Father Zuhlsdorf internetes blogján egy 83 éves brit pap vallomását többszáz hozzászólás követte, melyek közül a legérdekesebbet érdemes idézni. De előbb következzen az idős pap, Fr P. O'Rourke nyilatkozata: 83 éves papként vallomást szeretnék tenni. A páli reformokat különösebb megfontolás és érzelem nélkül hajtottam végre mások tanácsára, valamint püspököm és az egyházmegyei hatóság iránti engedelmességből. E reformok végrehajtása során tanúja lettem számos ájtatos hívő fájdalmának és gyötrődésének. Végigéltem, hogyan lett sok lelkes keresztény langyossá, közömbössé, milyen sokan vesztették el a hitüket. Azt hittem, hogy helyesen cselekszem, de most 59 év múlva látom, hogy az, amiben reménykedtünk, nem következett be.       Nagyon helyesnek tartom, hogy – különösen a fiatal – papok alapos vizsgálatnak és értékelésnek vetik alá mindazt, ami az én felszentelésem óta eltelt időben az Egyházban végbement. Hogy ezt megtehessék, sokat kellene megtanulniuk abból a spiritualitásból, mely az én generációm tagjait oly nagy létszámban a szemináriumokba vezette. A régi mise elsajátítását szolgáló kurzusok ötletét nagyon jónak tartom.       Egyébként tavaly szeptember óta, nyugdíjas létem magányában újra megtanultam ifjúságom miséjét, ami nagy vigaszt nyújt számomra, és amit engedelmességből 1970 óta nem celebráltam. És most az e cikkhez érkezett számtalan hozzászólásból néhány: 1. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az egyetlen pap, aki sajnálkozással tekint vissza a történtekre. 2. Ez a vallomás figyelmeztetésül kell szolgáljon számunkra, hogy a „reformok reformját” megértéssel és tapintattal kell végrehajtani, nehogy sok jámbor és lelkes lélek, akik soha nem ismertek mást, mint a Novus Ordo-t, szintén sérüljenek, langyosak legyenek vagy a hitet egészen elveszítsék. 3. Nagyon vigyáznunk kell, különben újra megismétlődik a történet, ha azokat, akik a gregorián misét is meg akarják változtatni, nem állítjuk meg. Ha egyszer ezt is elkezdik megreformálni, gyorsan megtörténhet, hogy nincs benne megállás, és mielőtt még számítana rá az ember, már ott is feltűnnek a gitárok és cirkuszruhák. Az utolsó évek számtalan katasztrófája miatt a régi misében sok évig egyáltalán semmit sem szabadna változtatni, és utána is csak nagyon alapos megfontolás után. A változtatás járványa még mindig dühöng az Egyházban, és egy-két generációba fog telleni, amíg ez végre eltűnik. 4. Minél többet hallok vagy olvasok róla, annál inkább meggyőződésem, hogy valóban a Szentlélek inspirálta a II. Vatikáni Zsinatot, hogy az igazi szentmisét és Egyházat megóvja attól, hogy elmerüljön a feledésben. Vagyis, ha nem lett volna Novus Ordo, melyen a progresszisták romboló munkájukat elvégezhették, akkor feminista és protestantizáló változtatásaikat a hagyományos liturgián élték volna ki, arra erőszakolták volna rá. Ebből egy soha többé jóvá nem tehető szörnyűség keletkezett volna. Nehezen elképzelhető, hogyan lehetett volna azt most rendbe hozni. Így viszont a liberális sivatag 40 évéből egy gyakorlatilag sértetlen szentmisével jövünk ki, valamint kicsiny, de növekvő számú katolikus hívővel, akik megújult megbecsüléssel csodálkoznak rá. 5. Amikor egy katolikusokból álló társaságban arról beszéltem, hogy az elmúlt 38 évben egyházközségemben szerencsétlennek és kielégítetlennek éreztem magam, úgy néztek rám, mintha két fejem lenne. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a népnyelven mondott mise, és a pap, aki azt mondja nekik, hogy saját lelkiismeretük a legmagasabb mérce számukra, a lehető legjobb, ami a katolikus Egyházban megtörténhetett. Mindannyian azok közé az emberek közé tartoznak, akik azt vallják, hogy nem fontos a vasárnapi mise, mert Isten minden esetben szeret bennünket. 