A hír komolyságát az is csökkenti, hogy a bejelentés a nyári szünet előtt történt, amikor alig érhető el valaki a Vatikánban, így az újság kijelentései nehezen ellenőrizhetőek. Ezen kívül az újságíró által felsorolt újításokat a pápai miséken részben már gyakorolják.
A kath.net internetes hírportál információja szerint mindössze annyi igaz a Panorama cikkéből, hogy a pápa állítólag megbízta az Istentiszteletek Kongregációját, hogy tisztázza azt a kérdést, vajon az eucharisztikus imádságokat a jövőben lehet-e latinul mondani. Ugyanez vonatkozna a többi szentség kiszolgáltatásakor elhangzó szentségi formulákra is. Mindazonáltal az eredeti beszámolóból az is világosan kiderül, hogy jelenleg még csak arról van szó, hogy ez teoretikusan megvalósítható-e vagy sem. Ezen kívül azt vizsgálják, hogy a békecsók áttehető-e a mise más részére (a felajánlás elé), ahogy ez egyes közösségekben már ma is történik.
Ezek a változások jönnének hozzá azokhoz a változtatásokhoz, melyet a pápa ceremóniamesterével, Msgr. Guido Marini-val az elmúlt hónapokban vezetett be a pápai miséken: a kereszt újra az oltár közepén áll; a térdelő hívek nyelvre áldoztatása; a pápai keresztbot, IX. Pius pápa ferulájának visszatérése; a pallium formájának megváltozása; a pápai trón visszaállítása és a „népnek háttal misézés” bevezetése.
A www.summorum-pontificum.de kommentárja a Panorama cikkéhez: A Panorama cikke bizonnyal nem olyan szenzációs, ahogy első pillanatban látszott. A beszámoló egész második részét el lehet felejteni, hiszen ez csak olyan változásokat ír le, melyeket a pápai miséken – DE CSAK OTT – egy idő óta már gyakorolnak. Ez egyelőre csak a pápai liturgiára érvényes, jelentősége csak erre korlátozódik. Marad tehát a szentségi formulák és a békecsók áthelyezésének kérdése.
Ami a békecsókot illeti, ezt a pápa a Sacramentum Caritatis 150 lábjegyzetében már maga említette. Ott ugyanis az áll, hogy felszólította az illetékes dikasztériumokat, hogy vizsgálják meg annak lehetőségét, lehet-e a békecsókot más időpontra, például a felajánlás elé helyezni. Egy ilyen döntés bizonyára jelentős utalás lenne az Úr azon intésére, hogy minden áldozatot a megbékélésnek kell megelőznie. (lásd: Mt 5,23-25: „Ha tehát ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat.”)
A békecsók jelenlegi helyének két gyenge pontja van. Először is, abban az időben, mely a zavartalan ima számára kellene fönntartva legyen, nyugtalanságot és izgés-mozgást okoz. Másodszor mai formájában a békecsók hangsúlyosan a közösség aktivitását jelenti, mely sokak számára valóban az istentisztelet csúcspontjának tűnik. Arról, hogy az Úr békéje, melyet eközben egymásnak átadnak, valójában a pap közvetítésével az oltártól indul ki, könnyen megfeledkeznek. Ezt más intézkedésekkel – az áthelyezés nélkül – egyébként is jobban tudatosítani kellene.
A szentségi formulák latinul való mondása – ez valóban zseniális sakkhúzás lenne. Úgy, mint a pro multis esetében, a helytelen interpretálás miatt a népnyelvi verziókba más helyen is becsúszott téves fordítás, melyet az emiatt keletkezett problémák okozói a Vatikán utasítása ellenére a mai napig nem hajlandóak korrigálni. Ez az előírás az interpretációkat ismét oda utalhatná, ahova azok valók, nevezetesen a katekizmusokba. Ez a megoldás jellemző Benedek pápára: kis lépésekben megváltoztatni és javítani egy helyzeten, melynek hirtelen megváltoztatása túl sok irritációt és ellenkezést váltana ki.
Ugyanakkor egyúttal kifogások is felmerülnek a reform ilyen formájával szemben. A liturgia – maga XVI. Benedek pápa nem győzi elégszer hangsúlyozni – valami objektív dolog, valami, ami nem igazán a mi kezünkben nyugszik. A pápának természetesen joga van a tradícióval való folytonosságban változtatásokat előírni, de a kis lépések politikája – egy kis változtatás itt, egy ott néhány év vagy hónap során – nem keltheti-e a „csinált” és „konstruált” liturgia látszatát, melyet éppen XVI. Benedek pápa akar visszaszorítani?
És természetesen felvetődik az engedelmesség problémája is, melyről túlságosan sok a professzori- vagy püspöki hivatalban ülő liturgikus réges-régen leszokott.
Ami a békecsók áthelyezését illeti: tudomásom szerint a latin rítusban e helyen a békecsóknak semmilyen előképe nincsen, és ha a közösség mértéktelen aktivitása amúgyis rossz helyen történik, nem lenne-e jobb, ezt egészen elhagyni? A latin rítus a békecsók váltását ezer éven keresztül az oltártérben levő klerikusokra korlátozta. Tényleg szükség van tehát egy „participatio actuosa” (aktív részvétel) behozatalára, mely ahhoz vezet, hogy vadidegen emberek barátságosan mosolyogva egymás kezét rázzák, hogy utána azonnal elfeledkezzenek egymásról? És ahol ismerik egymást – 10 másodperces barátságuk tényleg mindig őszinte?
Természetesen a másik oldalról is lehet érvelni: a Novus Ordo – a liturgia-történet szempontjából – különben sem római rítus már. Elemeit és imáit készítői egészen tudatosan sok már rítusból és hagyományból állították össze. Akkor már nem sokat számít, ha eggyel több idegen elem van benne, a békecsókot illetően éppen milánói. És léteznek komolyan vehető meggondolások is a Novus Ordo egyfajta „univerzális rítussá” való fejlesztésére, mely minden történelmi rítuson kívül áll, és egyfajta alapvázat vagy minimális struktúrát jelent, melyet a különböző helyeken a saját tradícióval gazdagítani, „inkultruálni” lehet.
Lásd a témához még a következő cikket:
Új pápai pallium a folytonosság jegyében
