2008. szeptember 14-én volt egy éve, hogy a Summorum Pontificum motu proprio, amelyet XVI. Benedek pápa 2007. július 7-én hozott nyilvánosságra, érvénybe lépett. A következő cikk az évforduló kapcsán a következő kérdéseket tárgyalja: Hogyan ültették át a gyakorlatba ezt a motu propriót a német nyelvterületen? Hogyan alakult az 1962-es misekönyv szerint bemutatott misék helyzete? Milyen nehézségek voltak és vannak? A Szentatya a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, 2008. szeptember 14-én Lourdes-ban ezt mondta (kiemelés a Pro Missa Tridentina által) – és szavai bizonyára nem csak Franciaországra érvényesek: „A liturgikus istentisztelet a papi és püspöki életnek, valamint a katetikai oktatásnak a legfőbb megnyilvánulása. Kedves testvérek, az a feladatotok, hogy megszenteljétek a híveket, elengedhetetlen az Egyház növekedéséhez. A Summorum Pontificum motu proprióban indíttatva éreztem magam arra, hogy pontosítsam ezen feladat gyakorlásának feltételeit, tekintetbe véve mind a boldog XXIII. János-féle (1962), mind VI. Pál pápa-féle (1970) misekönyv használatának lehetőségeit. Már megmutatkozott ezen rendelkezés néhány gyümölcse, és remélem, hogy a kedélyek elengedhetetlen megnyugvása Istennek hála előre halad. Fel tudom mérni azokat a nehézségeket, amelyekkel találkoztok, de lnem kételkedem abban, hogy belátható időn belül mindenki számára kielégítő megoldásokra juttok, hogy Krisztus varratlan köntöse ne szakadjék tovább.”
XVI. Benedek pápa beszédének e részlete több állítást is tartalmaz: Ez azt jelenti, hogy XVI. Benedek pápa újból hangsúlyozza a szentmisék bemutatásának fontosságát mind a régi mind az új rítusban. Tudja, hogy egy éve elindult valami, de ezt további éveknek (esetleg soknak) kell követniük. A Szentatya a püspökökre bízza e területen a nehézségek kiküszöbölését – de azt egyúttal kötelességükké teszi, hogy kielégítő megoldásokat találjanak és valósítsanak meg.
A német nyelvterületen is megfigyelhető a fellendülés, melyet a Summorum Pontificum motu proprio tett lehetővé, amely azonban még messze nem zárult le, amint azt a nisehelyek számának növekedéséből láthatjuk:
Németországban a klasszikus római rítusban bemutatott szentmisék száma nem növekedett olyan jelentősen, mint a misehelyek száma: a 2007. július 7-i havi 446-ról 2008. augusztus 15-ig havi 823-ra, azaz a misehelyenként bemutatott szentmisék átlagos száma hozzávetőlegesen megfeleződött (a 2007. júliusi kb. 13-mal szemben 2008. augusztusában kb. 6,5), mert az újonnan létesült misehelyeken a „misesűrűség” általában igen csekély.
Ez a továbbfejlődés azonban szükséges is, hogy „mindenki számára kielégítő megoldások” szülessenek, mert egy rítusban való lelki otthonra-találáshoz elengedhetetlen, hogy az Egyház a hétköznapi szentmiséken kívül vasárnaponként is „méltó tiszteletet mutasson be az Isteni Felségnek” (MP SP 2007.07.07.) Ezeket a miséket, hogy a családok együtt is részt tudjanak rajtuk venni, vasárnap délelőtt kellene bemutatni, egy jól elérhető, a klasszikus római rítus számára alkalmas templomban, lehetőleg énekes (nagy)miseként. A cél az, hogy ezt minden katolikus számára elérhetővé tegyük, azaz minden nagyobb városban egy központi templomban váljék lehetővé az ilyen szentmise. A püspökökhöz címzett beszédében ezt mondta XVI. Benedek pápa Lourdes-ban: „Ne szűnjetek ismételni a szent ars-i plébánossal, országotok fiával és a világ minden plébánosának patrónusával, hogy az ember nem tehet nagyobbat, minthogy a híveknek Jézus testét és vérét nyújtja, és megbocsátja a bűnöket.”
