A szentgyónás öt lényegi részt zár magába. Ezek a lelkiismeretvizsgálat, a bánat, az erős fogadás, a bűnök megvallása és az elégtétel. P. Schmidberger katekéziséből a második, harmadik és ötödik elemet tárgyaljuk. A bánat A gyónás szentségének második nagy eleme, mégpedig az öt közül a legfontosabb, a bánat. A Trienti Zsinat 14. ülése kimondta: „A bánat, mely a bűnbánó említett tevékenykedései között az első helyet foglalja el, a lélek fájdalma, és az elkövetett bűntől való irtózás azzal az erős elhatározással, a jövőben nem vétkezik többé. A bánat eme lelki érzülete mindenkor szükséges volt a bűnök bocsánatának elnyeréséhez. Abban az emberben, aki keresztsége után elbukik, előkészületként szolgál a bűnök elengedéséhez amennyiben az isteni irgalmasságban való bizalommal és azzal a fogadalommal van összekötve, hogy minden egyebet is megtesz, ami e szentség helyes fogadásához szükséges. Ezért a szent egyházi gyűlés kijelenti, hogy a bánat nem csak a bűnről való lemondást, a fogadalmat és egy új élet kezdetét jelenti, hanem az előző élettől való irtózást is eme ige szerint: „Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket!” (Ez 18,31) Mert aki többek között a szent ezen kiáltását átelmélkedi: „Egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem” (Zsolt 50,6), és „elfáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam, fekvőhelyem könnyel áztatom” (Zsolt 6,7), az könnyen be fogja látni, hogy ezek a szavak az előző élet iránti mély gyűlöletből és a bűntől való nagy irtózatból származnak.” A bűn Isten ellensége, ősellensége. A halálos bűn nemcsak kioltja lelkünkben a kegyelmi fényt, hanem még Istent is megölné, ha ez lehetséges volna. És bizonyos értelemben ez lehetséges is, lehetséges volt, hiszen ez lett Krisztus, a megtestesült Isten halála. A mi bűneink szegezték Őt a keresztre. Mi megöltük Istent, a mi Atyánkat. Erről beszél Szent Pál, amikor azt mondja, hogy az, aki Isten ajándékát kóstolta, és utána elhagyja a hitet, Isten Fiát szegezi a keresztre és gúny tárgyává teszi Őt. (Zsid 6,4-6: „Azt ugyanis, aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten magasztos tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, lehetetlen újra bűnbánatra indítani. Hiszen, ha rajta áll, újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.”)      Nem létezik koegzisztencia, békés egymás mellett élés Isten és a bűn között, a világosság és sötétség, Krisztus és Beliál között. Mi igazságtalanságot követtünk el Isten ellen, a megtestesült Isten arcát leköptük és arcul vágtuk; halálra ítéltük Őt. Következésképpen emiatt szívünknek össze kell törnie a fájdalomtól, emiatt legalább bensőnkben folyatnunk kell a bánat könnyeit. A Szentírásban Péternél találhatjuk meg a helyes megbánó érzületet: Péter nem sokkal azután, hogy halálig tartó hűséget esküdött isteni Mesterének, félelemből háromszor megtagadta Őt. Azonban a kakas megszólalt, az Úr pillantása a megbotlott lelkének mélyére esett, mire Péter „kiment és keserves sírásra fakadt”. (Mt 26,75)      Egy régi legenda úgy meséli, hogy Péternek élete végén két mély barázda vésődött az arcába azon könnyek nyomán, melyeket gyalázatos tagadása miatt elsírt. Ez az igazi bánat és bűnbánó érzület példája. Most nézzünk meg egy hamis bánatot: Júdás, a tizenkettő egyike, aki elárulta az Urat, amikor az eljárás végét megtudja, megbánja tettét. „Megbánta tettét és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és a véneknek. »Vétkeztem – mondta –, elárultam az igaz vért«.” (Mt 27,3-4) Júdás tehát megbánta tettét, mégis mily különböző a vég nála összehasonlítva a Péterével! Péter bocsánatot nyer, Júdás viszont kétségbeesik és felakasztja magát.      De miért ez a különbség Péter és Júdás között, mikor mind a ketten megbánták tettüket? Péter bűnét Mestere iránti szeretetből bánta meg; Péter felismerte az igazságtalanságot, melyet Jézus ellen elkövetett, és emiatt fakadt könnyekre.      Júdás viszont csak saját maga miatt szégyenkezett. Az ő „bűnbánata” mögött indítóokként a sértődött önszeretet állt csak, semmi más. Őbenne nem a természetfeletti bűnbánat élt, pláne nem az Isten iránti szeretetből indíttatva. A megsérült büszkeség taszította végül a pusztulásba. Isten akarja a mi bánatunkat, vár arra, hogy megbocsáthasson nekünk, ahogy egy földi apa vár rosszat tett gyerekének bocsánat-kérésére. Lukács Evangéliumának 15. fejezetében az isteni Mester három példabeszédet mond el tanítványainak. Az elveszett bárányról szóló hasonlatot a következő szavakkal zárja: „Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.” (Lk 15,7) És a második, a megtalált drachmáról szóló példabeszédben: „Mondom nektek, az Isten angyalai is épp így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.” (Lk 15,10) Nagy lesz tehát az öröm Istennél és szentjeinél egy