon laikusok sajátságos szerepe, akik nem gyakorolnak klerikus hivatalt a szentmisében (vagyis se nem a scola tagjai, se nem ministrálnak)? Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnánk, először arra kell emlékeztetnünk, hogy az oltárnál a liturgikus szolgálatot eredetileg klerikusok végezték, nevezetesen az alacsonyabb szentelési fokozató klerikusok, az akolitusok. Csak a későbbi gyakorlati szükségszerűség hozta úgy, hogy laikus fiatal fiúknak is megengedték e funkció átvételét. Mindazonáltal ezt a klerikus feladatot a laikus ministránsok kizárólag indult alapján kaphatják meg – maga a hivatal, mint olyan, továbbra is olyan funkció marad, ami a klérus számára van fenntartva. (megj.: ezért tilos nőknek ministrálni.)      A ministránsok tehát nem a laikusok funkciójának szerepét töltik be. Nem laikusok számára fenntartott tevékenységét végeznek, melyet valamely módon magukhoz ragadtak. Ezért mosódik el könnyen a különbség laikusok és klerikusok között, ahol a laikusok a csendes misében bekapcsolódnak a ministráns válaszaiba. És ott ahol az instrukció a laikusoknak még azt a lehetőséget is megadja, hogy bizonyos imákat a pappal is együtt mondjanak, a pap mint közvetítő és a laikus közötti különbség még tovább csökken. A laikusok helyes részvétele a szentmisén A protestáns lázadás óta a laikusok és az áldozatot bemutató pap liturgikus viselkedése közötti nagy távolság katolikus magyarázata támadásoknak van kitéve és így egyre inkább elhalványul. Holott, mint ezt a későbbiekben látni fogjuk, a szerepeknek ez a világos elhatárolódása valójában nagy áldás a laikusok számára, mely számukra nagy szabadságot nyújt.      A laikusok feladata ugyanaz, mint a zsidóké volt a Sinai hegy lábánál: lelkük és szívük egyesítése a pap tevékenységével, a papéval, aki mint a képviselőjük és közvetítőjük a Legszentebbe, Éden kertjébe lép be, hogy Isten előtt az Élet fájának gyümölcseit kikönyörögje, és e gyümölcsöket a kert kerítéséig elhozza, hogy ott a nép táplálkozni tudjon belőlük. Az instrukció ezt mondja: „Legfontosabb a belső részvétel, mely áhítatos figyelemből és a szívnek az imán keresztül Istenhez való emeléséből áll.” Ilyen módon lesznek a hívek „a legszorosabban összekapcsolódva Főpapjukkal, és így mutatják be a legszentebb áldozatot a vele és általa való egységben”. (Mediator Dei 1947. 200.)      A híveknek ez a szoros és bensőséges egysége, mely szívüket Teremtőjükhöz emeli, a laikusok igazi funkciója – nem holmi külső tevékenység. Miként John Vennari nemrégen a 49. Eucharisztikus Kongresszus kapcsán megfogalmazott kitűnő kommentárjában kifejtette, „az aktív részvétel az igazi liturgikus buzgóságból áll és nem a liturgia alatti lázas aktivitásban”.      Bár természetesen mennyiségi különbség van egy a párbeszéd-opciókat kihasználó tradicionális mise és a világifjúsági találkozón megrendezett pápai mise között, melyen félmeztelen bennszülöttek a Legszentebb (ha egyáltalán annak lehet még nevezni) előtt keringtek. De végeredményben mindkét magatartás a külső aktivitás iránti félrevezetett vágyból eredeztethető. Másképp fogalmazva: a párbeszédes mise csupán egy könnyű, alig 38 fokos láz, míg a legutóbbi eucharisztikus kongresszus alkalmából eleresztett luftballonok tömege egy 42 fokos lázzal együtt járó delíriumnak felel meg – de attól még mind a kettő láz. Ez a belső szerep a laikusoknak nagy szabadságot biztosít részvételük módját illetően. Ellentétben a pappal és az oltárszolgával, akiknek minden szava és mozdulata szigorúan elő van írva, a laikusok szabadon választhatnak, hogy a helyes részvétel módját saját maguk határozzák meg.      A korai időkben a szentélyrács, illetve a keleti liturgiában az ikonosztáz alátámasztották a laikusokban azt a tudatot, hogy ők a Legszentebben kívül a nekik legmegfelelőbb módon áhítatosan imádkoznak, míg a pap belül, segítőitől támogatva az ő nevükben a Legméltóságosabb Szentháromsághoz fordul.      