Mennyi próbát és előkészületet szánunk egy színdarabra, egy tévé-show elkészítésére, egy államfő fogadására! Milyen pontosan zajlik a rendezés és tartják be a protokollt! Hogyan valósítják meg ezeket a célokat Németországban és a vele szomszédos országokban? Luc Perrin, a Strassburgi Egyetem egyházjog-professzora, 2008 július végén azt mondta egy interjúban (idézve a www.summorum-pontificum.de fordítása alapján): „A francia püspökök ‘fékező politikát’ folytatnak. Ennek a politikának az a célja, hogy a Summorum Pontificummal szemben olyan gyakorlatot tartsanak fenn, amely az 1984 (Quattor Abhinc Annos) és 1988 (Ecclesia Dei Adflicta) közötti években létezett: a püspökök figyelmen kívül akarják hagyni azokat a jogokat, amelyeket a pápa a plébánosoknak és az egyházközségek papjainak biztosított, és fenn akarják maguknak tartani a jogot, hogy a rendkívüli forma bemutatását engedélyezzék vagy megtiltsák. A francia püspököknek csak egy kisebbsége nyitott ténylegesen arra, hogy készségesen megvalósítsa a motu propriót.”
A www.summorum-pontificum.de kommentárja: Armin Schwibach vatikáni újságíró azt kérdezi egy elemzésben (vö. www.summorum-pontificum.de/meinung/schwibach.shtml): „Miért fél olyan sok püspök a régi misétől? Teljesen érthetetlen, hogy több püspök továbbra is vehemensen negatívan reagál a régi misére. Az embernek az a benyomása támad, hogy egy olyan misztifikáció szemtanúja, melyen csak csodálkozni tud. Évtizedeken keresztül helyet adtak a liturgikus visszaélések minden, mégoly extrém formájának is… A miseáldozat egy lakoma közösségi megünneplésévé vált, az esemény szakralitása, az igazán és valóságosan jelenlévő Krisztus szakralitása háttérbe szorult. Egyre inkább elfelejtődött, hogy az eucharisztia nem barátok közt elköltött lakoma … Az istenit emberi dimenzióba szállították le. A lakoma asztala körül összegyűlt közösség most önmagát nézi ahelyett, hogy az Isten népét vezető pappal együtt az Úr felé haladna és a napfény felé tekintene, mely maga Krisztus. Abszurd módon oda jutottunk, hogy a klerikalizmus soha nem volt olyan nagy, mint most, mivel a főszereplő már nem az, aki a hívek menetének az élén áll, hanem az a pap, aki a rendezvényt vezeti. A sacrum eltűnik a szavak között, melyek ráadásul olyanok szájából jönnek, akiknek teológiai tanulmányai mellékes dologgá váltak… Mitől kell hát félni a régi rítus okán? Attól, hogy a keresztény hívő tudatára ébred, hogy az oltáron lezajló felfoghatatlan eseménnyel szembesülve hallgatásba kell süllyednie? Attól, hogy a belső ellentmondás tudatára ébred, amikor puszta kézzel veszi Krisztus testét (miközben belül összerándul, amikor valaki hozzányúl az autójához vagy egy popsztár által aláírt pólójához)? A liturgia részesedés Krisztus találkozásában az Atyával Egyházának közösségében. Így a pápa azt mutatja a világnak, hogy ő, amikor liturgiát ünnepel, Krisztust ölti ruhaként magára, ugyanis: Valóban, az Eucharisztia kiváltképpen hitünk misztériuma: hitünk összefoglalása és lényege. Az Egyház hite lényege szerint eucharisztikus hit, és egész legfőképp az Eucharisztia asztaláról táplálkozik. A hit és a szentségek az egyházi élet két egymást kiegészítő összetevője. Az Isten Igéje hirdetése által fölébresztett hit a föltámadott Úrral való, a Szentségekben megvalósuló kegyelmi találkozásból táplálkozik és növekszik: ‘A hit fejeződik ki a szertartásban, és a szertartás erősíti és bátorítja a hitet.’ (Sacramentum caritatis Nr. 6)”
A Summorum Pontificum motu proprio azt a ritka lehetőséget nyúltja, hogy a „lex orandi, lex credendi” ezen elvét újra erősebben érvényesítse a gyakorlatban: csaknem 40 évnyi kvázi-szünet után újrakezdésre kerülhet most sor, amely igyekszik majd a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek rossz irányú fejlődését elkerülni. Sok idősebb katolikus, aki fiatalkorából ismeri a hagyományos rítust, de még több fiatal hívő szeretné átélni a találkozást a tiszteletreméltó, ősi liturgiában megnyilvánuló isteni Fenséggel és így elmélyíteni a hitét. Ezért rendkívül fontos, hogy erre elegendően sok helyen legyen lehetőségük. |
vissza