6. Valóban, a katolikus Egyház napjainkban válságban van. De a Novus Ordo vagy az uralkodó korszellem ennek az oka? Vagy azt hisszük, hogyha a liturgia olyan maradt volna, mint amilyen volt, a templomok tényleg még mindig tele, a laikusok ájtatosak és a hivatások számosak lennének? Én ebben nem vagyok biztos. Közbe lehet vetni, hogy nincs értelme a „mi lett volna, ha” után nyomozni, de nem ez a kérdés áll minden probléma mögött, melyről a radikális tradicionalisták folyton beszélnek? 7. Válasz a 6. „mi lett volna, ha” hozzászólásra: Nem tudok a radikális tradicionalisták nevében beszélni, de személyes véleményem az, hogyha a tradicionális mise megmaradt volna – mégpedig azokkal a változtatásokkal, melyeket a II. Vatikáni Zsinat és azelőtt már X. Pius-tól XII. Pius-ig a pápák is követeltek – akkor ma az Egyház talán valamivel kisebb lenne, mint most, de a legtöbb megmaradt katolikus jelentősen ájtatosabb és hívőbb lenne. Valami ehhez hasonlót mondott Szentatyánk is valahol. – De egy valamiben biztos vagyok: a hagyományos mise jelentősen több hivatást eredményezett volna, mint ahogy most is mindazokon a helyeken ezt teszi, ahol ezt mutatják be. A hagyományos liturgiában a pap férfias szerepet tölt be, melyet a fiatal fiúk csodálnak és követni akarnak. Ezt lehet megfigyelni a hagyományos szemináriumokban és az olyan kis közösségekben, mint az enyém, ahol gyakorlatilag minden fiú ministráns akar lenni. 8. A 83 éves pap bevallja, hogy részt vett a liturgia-reform rossz és hibás kivitelezésében. Én viszont nem értem, miért mindig csak a II. Vatikáni Zsinatot és VI. Pál pápát teszik felelőssé, miközben minden egyéb erőről, mely az Egyházon kívül tevékenykedett, nagyvonalúan elfeledkeznek? Úgy beszélnek a pápáról és a zsinatról, mintha az Egyház légüres térben létezett volna, és a 60-as évek forrongásaitól teljesen érintetlen maradt volna. A marxizmusról, mely az egyetemeken széles körben terjedt – nagyvonalúan megfeledkeznek. Az egzisztencializmusról és utilitarizmusról a filozófiában, melyek az igazságról alkotott felfogást mindenkinél befolyásolták – nagyvonalúan megfeledkeznek. A fogamzásgátlásért és a népesség-szabályozásért indított mozgalmakról, melyek mögött a nagy pénz állt – nagyvonalúan megfeledkeznek. Csakúgy, mint a radikális feminizmusról és a kábítószer-kereskedelemről. 9. Válasz a 8. hozzászólásra: A zsinat korában uralkodó körülmények felsorolásával szemben nincs semmi kifogásom – én magam is átéltem az egész „tréfát”. Az ellenvetésem annyi, hogy az Egyháznak annak idején is volt más cselekvési lehetősége, melyet azonban nem ragadott meg. Ahelyett, hogy a fentebb felsorolt erőkkel szembeszállt volna, az egyházi vezetők – anélkül, hogy ennek jelentőségével teljesen tisztában lettek volna – a „változás” nevében a káoszhoz való csatlakozás mellett döntöttek. Az Egyház amellett is dönthetett volna, hogy a viharban a stabilitás világítótornya marad, és ezáltal valószínűleg több befolyást és presztízst őrzött volna meg a maga számára, mint a korszellemmel való flörtöléssel. Én abban az időben tinédzser voltam, akit a szó szoros értelmében beteggé tett a régi liturgia és a régi formák szándékos lerombolása, melyet az idősebb generációk hajtottak végre, akiknek ezt pont jobban kellett volna tudniuk, és legalábbis tartózkodóbbaknak kellett volna lenniük. Nagyon boldog vagyok, hogy ez az öreg pap kimondta a „mea culpá”-ját, és azt kívánnám, bárcsak többen tennének így. Végezetül a fordító hozzászólása: Elsőnek válasz a 2. ponthoz: ez az első pillanatra nagyon szimpatikus és humánus hozzászólás egy nagy félreértést takar, mely éppen azért olyan veszedelmes és káros, mert „olyan szépen hangzik”, olyan megértő, szeretetteljes, „keresztényi” magatartást képvisel.       