A szentélyen belüli ritualizált párbeszédet komplikált előírások szabályozták. Ezzel szemben a laikusok belső párbeszéde spontán lehetett. És így tudott az egész templom, a Legszentebben belül és az azon kívül levők, különböző módon és más szavakkal, de mégis együtt imádkozni. Miként Hans Küng fentebb idézett szavai mutatják, a párbeszédes mise eredeti támogatói megvetették a laikusok és a papok különböző szerepeinek ezen ősrégi értelmezését. Az Egyház több mint ezeréves gyakorlatában ők „hiányt” ismertek fel – szerintük a laikusoktól elvettek valamit. Az ő szemükben a pap hivatala túlságosan hangsúlyos – az a hivatal, melyet minden protestáns irányzat, ha nem is a neve után, de lényegében el akart törölni. Ez a gondolkodás már az 1958-as instrukcióba is beszivárgott, amikor ilyen mondatok kerültek bele, hogy „egy hallgatag közösségben hiányzik valami. Ez a csend elhomályosítja a misét, mint a közösség egyik aktusát – a hívek nincsenek eléggé bevonva a történésekbe”. E felfogásmód tévedése abban áll, hogy a mise éppenséggel nem egy közösségi tevékenység, mint egy nagy közös főzőcske vagy egy falugyűlés. A tökéletes áldozat, melyet Krisztus az Atyának mutat be, tökéletességéhez nincs szüksége a laikusok „részvételére”. Ő magától és magában tökéletes, akkor is, ha egyetlen laikus sem vesz rajta részt.      A laikusok csak saját épülésükre és lelki táplálékul vesznek rajta részt, és nem azért, hogy annak létrejöttében, ami az oltáron történik, közreműködjenek. Nem azért vannak ott, hogy a szent cselekvéshez valamit hozzáadjanak vagy azt bevégezzék, hanem hogy terméseiből részt kaphassanak. Ez az oka a megfelelő belső diszpozíció szükségességének – ennek kell a lelket a kegyelem fogadására előkészíteni. Viszont a párbeszédes mise túlságosan könnyen a gyülekezet akciójának tűnhet fel. A pap szól – a nép válaszol. Ha a szentmise ezen ünneplési formája egyszer elfogadottá válik, a liturgia-forradalmároknak már könnyű tovább menni, és azt indítványozni, illetve el is fogadtatni, hogy a pap forduljon meg: hiszen azokra, akikhez beszélünk, nem kell rá is néznünk? Nem akarom azt mondani, hogy az ad populum mondott mise a párbeszédes mise kivédhetetlen következménye. De azt állítom, hogy mindkét elgondolás a misének ugyanazon téves felfogásából származik. Gyakorlati megfontolások Praktikus szempontok is alátámasztják e teoretikus megfontolásokat. Miként fentebb már elhangzott, a kollektív válaszokról való lemondás a laikusok számára nagy szabadságot ad, hogy a szent cselekedeten való részvételük kiválasztásánál a számukra legalkalmasabb módszer mellett döntsenek – miközben ez a módszer miséről misére más lehet. Az évszázadok során több lehetőség is felmerült a helyes részvételre. Ilyen tiszteletreméltó szokás az üvegképek vagy a szobrok ábrázolásain való elmélkedés. Nagy számban léteznek ezen felül régebbi kiadású „szentmisekalauzok”, melyek olyan imákat és elmélkedéseket tartalmaznak, melyek segítséget nyújtanak a szentmisén való jobb, bensőségesebb részvételhez. E könyvecskék közül vannak, melyek egészen speciális élethelyzetekre és temperamentumoknak íródtak. Az új kézi misszálék a mise szövegeit és kommentárokat is tartalmaznak, melyek a saját áhítat számára jó kiindulási pontként szolgálhatnak.      A rózsafüzér titkaiba való elmélyülés is jó lehetőséget kínál a szentmisén való helyes részvételre. Emlékszem egy 20. századi történetre, amelyben egy liberális beállítottságú pap hevesen bírálta édesanyját, hogy a szentmise alatt a rózsafüzért imádkozza. Erre az okos asszony alázattal megkérdezte a fiát, mi a szentmise lényege. A pap így válaszolt: Urunk megtestesülésének, szenvedésének, halálának, feltámadásának és mennybemenetelének megjelenítése. Erre az anya megkérdezte, és vajon miben mélyednek el a rózsafüzér imádkozása közben. A pap-fiú válasza: az Úr megtestesülése, szenvedése, halála, feltámadása és mennybemenetele eseményeinek a titkaiban összefonódva anyja életének eseményeivel. És amikor erre az anya azt mondta: Nem látod, hogy ez ugyanaz az elmélkedés, a pap nem tudott többé mit mondani, és többé nem kritizálta az anyját. A hangos párbeszéd és válaszadás bevezetése elveszi a laikusok szabadságát, hogy a medítatív elmélyülés számukra legalkalmasabb módját választhassák. Az állandó locsogás és az a természetes hajlam, hogy az egyén bekapcsolódjon a kollektív viselkedésbe, a belső összeszedettség e lehetőségeit kizárja, vagy legalábbis erősen akadályozza.      