Kedves Hívek, mitől lesz valaki hitvalló, mit jelent az: „hitvalló”? A szentek ünnepeit átnézve úgy találjuk, hogy szinte minden második szent mellett ott áll a következő megjelölés: hitvalló. Oly gyakran olvassuk ezt a szót, hogy már nem is figyelünk rá. Szent X. Pius ünnepénél például ez áll: „pápa és hitvalló”, Szalézi Szent Ferencénél „püspök, hitvalló és egyháztanító” és Bosco Szent Jánosénál csak ennyi „hitvalló”. Szinte úgy tűnik, mintha a hitvalló olyan alapkategória lenne, melybe a szenteket automatikusan sorolják be. Hiszen valahogyan minden szent „hitvalló” volt, így ez – úgy tűnik – nem is jelent semmi különöset. Eleinte mind azok a keresztények confessores, vagyis hitvallónak számítottak, akik a keresztényüldözések idején hitüket a bírák előtt megvallották. Ha a hitvallók emiatt súlyos büntetéseket szenvedtek, vagy még életüket is vesztették, akkor a mártírok csoportjába kerültek. Az üldözések elmúltával azonban a hitvalló kifejezést tágabb értelemben kezdték használni. Azokat a szenteket kezdték hitvallónak nevezni, akik nagy hitükkel, különös jámborságukkal és magas erkölcsi tökéletességükkel, valamint az Egyházért és a katolikus hitért tett nagy szolgálataikkal érdemeket szereztek. Ezek szerint tehát a „hitvalló” több mint a szent lét „legalsó kategóriája”. A „hitvalló” egy egészen különleges kitüntető cím, melyet az Egyház adományoz, amikor egyik gyermekét a többi hívőtől megkülönböztetésül és eléjük példaképül állítva e szóval jelöli meg. E címmel az Egyház azt akarja tudomásunkra hozni, hogy az illető szentre különösen illenek Urunk eme szavai: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32-33)       Igen, ha a Szentírásnak erre a részletére tekintünk, akkor teljesen logikus, hogy egy ilyen bátor hitvalló, aki Krisztust az emberek előtt megvallotta és megvédelmezte, vagy életvitelével az egész világ előtt nyíltan Krisztus mellé állt, ezáltal szentté vált, és ezért, mint szent a „hitvalló” kitüntető címet is kiérdemelte. Tehát igenis különleges és nagyon vonzó az emberek, illetve az Egyház előtt „hitvallónak” számítani, de még jobban megéri a fáradtságot azt elérni, hogy maga Krisztus nevezzen és dicsérjen valakit az Atya előtt „őt megvallónak”. Ezért joggal hisszük, hogy igaz hitvallónak nevezhetjük azt a személyt – és azt is hisszük, hogy egy napon a keresztények és Anyaszentegyházunk is e szóval illeti majd –, aki közösségünket alapította: S. E. Marcel Lefebvre érseket, aki valóban rendkívüli hittel rendelkezett. Miközben számos püspöktársa hűtlen lett antimodernista esküjéhez, ő hű maradt letett esküjéhez és nem vált modernistává. Miközben a legtöbben a változtatás, az átgondolás diktatúrájának nem tudtak ellent állni és a „régit”, az „örök tegnapit” cserbenhagyták; vagyis feladták és elejtették azt, amit addig „minden időkre” megőrzendőnek tartottak, Lefebvre ések minden óriási viharral dacolt és továbbra is azt hitte, ahhoz ragaszkodott, amit addig a pápák minden és örök időkre érvényesnek jelentettek ki. De nem csak maga hitte ezeket, hanem hangosan hirdette, védelmezte, tanította is és így azt adta tovább, amit maga kapott. Milyen gyakran hangsúlyozta, hogy nem ő változtatta meg a hitet, hogy nem ő változott meg, hogy nem ő tanít valami újat és mást, mint amit addig Afrikában és Franciaországban tanított és hirdetett. Állandóan ismételte, hogy ugyanazért a munkáért és tanításért szenved üldözést, amiért korábban a pápa apostoli küldötté nevezte ki. Egy ilyen pillanatban, a bíborosok és püspökök túlnyomó többségével szembeszállva, a megmásíthatatlan hitet, Krisztust és az Ő királyságát megvallani, nos ez valóban különösen nagy, érdemszerző és szent cselekedet. Ez a „hitvalló” magatartás.       Ezzel kapcsolatban az érsek többször utalt arra, hogy korunkban már nem akarnak többé mártírokat „csinálni”, mivel az ördög tudja, hogy a mártíromság, a vértanúk vére új keresztények csírájává lesz. Ma, az ő szavaival élve, nem a testet, hanem a lelket kínozzák. Megölik a lelkeket, miközben a szívekből kiszakítják a hitet, és ezzel ezt az üdv elnyeréséhez elengedhetetlen erényt rombolják szét. Ezért számunkra, kedves hívek, vagyis azok számára, akik a mostani időkben helyt akarnak állni, és a mennybe akarnak jutni, nincs más lehetőség, mint hitvallónak lenni. Mi ugyan nem vagyunk olyanok, mint az érsek, aki szinte egyedül is képes volt a modernista áradattal szembeszegülni, de azért hozzá hasonlóan mi is gyakran állunk az ellenséges világ, a laicizált társadalom, a modernista hívek közösségének viharában. E küzdelmünkben kevés valódi társ áll mellettünk. Hitbeli meggyőződésünk csak megbotránkoztatja a többieket, vagy kinevetnek bennünket, mert elveink, hitünk nem felel meg és nem alkalmazkodik a többség elvéhez és hitéhez. Ezért számítunk „politikailag nem korrektnek”, különcnek vagy fundamentalistának, akiket nem kell komolyan venni. Merészelünk szembeúszni az árral, és ez mai világunkban, ami különben szinte semmit nem ismer el véteknek, egyenesen halálos bűn a világ és szellemisége ellen. De mi nem is e világ dicséretére vagy elismerésére várunk; mi Urunk és Üdvözítőnk elismerésére vágyakozunk, mi az Ő birodalmát és dicsőségét akarjuk, mi Hozzá, a menny örök üdvösségébe akarunk jutni. És ezért akarjuk Őt mint az egyetlen igaz Királyt és Istent minden viharral dacolva az emberek, a modernisták és az egész világ előtt megvallani. Itt és a mennyben is Krisztus-király ünnepét akarjuk szakadatlanul ünnepelni.