A következő cikk az évforduló kapcsán a következő kérdéseket tárgyalja: Hogyan ültették át a gyakorlatba ezt a motu propriót a német nyelvterületen? Hogyan alakult az 1962-es misekönyv szerint bemutatott misék helyzete? Milyen nehézségek voltak és vannak?
A Szentatya a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, 2008. szeptember 14-én Lourdes-ban ezt mondta (kiemelés a Pro Missa Tridentina által) – és szavai bizonyára nem csak Franciaországra érvényesek: „A liturgikus istentisztelet a papi és püspöki életnek, valamint a katetikai oktatásnak a legfőbb megnyilvánulása. Kedves testvérek, az a feladatotok, hogy megszenteljétek a híveket, elengedhetetlen az Egyház növekedéséhez. A Summorum Pontificum motu proprióban indíttatva éreztem magam arra, hogy pontosítsam ezen feladat gyakorlásának feltételeit, tekintetbe véve mind a boldog XXIII. János-féle (1962), mind VI. Pál pápa-féle (1970) misekönyv használatának lehetőségeit. Már megmutatkozott ezen rendelkezés néhány gyümölcse, és remélem, hogy a kedélyek elengedhetetlen megnyugvása Istennek hála előre halad. Fel tudom mérni azokat a nehézségeket, amelyekkel találkoztok, de lnem kételkedem abban, hogy belátható időn belül mindenki számára kielégítő megoldásokra juttok, hogy Krisztus varratlan köntöse ne szakadjék tovább.”
XVI. Benedek pápa beszédének e részlete több állítást is tartalmaz:
1. A hagyományos rítusban bemutatott szentmise elősegíti a hívek megszentelődését. A püspökök és papok feladata, hogy lehetőséget teremtsenek e rítus gyakorlásához.
2. Az új motu proprio néhány helyen már pozitív fejleményeket eredményezett.
3. A püspököknek támogatniuk kell a motu proprio átültetését a gyakorlatba, és hozzá kell járulniuk a római rítus két formájának békés egymás mellett éléséhez.
Ez azt jelenti, hogy XVI. Benedek pápa újból hangsúlyozza a szentmisék bemutatásának fontosságát mind a régi mind az új rítusban. Tudja, hogy egy éve elindult valami, de ezt további éveknek (esetleg soknak) kell követniük. A Szentatya a püspökökre bízza e területen a nehézségek kiküszöbölését – de azt egyúttal kötelességükké teszi, hogy kielégítő megoldásokat találjanak és valósítsanak meg.
A német nyelvterületen is megfigyelhető a fellendülés, melyet a Summorum Pontificum motu proprio tett lehetővé, amely azonban még messze nem zárult le, amint azt a nisehelyek számának növekedéséből láthatjuk:
a) Németországban: a 2007. július 7-i 35-ről a 2008. augusztus 15-i 123-ra, ez három és félszeres növekedés.
b) Ausztriában: 12-ről 22-re, ez majdnem a duplája.
c) Svájcban: 22-ről 28-ra, ez kb. 30 százalékos növekedés.
Németországban a klasszikus római rítusban bemutatott szentmisék száma nem növekedett olyan jelentősen, mint a misehelyek száma: a 2007. július 7-i havi 446-ról 2008. augusztus 15-ig havi 823-ra, azaz a misehelyenként bemutatott szentmisék átlagos száma hozzávetőlegesen megfeleződött (a 2007. júliusi kb. 13-mal szemben 2008. augusztusában kb. 6,5), mert az újonnan létesült misehelyeken a „misesűrűség” általában igen csekély.
Mivel azoknak a szentmiséknek a száma, amelyeket egy konkrét helyen mutatnak be, az idő előrehaladtával rendszerint növekszik, így pl. Fuldában havi két péntek estiről (2007. július 7.) hetenkénti vasárnap reggelire (2008. szeptember 7. óta), ez azt jelenti, hogy az újonnan létesült misehelyek még nagy épotenciállal rendelkeznek.
Ez a továbbfejlődés azonban szükséges is, hogy „mindenki számára kielégítő megoldások” szülessenek, mert egy rítusban való lelki otthonra-találáshoz elengedhetetlen, hogy az Egyház a hétköznapi szentmiséken kívül vasárnaponként is „méltó tiszteletet mutasson be az Isteni Felségnek” (MP SP 2007.07.07.) Ezeket a miséket, hogy a családok együtt is részt tudjanak rajtuk venni, vasárnap délelőtt kellene bemutatni, egy jól elérhető, a klasszikus római rítus számára alkalmas templomban, lehetőleg énekes (nagy)miseként. A cél az, hogy ezt minden katolikus számára elérhetővé tegyük, azaz minden nagyobb városban egy központi templomban váljék lehetővé az ilyen szentmise.