Ezzel szemben a Legszentebben kívül uralkodó szent csend megadja a laikusok számára a szabad választás lehetőségét. A templompadban ülők figyelmének középpontjában a (Szunyog-Xavér) misszálé misét követő imáinak olvasása is állhat, de nem marad ez az egyetlen lehetséges mód a szentmisén való gyümölcsöző részvételre.      Az Eucharisztia-ünneplés közösségi karakterének túlhangsúlyozása, melynél nagy gondot fordítanak arra, hogy mindenki ugyanúgy mozogjon és ugyanazt mondja, nem csak teológiailag kérdéses, mert a közösséget inkább a szentmisén való részvétel feltételének, mint következményének állítja be, hanem a 20. század kollektivista tendenciáinak hatását bizonyítja, melyekről azonban már régen kiderült, hogy végzetesek.      Ezen kívül a párbeszédes misékre vonatkozó számtalan létező opció eredményeképpen a gyülekezetben gyakran támad zavar, amikor nem világos, éppen mikor várnak választ tőlük. A laikusoknak a latin válaszok visszaadásában és kiejtésében meglevő különböző képességének megfelelően a válaszok nagyon gyakran a legkülönbözőbb módokon hangzanak el. A külső látogató számára ez olyannak tűnik, mint a Novus Ordo-ban az akklimáció, amikor soha nem lehet tudni, éppen milyen fogadtatást várnak el tőle. Végezetül a ministráns-szolgálat az egyik legjobb eszköz a papi hivatások felkeltésére és támogatására. Ez is egyike az okoknak, melyek az ellen szólnak, hogy lányokat engedjenek ministrálni. Ha az egész gyülekezet válaszol, az oltárszolga elveszti kiemelt szerepét. Ugyan ez a tridenti misében még ilyen esetben sem olyan rossz, mint a Novus Ordo-ban, ahol mindkét nembeli oltárszolgák ácsorognak a pap körül és semmi mást nem tesznek, mint unatkozva bámulnak, de azért a hívek bekapcsolódása folytán a ministráns feladata a tridenti misében is fölöslegesen redukálva lesz. És az ünnepélyes nagymise? A nagymisére az előzőekben tárgyalt gyakorlati és teológiai problémák hasonló módon érvényesek. A különbség csak az, hogy a nagymisén a gyülekezet inkább az énekkar bővítményévé válik, mint az akolitus szerepének átvevőjévé. Ezért itt nem olyan feltűnő, hogy a laikusok valójában klerikális funkciókat gyakorolnak, bár a kórus szintén liturgikus hivatal és ezért lehetőleg klerikusokból kell állnia. A legtöbb plébánián azonban nem marad más hátra, mint olyan kórus összeállítása, mely laikusokból tevődik össze.      A nagymise rubrikáiban megmarad a szerepek differenciáltsága, úgy hogy itt nem fordul elő, hogy a laikusok átveszik a pap imáit. A papnak a Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei és minden proprium szövegét csendben is el kell mondania, miközben a kórus hangosan énekli őket. Ilyenkor az igazi liturgikus imát a pap oltárnál mondott csendes imája jelenti. A szövegek eme kettőzése által elkerülődik a szerepek összekeverődése. Az oltárszolgák ugyancsak megadják azokat a válaszokat, melyeket a kórus énekel, és ezáltal megőrzik akolitusi funkcióikat.      A szövegek éneklése esztétikai segítségéül szolgál a laikusoknak áhítatukban, és nem jelenti a tényleges áldozati cselekményben való részvételt. Az „esztétikus” kifejezés használatával nem szándékom a laikusok áhítatának jó liturgikus muzsikával való támogatását alábecsülni. Mivel az esztétika a szépségre irányul, nagy értéke van. Szerencsétlen módon a pusztán a hasznosra orientálódó társadalmunk mára az esztétikust a fölöslegessel azonosítja. A kórussal kapcsolatban az „esztétikus” számomra valódi katolikus értelemben számít nagy értéknek.      Ezen okokból kevésbé problematikus, mint a Missa Privata esetében, ha a hívek az ünnepélyes misén bekapcsolódnak a kórus énekébe, mivel az imák kétszeres elődadásával már megtörténik a tényleges liturgia és a kórus szerepe közötti egyértelmű megkülönböztetés. A laikusok csak a kórus és nem az oltártér kiszélesítésévé válnak. Másfelől viszont ünnepélyes misén is előfordulhat, hogy a laikusok áhítatos belső részvételét külső aktivitás zavarja meg. A gyülekezet éneke ugyanis a padokban jó esetben uralkodó meditatív állapotból való kizökkenést is előidézheti. Fennáll annak veszélye, hogy már nem a szent szövegek és melódiájuk szépsége ragadja magával a híveket, melyek az empóriumról mint mennyei angyalok által lebegtetve szállnak alá, hanem a résztvevők egyfajta aktivitásba esnek.      