Mint a villám fut végig a hajón a ceremóniamester hangja: „Flectamus genua!” És ekkor mindenki akár három fejjel is alacsonyabb lesz, mert térdet hajtva hódol a mi Urunknak Istenünknek, Akiről írva van, hogy az Ő nevére hajoljon meg minden térd, miként a mennyben, úgy a földön, és az alvilágban is.      Világszerte milliók hajtanak térdet, így elismervén maguk fölött Mennyei Királyunk hatalmát! Mert a térdhajtás ezt jelenti: elismerjük, hogy van Valaki, Aki fölöttünk van, és Akinek hűséggel és engedelmességgel tartozunk! Elismerjük Vele szemben saját gyengeségünket, tökéletlenségünket és méltatlanságunkat! Elismerjük, hogy nem mi vagyunk a kisistenek!      Milliók hajtanak térdet. Soknak hangzik, de mégsem az. Sokkal többen vannak azok, akik vagy nem hajtanak térdet senki előtt sem, mert nem ismernek el maguk fölött más hatalmat, vagy pedig démonoknak és hamis isteneknek tisztelegnek. De most nem róluk akarok írni. Nézzünk elsőnek szét a saját házunk táján! Bizony szomorú látvány tárul elénk: férfiak és asszonyok lépnek be a templomba. Egy részük térdet hajt, de inkább csak azért, mert ez „hozzátartozik a folklórhoz” – nem igazán tudják már, hogy miért, kinek és minek hajtanak térdet valójában. Másik részük térdet akar hajtani, de félúton megáll, és gyorsan kiegyenesedik. Harmadik részük csak fejet hajt, mint egyenrangú partnerek szoktak egymás közt. A negyedik részük pedig minden tiszteletadás nélkül ül be a padsorba... Ez a mi katolikus valóságunk. Elfelejtettük, hogy mi az Oltáriszentség! Már nem hiszünk benne! Nem hiszünk Isten valóságos jelenlétében! Vajon ki lehet az oka ennek? Az egész egyházi hierarchia? A liberális világ és a média? Vagy éppenséggel csak sajátmagunk? Fölösleges mindent a liberálisokra kenni: mi magunk vagyunk az oka annak, hogy hűtlenek lettünk! Az Egyház azért, mert tekintetét a világra engedte le, ahelyett, hogy az Égiekkel törődne, mi pedig azért, mert már nem akarjuk azt mondani, hogy: ki olyan, mint Isten? – hanem: ki olyan, mint ÉN!? És valójában: tegyük csak ki a lábunkat a házból, és sétáljunk végig az utcán: ahány emberrel, annyi kisistennel fogunk találkozni! Csodálkozhatunk hát azon, hogy a térdhajtás már a templomban sem „módi”? Hogyan tisztelheti valaki az Oltáriszentséget, és hogyan hiheti azt, hogy az az ostya nem kenyér, hanem maga az Úr?! Hogyan hihet valamiben, ami emberi ésszel ennyire felfoghatatlan, mikor már abban sem hisz, ami felfogható, sőt józanész által követendő! Nem hiszünk az erkölcsben. Nem hiszünk a tekintélyben. Nem hiszünk a hierarchikus berendezkedésben – ami a legtökéletesebb berendezkedés, hiszen magától Istentől való! Ő nem alakított parlamentet a mennyben! Nem osztotta szét a hatalmat pozícióra és oppozícióra (egyébként jól tudjuk, hogy az oppozícióval mi történt)! És nem vette körül magát tanácsadókkal, hogy ők döntsék el Helyette, hogy mi a jó Neki és az egész emberiségnek!      Józan ésszel felfogható: a teremtmény nem parancsolhat a teremtőnek! Fiú nem parancsolhat az apjának, lány nem parancsolhat anyjának. Csak megkérheti valamire, és ezt mi is megtehetjük az Úrral! Mert Ő a mi teremtőnk, és Ő a mi Atyánk. Kérhetünk Tőle bármit, de egyet sose szabad elfelednünk: a végső döntés az Övé. És e döntés után nincs fellebbezés – el kell fogadnunk úgy, ahogy van. Jómagam is tisztában vagyok vele, hogy ebbe nem mindig lehet könnyen belenyugodni! De a legelkeseredettebb pillanatokban is tudnunk kell, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mi az, ami a javunkat szolgálja! És hányszor történt meg az, hogy a számunkra oly tragikus történtekből, később annyi jó született? Ne feledkezzünk meg soha erről! Visszatérve az eredeti gondolatmenetre: az emberiség általános züllöttségének nincs más oka, mint maga az egyén. Igen, ilyenkor kell egyénről beszélni, és nem olyankor, amikor azt a pszichológusok teszik! Isten nélkül az ember az áteredő bűn következtében csak rosszra képes. Ezért valójában nem csodálkozhatunk azon, hogy világunk – mely a kisistenek világa lett – egyre jobban züllik, és egyre jobban süllyed abba az iszapba, melynek a neve egy gyönyörű eufemizmus (körülírás): a modern civilizáció! Ez a baj. De mi a megoldás? 180 fokot fordulni, és visszatérni Istenhez!      Tudom-tudom. Sokunknak ez csak egy pártpropaganda ízű, már sokszor használt és elkoptatott frázisnak tűnik. Hogy sokszor használt – az igaz! Hiszen minden „vallási” és egyéb vezető ezzel a szlogennel indul meg „világmegváltó” útjára (Amerikában és Nyugat Európában ez igencsak elterjedt jelenség; gondoljunk csak a sok „fehér” mágusra, kuruzslóra és kvázi-orvosra, a sok visnu-krisnásra és kabalistára, mindenki Istenre hivatkozik, miközben az ördög célját szolgálja).      