Azok közé a szentek közé tartozik, akiket Isten nagy tehetséggel áldott meg. Bár társadalmilag nem a legfelsőbb körökből származott, mégis Angliában a király után a legnagyobb méltóságig, a lordkancellárságig viszi. Ezt nem karriervágyának, hanem tehetségének köszönhette, hiszen egyik ifjúkori versében saját maga írja: „Csúcsra ne építs, irigy a világ, nagyot zuhan, ki túl magasra hág. Tekintsd kölcsönnek, mit felhalmozol: Pőrén születtél, pőrén távozol.”       Ugyanakkor halálakor személyes jóbarátja, a híres humanista, Rotterdami Erasmus ezt írja róla. „Lelke tisztább volt a hónál, olyan tehetséget, mint ő, Anglia még nem szült, sőt a jövőben sem fog szülni, bármennyire is anyja gazdag szellemeknek.”       Hosszasan vívódik azon, hogy mi is a hivatása: pap, szerzetes legyen-e vagy pedig házasodjon meg. Végül a feleség és a gyermekek kedvéért lemond a cölibátussal járó életformáról. Ugyancsak Erasmus „feddhetetlen és igazságos bíró”-nak nevezte Morust, és így élt a nép emlékezetében is. Nem lehetett megvesztegetni, nem fogadott el semmit, vagy ha a visszautasítás megsértette volna az ajándékozót, akkor ő is adott ajándékot, sőt esetleg nagyobb értékűt annál, mint amit ő kapott. Vejének azt mondta, hogy „ha a pörös felek közt nekem kell igazságot tennem, akkor, még ha apám állna is az egyik oldalon, az ördög a másikon, s ez utóbbinak volna igaza, az ő javára döntenék”.       Egyszer egy özvegy számára hozott kedvező döntést egy perben. Az özvegy újévi ajándékként egy pár kesztyűt vitt neki, benne 40 font aranypénzzel. Ő köszönettel elfogadta a kesztyűt, de visszautasította a pénzt mondván: „Asszonyom, mivel a jó modorba ütközne egy hölgy ajándékát visszautasítani, elfogadom a kesztyűt, de a pénzt semmiképpen sem fogadom el.” Az asszony hiába szabadkozott, kényszerítette, hogy vegye vissza a pénzt. Az életszentség lényege az erények hősies gyakorlása. Az erények pedig annyifélék, ahány élethelyzet van. Eltérő élethelyzetek más-más erényeket kívánnak tőlünk, és más-más erények kifejlődésének is kedveznek.       Morusnak erről a következő a véleménye. „Könnyű dolog jónak lenni, amíg az erényt jutalmazzák, a bűnt pedig büntetik. Ilyenkor szinte nyakadnál fogva visznek a mennybe. De ha olyan idők járnak, amikor nincs, aki jó tanáccsal szolgálna; nincs, aki jó példával járna elől; amikor azt látjátok, hogy az erényt büntetik, a bűnt pedig jutalmazzák: ha akkor álljátok a sarat, és megmaradtok Isten mellett, akkor, ezt elhihetitek nekem, ha csak félig vagytok is igazak, Isten előtt akkor is egészen igaznak fogtok számítani.” VIII. Henrik törvénytelen válása és újraházasodása után az Egyház ellen megindult támadások és Anglia kiszakítása a Katolikus Egyházból arra indítja Morust, hogy lemondjon a lordkancellárságról. Ezzel szűkös anyagi helyzetbe jut. A papság, hogy megjutalmazza hitvédő irataiért, gyűjtést rendezett javára. Ő azonban nem fogadta el az összegyűlt összeget. Nem akarta, hogy az egyház és a katolikus hit védelmében kifejtett munkássága elveszítse erkölcsi erejét, és azt mondhassák róla, hogy a papság zsoldjába szegődött. Morus síkraszállt azért, hogy a Bibliát fordítsák le angol nyelvre. Egyesek azzal érveltek a fordítás ellen, hogy némelyek így kellő képzettség nélkül is magyarázhatják a Szentírást, és visszaélhetnek vele. Ő azonban kifejti, hogy a visszaélés lehetősége miatt nem szabad elvből elzárkózni valamilyen jó elől. „Valamely jó dolgot nem vethetünk el pusztán azért, mert kár is származhat belőle” – mondta. A reformáció korában vagyunk, amikoris az értelmet leértékelték és szembeállították a hittel. Ő ezzel szemben kifejti a katolikus felfogást, miszerint „az ész a hitnek szolgálója, nem pedig ellensége”.       Fő műve, az Utópia az értelem alapjait foglalja magában, amelyre felépül a hit. A szentek közösségét (régiesen a „szentek egyességét”), amely hittétel, a következő szavakkal fogalmazza meg. Az Utópia szereplői szerint „a halottak jelen vannak a róluk folyó beszélgetéseknél, noha láthatatlanul, mivel a halandók látása tompult. Nem is volna összeegyeztethető a boldogok sorsával, ha nem volna nekik szabad oda menni, ahova akarnak; az meg tőlük volna valóságos hálátlanság, ha elvetnék maguktól a kívánságot, hogy meglátogassák barátaikat... s az élők annál hívebben látják el teendőiket, mert őrző szellemek közt élnek.”       