A laikusok rendszeres részvétele az éneklésben hátráltathatja a kórust, hogy az egyházzenei tradíció összes kincsét kiaknázzák. Ugyan a laikusok is meg tudják tanulni az egyszerűbb gregorián melódiákat, de legtöbbjük soha nem lesz képes arra, hogy a gregorián különlegességeket vagy a propriumokat együtt énekeljék a kórussal, a polifóniáról már nem is beszélve. Ha a gyülekezet mindig együtt énekel a kórussal, akkor az vagy a repertoár vagy a minőség kárára megy. Az ünnepélyes mise párbeszédes formában való rendszeres ünneplése tehát szintén sok gyakorlati problémát hoz magával, akkor is, ha a teológiai kérdések ekkor nem nyomnak olyan sokat a latban. Összefoglalás Az eddig elhangzott meggondolásokból néhány következtetést szeretnék levonni.      Először is a párbeszédes mise opció, vagy jobban mondva opciók egész sora, melyek 1958 óta megengedettek. Ezért nem lehet arról szó, hogy valaki közösségeket ítél el, mert azok ezeket az opciókat használják vagy sem. A kérdés sokkal inkább az, hogy ezt a kísérletet (hiszen a liturgiatörténet szempontjából újszerűsége miatt annak számít) a római rítus újraéledésénél újra használni kell-e – vagy nem lenne jobb újból feladni, mint ahogy történt ez számos más próbálkozással és szokással, melyek az idők folyamán alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy a rítusba tartósan felvételre kerüljenek.      Rámutattam, hogy a párbeszédes mise gyakorlata a Missa Privata bemutatásakor a klerikusok és laikusok szerepe között meglevő fontos különbözőségeket eltorzítja és elhomályosítja. Ezen felül megakadályozza a laikusokat abban, hogy Krisztus áldozatához lelkükben és szellemükben helyes belső magatartással csatlakozzanak. Az egyes hívek számára megnehezíti, hogy más módon mélyüljön el a történésekben, mint a többség, mert a gyülekezet válaszai állandóan megzavarják saját áhítatát. Azok, akik figyelmüket a mise szavaira akarják fordítani, ezt mindenkor megtehetik, csöndben követhetik a misszáléból a mise szövegeit. Eközben a többieknek megmarad az a lehetőség, hogy a belső összeszedettség és részvétel más formáját válasszák. Aztán azt is láttuk, hogy ezek a problémák az ünnepélyes mise alatt kevésbé lépnek fel, de azért a Missa Dialogata itt is alkalmas arra, hogy a laikusok helyes belső diszpozícióját csökkentse. Ezért jó lenne, ha azokon a plébániákon, ahol a párbeszédes misét alkalmazni szokták, ezt ritkán; nem többször, mint havonta egyszer tennék. Végezetül egy fontos megjegyzés. Ezt a kérdést mindenkinek a tradíció többi követője iránti tisztelettel és szeretetteljes viselkedéssel kell kezelnie. Ez nem csak e kérdés megvitatására vonatkozik, hanem a misén való viselkedésünkre is. Ha mi magunk nem tartunk sokat a párbeszédes formáról, de olyan gyülekezetbe megyünk, ahol ezt gyakorolják, hódolattal imádkozzuk a magunk szokása szerint, anélkül hogy komor pillantásokat vetnénk a többiekre, vagy pláne a mise után megbántanánk őket.      Természetesen ez fordítva is így helyes. Ha észrevesszük, hogy mi vagyunk az egyetlenek, aki a válaszokat hangosan mondja, a helyi szokások iránti tiszteletből azonnal hagyjuk ezt abba. Úgy vélem, hogy e cikkből e kérdést illetően teljesen világosan kiderült saját véleményem – mégis úgy gondolom, hogy azoknak, akik a Missa Dialogata opcióit használni akarják, erre minden joguk megvan mindaddig, amíg az instrukció erre vonatkozó előírásai érvényben vannak. Amennyire hiszem, hogy ezen opciók bevezetése a rítusba anakronizmust és úgy gyakorlati, mint teológiai téren hibát jelent, ugyanannyira remélem, hogy e kérdésben meglevő eltérő felfogásunk mellett is együtt tudunk imádkozni a szentmisében a felebaráti szeretet szellemében. Feltéve: 2008. október 21.