bűnösön, aki visszatér az Atya házába bánattól megszakadt szívvel. Miként már mondtuk, a bánat a legdöntőbb, a legfontosabb az egész gyónás alatt. Bizonyos körülmények között még a bűnök hiányos megvallása esetén is érvényes lehet a gyónás (például, ha gyengeségből valaki nem képes minden bűnét felsorolni vagy egy néma jön gyónni), ha a gyónó bűnbánó lelkületét érthetően kinyilvánítja megfelelő jelekkel, gesztusokkal vagy könnyekkel. Ilyen esetben meg lehet adni neki a feloldozást, és Isten tényleg megbocsátja neki bűneit. Ugyanakkor bűnbánat nélkül a megbocsátás nem lehetséges! Az erős fogadás, a javulási szándék Aki a bűnét őszintén megbánta, az egészen természetesen magától is megfogadja, hogy a jövőben nem követi el azt többször, hogy életét a parancsok és Isten akarata szerint folytatja. Tehát az elkövetett kárt jóváteszi, ellenszenvét leküzdi, ellenségeskedését feladja, káros barátságát megszakítja, a bűnre való alkalmat elkerüli, hiszen „aki a veszélyt szereti, abban pusztul el”, ahogy a szólás mondja. Az erős fogadás lelki haladásunk eszközeire vonatkozik, nem pedig annak céljára, hiszen Isten dicsőségének és a lélek örök üdvösségének keresése tulajdonképpen magától értetődő dolog. Kevésbé magától értetődő azonban ennek a mindennapokban történő konkrét megvalósítása, holott az erős fogadásnál erről van szó. A fogadalom annál érdemszerzőbb, minél precízebben és konkrétabban fogalmazza meg valaki. Általánosságok és közhelyek megfogadása a régi közmondást idézik csak: „A pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve.”      Az erős fogadásnál tehát arról van szó, hogy olyan dolgokat, amelyeket addig megtettünk, a jövőben nem teszünk többé, míg másokat, amiket addig kerültünk vagy nem eléggé végeztünk, a jövőben meg- vagy gyakrabban teszünk. Ezek közé tartozhat például a napi imák rendszeres végzése, a szentségekhez való gyakoribb járulás, ennek vagy annak a betegnek gyakoribb meglátogatása. Határozzuk el magunkban, hogy meghalunk a bűn számára, vagyis hogy rendetlen hajlamainkat és vágyainkat megöljük magunkban, hogy helyette Jézus Krisztust ölthessük fel. Az egész kereszténység abból áll, hogy az ember megtagadja önmagát, naponta felveszi és hordja keresztjét és szeretett Urát a leghívebben követi. A bűn legyűrése az erények gyakorlása által mindenképpen bátorítóbb, pozitívabb és a lélek számára előnyösebb, mint csupán egy belső harc a bűn ellen. Vajon nem lettünk-e a szent keresztségben lemosva, megtisztítva, megszentelve, nem váltunk-e a Szentháromság Isten templomává és Krisztus titokzatos testének tagjává? „A keresztség által a Szentlélek temploma lettél. Súlyos bűnnel ki ne űzz szívedből egy ilyen magas vendéget!” – mondta Nagy Szent Leó.      Hasznos dolog az is, ha erős fogadásunk megvalósítását egyik gyónásunktól a másikig megvizsgáljuk, sőt ha magunkban naponta elszámolunk róla. Az elégtétel, a vezeklés A vezeklésnek nagy értéke van a gyónás szentségében. Vajon miért? Mert része a szentségnek, mert a szentség ex opere operato hat, vagyis magából a cselekedetből. Következésképpen az az elégtétel, melyet a gyónásban kiszabnak, és így emiatt végez el valaki, sokkal nagyobb értékkel bír, mintha ugyanazt az elégtételt a gyónás szentségétől függetlenül hajtja végre. Egy érvényes gyónásban három dolgot enged el nekünk Isten: eltörli halálos bűneinket és az örök (pokolbeli) büntetést, és elengedi az ideigtartó büntetéseknek legalább egy részét, vagyis a tisztítótűzben halálunk után ránk váró büntetések bizonyos százalékát.      Ez a harmadik rész annál nagyobb, minél mélyebb és átfogóbb a bánatunk, minél nagyobb a szeretetünk. De ezen ideigtartó büntetés egy részének eltörlése éppen a gyóntató által kiszabott elégtétel által is megtörténik. Éppen ezért nem az a gyóntató a legjobb barátunk, aki könnyű elégtételt szab ki ránk, hanem az, aki nehéz, sőt talán terhes vezeklést ad számunkra az útra.      Az elégtételnek az elkövetett bűnnel méltányosnak kell lennie, és javulásunkat kell szolgálnia, vagyis a vezeklésnek nem csak a jóvátétel és a megbánás karakterét kell kielégítenie, hanem egyúttal a nevelési szempontot is figyelembe kell vennie.      Észszerű dolog valakinek, aki mértéktelen az evésben egy napos böjtöt, egy fösvénynek alamizsnát, és annak, aki a felebaráti szeretet ellen vétett, a szegények számára egy különleges szolgálat végrehajtását előírni. Ismeretes egy olyan eset is, amelyben valakinek a Sacra Poenitentiarie, a Szentszék bírósága, több abortusz miatt egy gyerek adoptálását szabta ki vezeklésként! Az Úr a gyónást, lelki feltámadásunk eme szentségét, megkeresztelésünk utáni második mentőhajónkat húsvétkor, feltámadásának napján alapította. Mi, katolikusok gazdagon vagyunk megáldva e szentség által, és ezért gyakran és megfelelő lelki felkészüléssel járuljunk gyónáshoz.