Amikor Angliában a kolostorokat feloszlatták, ez ellen többek között azzal érvelt, hogy ott imádkoznak a megholtak lelkéért is. Otthon, a házában majmot is tartott. A majom viselkedésének a megfigyeléséből is erkölcsi tanulságokat vont le, az ördögöt a majomhoz hasonlítva. „Egy majom, ha nem ügyelnek rá, különféle csínyeket visz véghez; ezzel szemben, ha figyelik, visszakozik, és nem próbálkozik tovább; ugyanúgy az ördög is kereket old, ha ellenállásra talál, nehogy a kísértés meghiúsultával az ember ennek révén érdemeket szerezzen.” Mivel nem hajlandó elismerni az angol egyháznak Rómától való elszakítását, börtönbe kerül. A börtönt úgy fogja fel, mint Isten adta lehetőséget a szemlélődő életre és felkészülést a halálra. Övéit jó előre felkészíti arra az eshetőségre is, hogy őt ki fogják végezni. Egyik családtagjának visszaemlékezéseiben olvashatjuk a következőket. „A bajt megelőző időben feleségével és gyermekeivel az égi boldogságról és a pokol kínjairól beszélgetett, a szent vértanúk életéről, fájdalmas mártíromságukról, csodálatos türelmükről; arról, hogy inkább szenvedtek, és meghaltak, semhogy Isten ellen vétsenek.       Azt mondta nekik, hogy boldog és szerencsés az, aki az Isten iránti szeretetből elveszti javait, birtokait, börtönbüntetést szenved, s elveszti életét is. Továbbá azt is mondotta, hogy ha a felesége és gyermekei bátorítanák arra, hogy meghaljon egy jó ügyért, ez olyan vigasztalást nyújtana számára, hogy boldogan menne a halálba. Előre megmondta nekik, milyen baj szakadhat rá, s erényes beszédével annyira megerősítette őket, hogy amikor a baj valóban rászakadt, ezt sokkal könnyebben viselték el.” Fontosnak tartotta a halálról való elmélkedést, nemcsak hogy másokat felkészítsen egy szeretett lény elvesztésére, hanem a saját halálára való felkészülés szempontjából is. Vallotta azt a felfogást, hogy „az életben legfőbb feladatunk a halálról való elmélkedés”.       Életének még felfelé ívelő szakaszában írja egyik értekezésében a következőket. „A híres régi bölcselők közül némelyek, amikor megkérdezték tőlük, mi a bölcselet, azt válaszolták, hogy a halál feletti elmélkedés vagy a halál gyakorlása. Mert amiként a halál elkülöníti egymástól a testet meg a lelket, amikor a természet menete folytán külön kell válniuk, úgy (e bölcselők szerint) a filozófia tanulmányozása is azt célozza, hogy különválassza a lelket a test szeretetétől és indulataitól, amíg még együtt vannak.” Kivégzése miatt tiltakozások hulláma söpört végig Európán. VIII. Henrik kormányzata ezeket a tiltakozásokat úgy igyekezett elhárítani, hogy hazug történeteket agyalt ki Morusnak az eretnekekkel szembeni kegyetlenségéről, és ezeket terjesztette. A lázadást, zűrzavart és polgárháborút keltő eretnekségeket Morus valóban gyűlölte. Azokkal az eretnekekkel azonban, akiket belső kétségek vagy vallási problémák gyötörtek, másként járt el.       „Szeretném – mondta –, ha kevés szigort és sok könyörületességet tanúsítanának ott, ahol együgyűségről van szó, nem pedig gőgről vagy rosszindulatról.” Különbséget tett tehát lázító eretnek és belső kétségek vagy tudatlanság miatti eretnek közt. És az eretnekeknek a bűnét utálta, nem pedig a személyüket. Megadta VIII. Henriknek a királyt illető tiszteletet. Még azt az óhaját is teljesítette, hogy kivégzése előtt ne beszéljen hosszan. (A király bizonyára félt attól, hogy a nagy tudású és hatalmas erkölcsi tekintélyű volt lordkancellár szavai még jobban ellene hangolják alattvalóit.) Valóban csak néhány szót mondott, de ezek a szavak pontosan kifejezték mindenki előtt, hogy miért is kellett meghalnia. Kérte a jelenlévőket, hogy imádkozzanak érte, és tanúskodjanak arról, hogy ő most a katolikus szentegyházba vetett hitben és ezért a hitért hal meg. Utolsó szavaival kifejezte hűségét királya iránt, aminél azonban magasabb rendűnek tekintette Isten szolgálatát. Morus Tamás, hatalmas szellemi képességek birtokosa, a sikeres államférfi, mindent lelkiismereti szempontból nézett. Ez adja erkölcsi nagyságát, ezért lett a hatalmas szellemi tehetségű, sikeres államférfi nemcsak egy kiemelkedő történelmi személy, hanem szent vértanú, akit 1935-ben avatott szentté XI. Pius pápa, barátjával, a szintén nagy tudású Fisher János püspökkel együtt, akit, ugyanazon okok miatt, előtte két héttel végeztek ki.