Nemcsak a templomtér tartozik ide, hanem papok, ministránsok és egy gregorián scola is, amelyek feladataikat a rubrikáknak megfelelően látják el. Mivel ezeket az adottságokat egy majdnem 40 éves szünet után sem az idősebbeknél (akik a hagyományos rítust még fiatalkorukból ismerik), sem a fiatalabbaknál (akiknek ebben egyáltalán nem volt részük) nem tételezhetjük fel, az elmúlt 12 hónapban 10 liturgikus tanfolyam zajlott, amelyeket a „Laikusok Egyesülete a Klasszikus Római Rítusért” illetve a „Szent Péter Papi Testvérület” szervezett. De az igény ennél sokkal nagyobb. Sajnos nem minden klasszikus római rítusú miséért lelkesedőnek jut ideje egy három-ötnapos tanfolyamra, valamint a tanultakat elmélyítő otthoni gyakorlásra; mások pedig félnek a megszólástól és más hátrányoktól, ha részt vesznek egy liturgikus tanfolyamon és utána ilyen misék bemutatására vállalkoznak. Ennek következtében sok helyen a klasszikus római rítusú szentmisét ugyan sok jószándékkal, de nem olyan szépen és ünnepélyesen celebrálják, ahogy ez helyes lenne.
A püspökökhöz címzett beszédében ezt mondta XVI. Benedek pápa Lourdes-ban: „Ne szűnjetek ismételni a szent ars-i plébánossal, országotok fiával és a világ minden plébánosának patrónusával, hogy az ember nem tehet nagyobbat, minthogy a híveknek Jézus testét és vérét nyújtja, és megbocsátja a bűnöket.”
Mennyi próbát és előkészületet szánunk egy színdarabra, egy tévé-show elkészítésére, egy államfő fogadására! Milyen pontosan zajlik a rendezés és tartják be a protokollt!
A szentmisében sokkal nagyobb dolog történik, mint a színházban, egy tévé-showban vagy egy hivatalos állami látogatáson: Isten Fia, aki egylényegű a Mindenható Atyával, jelenvalóvá válik az oltáron, és önmagát ajándékozza a híveknek a szentáldozásban. Ezért mind a papoknak, mind a laikusoknak minden hatalmukban állót meg kellene tenniük, hogy ezt az ünneplést olyan széppé és méltóvá tegyék, amennyire csak lehetséges. (Ide tartozik a megfelelő tér, a ruhák, a zene, a tömjén, és magától értetődően az imák évszázadokon keresztül kifejlődött és bevált formája is.)
A szentmisében lezajló hatalmas esemény tudata sokhelyütt elveszett: gyakran az ember, a hívek közössége és a papok vagy laikus helyetteseik személyisége van az előtérben. Ilyen esetekben nem is annyira fontos, hogy egy meghatározott formát betartsunk. A Summorum Pontificum motu proprio egyik célja, hogy ismét megsejthetővé tegyük a tremendumot, a hódolatot parancsoló titkot, és ismét a középpontba állítsuk az isteni Felséget.
Hogyan valósítják meg ezeket a célokat Németországban és a vele szomszédos országokban?
Luc Perrin, a Strassburgi Egyetem egyházjog-professzora, 2008 július végén azt mondta egy interjúban (idézve a www.summorum-pontificum.de fordítása alapján): „A francia püspökök ‘fékező politikát’ folytatnak. Ennek a politikának az a célja, hogy a Summorum Pontificummal szemben olyan gyakorlatot tartsanak fenn, amely az 1984 (Quattor Abhinc Annos) és 1988 (Ecclesia Dei Adflicta) közötti években létezett: a püspökök figyelmen kívül akarják hagyni azokat a jogokat, amelyeket a pápa a plébánosoknak és az egyházközségek papjainak biztosított, és fenn akarják maguknak tartani a jogot, hogy a rendkívüli forma bemutatását engedélyezzék vagy megtiltsák. A francia püspököknek csak egy kisebbsége nyitott ténylegesen arra, hogy készségesen megvalósítsa a motu propriót.”
