Az egyházi év utolsó vasárnapjának Evangéliuma (Mt 24,15-35):      „Az időben: Mondá Jézus tanítványainak: Midőn látjátok a pusztulás utálatosságát, melyet megjövendölt Dániel próféta, állani a szent helyen: aki olvassa, értse meg! akkor, akik Judeában vannak, fussanak a hegyekre, és ki a héjazaton vagyon, az le ne szálljon valamit elvinni házából, és aki a mezőn, vissza ne térjen, hogy elhozza palástját. Jaj pedig a nehézkeseknek és szoptatóknak ama napokban! Imádkozzatok azért, hogy futástok ne legyen télen vagy szombaton. Mert nagy szorongatás lészen akkor, amilyen még nem volt világ kezdetétől mindeddig, és nem is lészen. És ha meg nem rövidíttetnének ama napok, egy lény sem szabadulna meg; de a választottakért megrövidíttetnek ama napok. Akkor, ha valaki mondja nektek: Íme, itt a Krisztus vagy amott, ne higgyétek. Mert támadnak hamis krisztusok és hamis próféták; és nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy tévedésbe ejtsék; ha lehet, még a választottakat is. Íme, eleve megmondottam nektek. Ha tehát mondják nektek: Íme, a pusztában vagyon, ki ne menjetek; íme, a rejtekhelyeken, ne higgyétek. Mert valamint a villámlás napkeleten támad és látszik napnyugatig, úgy lészen az Emberfiának eljövetele is. Ahol a holttest vagyon, oda gyűlnek a sasok is. Mindjárt pedig ama napok szorongatása után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek. Akkor majd feltűnik az Emberfiának jele az égen; és jajveszékelni fognak a föld minden népei, és meglátják az Emberfiát, amint jön az ég felhőiben, nagy hatalommal és fönséggel. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szél felől, az egek egyik végétől másik határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Mikor ága már gyönge és levelei kihajtottak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Azonképpen ti is, midőn mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van az ajtóban. Bizony mondom nektek, el nem múlik e nemzedék, mígnem mindezek meglesznek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” A világon minden Krisztus uralmát készíti elő, minden történés az Ő újraeljövetele felé mozog.      Ennek megértéséhez példát vehetünk a látszólag véletlenszerű természeti jelenségekből. (Bár természetesen nem léteznek véletlenek, hiszen Isten mindenható és minden az Ő akarata szerint történik.)      Ősszel (például az idei hosszan tartó gyönyörű őszön) a fák levelei először színesedni kezdenek, gyönyörű tarka színekben pompáznak, majd egyre tompulnak a színek, szürkülnek, monoton szürke lesz minden, lehullanak a levelek, nem tudni, miért, egészen addig, amíg le nem esik az első hó. Akkor elcsendesedik minden, és világossá válik, hogy az előző történések miért voltak. Ha egy fa nem veti le lombját, akkor a hó súlya alatt összeroppan.      Így van velünk, emberekkel is: Istentől különböző képességeket kapunk, amikkel élnünk kell, amiket fel kell használnunk, de azután vissza kell neki adnunk mindent. Mert ha nem válunk meg ezektől, akkor ezek súlyától mi is összeroppanunk, mint az a fa, mely megtartja leveleit. A mai evangéliumban Krisztus elmondja, hogy az Utolsó Ítéletkor eldől, ki jut a mennybe, és ki kárhozik el. De ne áltassuk magunkat: az Utolsó Ítéletkor, abban a hatalmas nagy történésben nem ez a lényeg. Hogy az emberekkel mi történik, hogy az evangéliumban hallott szörnyűségek kikkel történnek meg, az csak mellékes, periférikus dolog lesz. Az igazán fontos dolog, hogy az Utolsó Ítélet után Isten dicsősége végre teljes lesz: az emberek nem káromolhatják többé, nem kérdőjelezhetik meg hatalmát, nem becsmérelhetik. Krisztus mindenki előtt elnyeri azt az uralmat, ami kezdetektől az övé ugyan, de amit a földön sokan tagadtak, kétségbe vontak. Onnantól kezdve már senki nem fogja támadni, akkor már mindennek és mindenkinek el kell ismernie az ő korlátlan uralmát. És Isten dicsősége örökkön örökké létezni fog. Ezen állapotról, Isten eme mennyei tökéletes dicsőítéséről itt a földön a liturgiában, a szentmisében kaphatunk ízelítőt. Ha az igazi szentmisén veszünk részt, akkor valamennyit felfoghatunk ama állapotból, ami majd az Utolsó Ítélet után történik. Az Egyháznak egy szentmiséje van, ez ugyanaz, bárhol is mutatják be és bárhol is vesznek részt rajta a hívek. És csak az a fontos, hogy mi magunkat hogyan készítjük elő a szentmisére, a mennyei liturgia eme előképére, és hogyan adjuk oda a szentmisében magunkat és egész életünket Istennek.      Úgy, mint hasonlatunkban a fa: a levelek erősen hozzá vannak kötve, de majd meg kell válnia tőlük, a leveleknek le kell hullaniuk. Nekünk is el kell tudnunk szakadni a földi dolgoktól, el kell engednünk azokat, bármit is értünk el a földi életünkben, bármilyen színes is volt az életünk, ettől meg kell válni, hogy beléphessünk a másikba, ahol Istent dicsőíthetjük a szentekkel és angyalokkal és az egész megváltott teremtéssel együtt.