Isten minden embert a menny dicsősége számára teremtett. Ezért szükséges, hogy minden ember először Jézus Krisztus hasonmásává legyen, éppen ezért minden embernek hordoznia kell keresztet. Szent Pál az első keresztényeknek több levelében beszél arról a szükségszerűségről, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóvá kell lenniük, mint annak feltételéről, hogy az örök üdvösség koronáját megkaphassák. Azt mondja nekik, hogy mindenki, aki a mennyre van szánva, először Isten Fiának hasonmásává kell váljon. Annak a hasonlóságnak, melyet egy polgárnak országa királyával kell mutatnia, olyan tökéletesnek kell lenni, amilyent a kegyelem nála csak elérni képes. Második Krisztussá kell váljon. Mennyei Atyánk csak azt fogadja majd gyermekeként, akiben Fiának vonásait felismeri, és akiről kijelentheti, amit Krisztusról a Tábor hegyén mondott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 17,5). Csakhogy Jézus Krisztus a fájdalom férfija volt. Kora életének első percétől utolsó leheletéig a kereszten mind lelkében, mind testében szüntelenül szenvedett. Bár tényleges passiója csak néhány óráig tartott, de ennek előzményeképpen szenvedése legapróbb részleteinek ismerete egész életén át végig kísérte, és soha sem hagyta szenvedés nélkül – egyetlen percre sem. Ott volt a gyűlölet, az ellenségeskedés és a rossz bánásmód, ahogy népe vele szemben viselkedett, a kitaszítottként elviselt visszautasítás, a bűnözőként való igazságtalan halálra ítélése és végül az a hallatlan kegyetlenség, amivel keresztre feszítették, mintha a legmegátalkodottabb gonosztevő lenne. És ott volt égető fájdalma annak a tudatnak, hogy mindazok ellenére, amit ő megmentésükért tett, milyen sok lélek fog mégis elveszni. Bizony, soha senki sem volt arra hivatva, hogy annyit szenvedjen, mint ez az ártatlan Isteni Bárány. Gondoljuk meg azt is, hogy Ő mindezt nem kényszerként szenvedte el, hanem saját, teljesen önkéntes elhatározásából. Lelkünk iránti különösen gyengéd szeretetétől hajtva, szándékosan választotta azt, ami fájdalmat okozott neki. Az emberi nem szenvedő képességének legvégső határáig szenvedett. Ennél sokkal kevesebb szenvedés is több mint elégséges lett volna bűneink megváltásához. Mindazonáltal amennyi elég lett volna a mi megváltásunkhoz, az nem lett volna elég azon vágyának kielégítésére, hogy nekünk megmutassa, milyen figyelmesen szeret bennünket. Ha szükséges lett volna, még többet is szívesen szenvedett volna érettünk. Vagy ha tegyük fel, csak egyetlen személy van a világon, akinek szüksége van a megváltásra, készségesen vállalt volna ezért az egyetlen lélekért ugyanakkora szenvedést, mint amit az egész emberiségért elszenvedett. Milyen nagyon megmutatkozik Megváltónk irántunk érzett szeretetének mélysége és felmérhetetlensége a szenvedés iránti szomjúságában, hogy bennünket megváltson. Lehet-e meglepő ezek után, ha a természetfeletti élet szilárd törvénye az, hogy mindazoknak, akik a mennyei birodalomba akarnak bejutni, először a királyhoz kell hasonulniuk? Vagy hogy a menny ugyanazon eszköz által nyerhető csak el, mely által a megváltás végbement? Vagy hogy késznek kell lennünk arra, hogy itt a földön isteni Megváltónk megvetett és fájdalmas életét utánozzuk, ha mennyei dicsőségének fényétől akarjuk majd magunkat átalakíttatni? Hiszen halljuk, ahogy mondja nekünk: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26) Tehát meg kell értenünk, hogy szent Megváltónk különleges fájdalmakat vett magára, hogy tanítványainak eszébe, akik a menny dicsőségét szeretnék elérni, ezt a kemény és nem szívesen látott tanítást belevésse. Saját szavai ezek: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki énérettem és az evangéliumért elveszíti életét, megmenti azt.” (Mk 8,34-35) Vagy hallgassuk Szent Pált, ahogy ugyanezt a tanítást így hirdeti: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: »Abba, Atya!« Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,15-17) E szavaknak azt kell eszünkbe idéznie, hogy a mennyi művész azon dolgozik, hogy lépésről-lépésre Jézus Krisztus tökéletes hasonmásává formáljon bennünket, amikor keresztünk terhe szinte a földre nyom le, holott régóta jámboran és erényes módon próbálunk élni, amiért is úgy véljük, hogy a megpróbáltatásoktól teljes mértékben menteseknek kellene lennünk. Eközben semmilyen szerepet nem játszik, szenvedéseink milyen természetűek, betegségek, balesetek, vagyonunk vagy jó nevünk elvesztése vagy üldözés okozzák-e, mely azért sújt bennünket, mert isteni Megváltónk példája szerint akarunk élni.      Ha az utóbbi eset áll fenn, ne feledkezzünk meg arról, hogy „mindaz, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, üldözést szenved” (2 Tim 3,12). „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Ez a törvényszerűség különböző módokon teljesül be, de különösen a katolikusokra érvényes, akiknek gyakran kell a hit értékes ajándékáért fizetni. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek” (Mt 5,10).      A katolikusoknak készen kell lenniük arra, hogy a világ gyűlöletét és ellenségeskedését elviseljék azon privilégium kedvéért, hogy Isten gyermekei és a menny örökösei lehetnek. Ezért mondja Urunk: „Ha a világ gyűlöl titeket, tudjátok meg, engem előbb gyűlölt nálatok” (Jn 15,18). Isten sokféle módon éri el, hogy a bűnös emberekből isteni Fia hívő hasonmásai váljanak. Ha ezt az igazságot mindig emlékezetünkben tartjuk, ez megerősít és bátorít bennünket, amikor a türelmetlenség és csüggedtség kísértésébe esünk. Soha ne feledjük, hogy csak akkor lehetünk Krisztussal a mennyben, ha itt a földön vele együtt szenvedünk.