A www.summorum-pontificum.de kommentárja:
„Ez eléggé pontosan megfelel a német helyzetnek. Az 1984-es és 1988-as indultokat, melyek a régi rítus használatáról szóló döntést a püspökök kezébe helyezték, és őket nagyvonalúságra szólították fel, a legtöbb német püspök nyíltan figyelmen kívül hagyta. Miután most a pápa a Summorum Pontificummal megvonta a püspököktől ezt a döntési jogosítványt, megpróbálják legalább az 1984 és 2007 közötti évek jogállását megmenteni a maguk számára – mint oly sokszor, most sem teológiáról vagy a lelkek üdvéről van szó, hanem hatalomról.”
Armin Schwibach vatikáni újságíró azt kérdezi egy elemzésben (vö. www.summorum-pontificum.de/meinung/schwibach.shtml): „Miért fél olyan sok püspök a régi misétől? Teljesen érthetetlen, hogy több püspök továbbra is vehemensen negatívan reagál a régi misére. Az embernek az a benyomása támad, hogy egy olyan misztifikáció szemtanúja, melyen csak csodálkozni tud. Évtizedeken keresztül helyet adtak a liturgikus visszaélések minden, mégoly extrém formájának is… A miseáldozat egy lakoma közösségi megünneplésévé vált, az esemény szakralitása, az igazán és valóságosan jelenlévő Krisztus szakralitása háttérbe szorult. Egyre inkább elfelejtődött, hogy az eucharisztia nem barátok közt elköltött lakoma … Az istenit emberi dimenzióba szállították le. A lakoma asztala körül összegyűlt közösség most önmagát nézi ahelyett, hogy az Isten népét vezető pappal együtt az Úr felé haladna és a napfény felé tekintene, mely maga Krisztus. Abszurd módon oda jutottunk, hogy a klerikalizmus soha nem volt olyan nagy, mint most, mivel a főszereplő már nem az, aki a hívek menetének az élén áll, hanem az a pap, aki a rendezvényt vezeti. A sacrum eltűnik a szavak között, melyek ráadásul olyanok szájából jönnek, akiknek teológiai tanulmányai mellékes dologgá váltak… Mitől kell hát félni a régi rítus okán? Attól, hogy a keresztény hívő tudatára ébred, hogy az oltáron lezajló felfoghatatlan eseménnyel szembesülve hallgatásba kell süllyednie? Attól, hogy a belső ellentmondás tudatára ébred, amikor puszta kézzel veszi Krisztus testét (miközben belül összerándul, amikor valaki hozzányúl az autójához vagy egy popsztár által aláírt pólójához)? A liturgia részesedés Krisztus találkozásában az Atyával Egyházának közösségében. Így a pápa azt mutatja a világnak, hogy ő, amikor liturgiát ünnepel, Krisztust ölti ruhaként magára, ugyanis: Valóban, az Eucharisztia kiváltképpen hitünk misztériuma: hitünk összefoglalása és lényege. Az Egyház hite lényege szerint eucharisztikus hit, és egész legfőképp az Eucharisztia asztaláról táplálkozik. A hit és a szentségek az egyházi élet két egymást kiegészítő összetevője. Az Isten Igéje hirdetése által fölébresztett hit a föltámadott Úrral való, a Szentségekben megvalósuló kegyelmi találkozásból táplálkozik és növekszik: ‘A hit fejeződik ki a szertartásban, és a szertartás erősíti és bátorítja a hitet.’ (Sacramentum caritatis Nr. 6)”
A Summorum Pontificum motu proprio azt a ritka lehetőséget nyúltja, hogy a „lex orandi, lex credendi” ezen elvét újra erősebben érvényesítse a gyakorlatban: csaknem 40 évnyi kvázi-szünet után újrakezdésre kerülhet most sor, amely igyekszik majd a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek rossz irányú fejlődését elkerülni. Sok idősebb katolikus, aki fiatalkorából ismeri a hagyományos rítust, de még több fiatal hívő szeretné átélni a találkozást a tiszteletreméltó, ősi liturgiában megnyilvánuló isteni Fenséggel és így elmélyíteni a hitét. Ezért rendkívül fontos, hogy erre elegendően sok helyen legyen lehetőségük.
Valamennyi, a római Hagyományhoz közel álló katolikusnak, papnak és világinak különleges esélyként és alkalomként kellene kihasználnia ezt a kairoszt, ezt az Isten által adott kedvező időt, hogy teljesítse azt a feladatot, amelyről XVI. Benedek pápa Lourdes-ban beszélt: a hívek megszentelődését az ünnepélyes liturgikus istentisztelet által, melyben „Krisztus Egyháza méltó tiszteletet mutat be az Isteni Felségnek, nevének dicséretére és dicsőségére és az egész Anyaszentegyháza javára”. (vö. XVI. Benedek pápa 2007. július 7-i Summorum Pontificum motu propriójának kezdete)