Hogy sokszor elkoptatott mondat: az is igaz! De ki az, aki elkoptatja?! Hát mi magunk! Egyrészt azért, mert csalódás ér minket a fent említett „világmegváltók” hamis módszerétől, hamis útjától, és hamis istenétől! De ennek is magunk vagyunk az okai! Mert az emberi butaságnak határa nincsen! Holott az egyetlen Úr világosan megmondta nekünk: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” És meg is hozta értünk a legnagyobb áldozatot, amit valaha valaki meghozhatott! Föláldozta Magát értünk, hogy egy napon mi is boldogok lehessünk!      És vajon mit tesznek értünk a „világmegváltók” „istenei”? Kiszedik a zsebünkből a pénzt (ez még talán a legkisebb rossz), majd tönkretesznek minket testileg-lelkileg, és végül szétrombolják az egész családunkat! Márpedig mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy minden társadalom pillére a család! Nem egyének – családok! És minden társadalom csak annyira erős, amennyire erősek az őt fenntartó pillérek! És ha az összes pillér összeomlik... Szomorúan kell látnunk, hogy egyre kevesebb pillér van a világon... Repednek, morzsolódnak, összeomlanak! Pedig van e világnak egy pillére, mely nem omolhat össze soha! És ezt is megmondta nekünk az Úr: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!”. E pillér nem más, mint az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház! És láthatjuk – a mi napjainkban leginkább –, hogyan tombolnak kívül a viharok, belül pedig a földrengések; ahogy méretik rá csapás csapás után – de a Sziklára épített Ház mégsem omlik össze! Mert mindig maradni fog annyi igaz ember, hogy fennállhasson! A kérdés csak az, hogy miért vagyunk mi emberek ennyire ostobák? Miért keressük újra és újra azt az igazságot, amit már egyszer megtaláltunk? Van még egy oka annak, hogy a korábban említett, pártpropaganda ízű és agyonkoptatott mondatot ellökjük magunktól. És ennek megint csak mi vagyunk az okai! Mert nagy lépésekkel, és minél előbb akarjuk elérni a célt! Egy pillanat alatt akar mindegyikünk eljutni Istenhez, és az örök boldogsághoz! Pedig tudnunk kellene, hogy a mi Urunk nem kuruzsló, aki gyors megoldásokat kínál minden bajunk orvoslására! Tüskés az út, mely Hozzá vezet! És sokszor úgy tűnik, hogy minél több nehézséget győzünk le ezen az úton, a következő lépéskor már kétszer annyival kell újból megküzdenünk! Ezért fordulnak el sokan az úttól, mielőtt az első lépést megtették volna!      Mert nem vagyunk hajlandóak – kisisten voltunknál fogva – megérteni, hogy minden jóért keményen meg kell dolgozni! Nem akarjuk megérteni, hogy ez így van rendjén! Hogy a kapott valamiért valamit adnunk is kell! Különben is mi az az áldozat, ami felérne a mi Urunk áldozatával? Mi az a szenvedés, ami felérne az Ő szenvedésével? Egy áldozat sem bizonyul elegendőnek, amit mi meghozhatunk! De Isten nem is azt várja el mindnyájunktól, hogy lépjünk minél hatalmasabbakat, és hogy így minél előbb érjünk el Hozzá! Ilyesmire csak a tökéletesen alázatosak képesek! A szentek! De mi nem vagyunk mindannyian szentek, és azzal se ámítsuk magunkat, hogy a szenteket sokkal kevesebb megpróbáltatás érte, mint minket! Mert Isten igenis próbára tette mindegyikük alázatosságát, méghozzá olyan próbákkal, amiket mi el sem tudunk képzelni! A mennybe vezető út tehát megpróbáltatásokkal van kikövezve, tüskével van beborítva, végigmenni rajta pedig csak alázatossággal lehet.      És hogyan érhetünk mi el az alázatosságig? Kis lépésekkel! Először is ismerjük el az Úr és magunk előtt, hogy semmik vagyunk. Fogadjuk el, és nyugodjunk bele, hogy van és mindig is lesz valaki, aki jobb nálunk, és akit feljebbvalóként tisztelnünk kell. Istennél nagyobb feljebbvalónk sose lesz, és nem is lehet. És talán sokkal könnyebb az Istent elfogadni feljebbvalónkként, mert biztosak lehetünk abban, hogy Ő csak jót akar nekünk! Ismerjük meg és tiszteljük tehát az Urat, mert csak ezután lehet Őbenne bízni, és Őt szeretni! Hogyan szerethetnénk valakit, akit nem tisztelünk? És hogyan bízzunk valakiben, akiben nem hiszünk? Alázatosságot sem gyakorolhatunk tökéletesen valaki iránt, akit nem tisztelünk! Tanuljuk meg tehát tisztelni az Urat! És hol a legkönnyebb tisztelni az Urat, ha nem a saját Házában, a templomban? Mert Ő ott van jelen az Oltáriszentségben!      Álljunk fel tehát, és menjünk el a templomba! Térdeljünk le Urunk előtt, és ismerjük el, hogy Őelőtte semmik vagyunk – csak hitvány, élettelen porszemek az Ő szeretete nélkül! Flectamus genua! Hajtsunk térdet! De ne parancsszóra! Ne kényszerből! Ne képmutatóan, mint ahogy azt annyian teszik! Hanem tiszteletből, bizalomból és szeretetből fakadó alázattal! Akárhányszor megbotlunk azon a tüskés úton, és akárhányszor úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk folytatni az utat, menjünk el letérdelni az Úr elé! Mert minden botlásunk ellenére, ha elfogadjuk, hogy az Úr az Isten, hogy Ő fog ítélkezni fölöttünk azon a napon: nem fogunk elveszni örökké!