A szentmisével kapcsolatban szinte mindenki elfelejti, hogy a szentmise nem a híveknek szól, hanem Istennek. A pap a szentmisében Istennek mutat be áldozatot, őt magasztalja, őt dicsőíti, őneki hódol, őt imádja, őt engeszteli. A hívek ezen áldozatnak csak a gyümölcsében részesülnek. És ezért ez a gyümölcs is csak akkor „élvezetes”, ha Istennek kedves az áldozat, vagyis azt elfogadja. Vagy tovább: annál több kegyelmet közvetít a gyümölcs, minél kedvesebb az áldozat Isten számára. Na más most, a Novus Ordo-val az a legnagyobb baj, hogy Istennek nem tetszik. Nem tetszhet, mert nem fejezi ki a katolikus hitigazságokat és teli van protestáns elemekkel.       Első lépésben tehát nem arról szól a történet, hogy a hívekkel hogyan kell bánni, az ő érzékenységüket mennyire kell figyelembe venni, hanem arról, hogy Istent TILOS megsérteni. Márpedig mind az állva-, kézbeáldoztatás, mind a Novus Ordo őt sérti, amin, ahogy ezt felismerik, azonnal változtatnia kell! Kerül, amibe kerül! Minden egyéb csak ezután jöhet. Hogy egy példával éljek: ahol ég egy ház, ott a tüzet kell először eloltani, és nem arra figyelni, hogy minden kimentett ember puha párnán ül-e vagy sem. Ha a ház már nem ég, akkor lehet és akkor már kell is, elkezdeni figyelmesnek lenni az emberekkel szemben. Második megjegyzés ehhez a ponthoz: a tapasztalat szerint a 40 éve Novus Ordo-ra járók között – ezt mindenki láthatja, már csak abból is, ahogy az Oltáriszentséggel szemben viselkednek – igencsak megcsappant, ha nem teljesen eltűnt az igazán jámbor, hívő lelkek száma. Ha nem így lenne, az az állítás is kétségbe vonható lenne, hogy egyáltalán szükséges-e a régi mise. Jézus szava ugyanis itt is ezerszeresen igaz: a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz pedig rosszat. A Novus Ordo alatt az emberek elvesztették a hitüket, tehát alig lehet szó jámbor, igazán hívő lelkekről, akikkel tapintatosan kellene bánni (lásd példaként az 5. hozzászólást). Persze nagyon fontos, hogy mindent elmagyarázzanak nekik, hiszen nem a bántás, hanem a visszatérítés a cél. De előbb az Isten-dicsőítés módját kell „rendbe rakni”.       Az az állítás is elfogadhatatlan, hogy a Novus Ordoban felnőtt emberek már nem is tudják, hogy volt valaha más is. Az egész környezet, irodalom, kultúra, művészet, egyszóval minden bizonyságot tesz a régi liturgia, a régi szokások mellett. Egész világunk a kereszténységre épült, minden porcikájában érezhetően, még akkor is, ha ezt ma tagadják. (Jó példa erre a nyelv: amikor politikusok vagy hasonló emberek például ilyen szavakat használnak, hogy „pálfordulás”, vajon gondolnak-e arra, hogy ezzel is a keresztény alapokról tesznek tanúbizonyságot?) Jézus tanítása szerint nem lehet valaki keresztény, ha vallását nem a tőle telhető buzgósággal gyakorolja. Egy katolikus hívő, akinek vallása a Szentíráson és a „hagyományon” alapul, nem hivatkozhat arra, hogy ő nem ismeri a „hagyományt”. De nehezen is hihető, hogy van olyan ember, akár katolikus, akár ateista, akár protestáns, aki ne tudná, hogy az Egyház nyelve a latin, hogy régen latinul miséztek, hogy a főoltár nem azért van a templomokban még mindig, mert nincs máshol jobb helye stb. A 8. hozzászóláshoz a 9-ben leírtakon túl még csak annyi, hogy a felsorolt erők korlátlan tombolása és az ebből származó bajok pont a zsinat következményei és nem előzményei voltak. Szerintem soha nem lehetett volna ekkora a világi felfordulás, ha az Egyház nem akar a világgal szövetségre lépni. Ha a hit és az erkölcs világítótornya marad, ahogy a 9. hozzászóló írta. Ha a zsinat elítéli a kommunizmust és nem rejti egy asztalfiókba az erről szóló beadványt, akkor a nyugati egyetemeket sem áraszthatta volna el olyan gátlástalanul a marxizmus – hogy csak egy példánál maradjunk. Az 1968-as lázongások sem biztos, hogy ekkora erővel és ilyen alaposan borítják fel a régi rendet, ha a zsinat nem veszi át a korszellem követeléseit. De mégha az ellenség ugyanolyan erős is lett volna, a híveknek, a régi rend képviselőinek lett volna hova menekülniük. Így azonban teljesen elárultnak érezhették és érezhetik még ma is magukat.