„Az ember erejében rejlik gyengesége”, szól egy régi szólás. Ez az igazság más szinten is érvényes: egy kor ereje egyúttal a gyengéje is. Elsőnek napjaink erejére gondolok, mely kétségen kívül a technikában van. Az elektronika területén elért eredmények minden területen technikai expanzióhoz és ezt követően társadalmi forradalomhoz vezettek. Ha mi, akik még megéltük a 60-as, 70-es éveket, egykor a televíziót soha nem hallott technikai teljesítményként és párját ritkító tömegmédiaként csodáltuk, addig ma már minden gyerek elektronikus, multifunkcionális eszközökkel játszik. A mindig újabb és újabb digitális televíziók, mobiltelefonok, komputerek az összes hozzávaló eszközökkel és végtelen sokaságú programokkal egyre jobban uralják az emberek életét. De most térjünk rá e kor gyengeségére. Felmerül a kérdés, vajon mennyire él az ember még a valóságban? Mennyire rabolja el az elektronikus, mindenütt jelenlevő fogyasztás a valóságos világhoz való helyes viszonyulását és az élet helyes megítélését? Nincs a gyerekek, a fiatalok (és a felnőttek) szelleme és lelke nagyrészt eltorzulva, elkábítva, kiüresítve e technika uralta világban? Családi, társasági élet, közös zenélés, olvasás, kert, erdő és mező helyett a képernyő áll életünk középpontjában. Egy lelkileg elmaradott és szellemileg megrabolt, eltérített társadalom van ezáltal kifejlődőben. Amilyen nagyszerűen lehet e technikai vívmányokat használni, olyan kevéssé képes az ember helyes határt szabni a velük való foglalkozásban. Személyesen Ádám gyermekei ezt a szituációt nem tudják megoldani az áteredő bűn és saját bűneik következtében szerzett gyengeségük miatt, társadalmilag pedig az őrült liberalizmus miatt nem, mely mind a természetes, mind a természetfeletti igazság és erkölcsi szokások védőgátjait lerombolta, úgy hogy most az áradat embereket, házakat, családokat, iskolákat és már értékes társadalmi intézményeket sodor magával. Mi emberek vagyunk és maradunk, akik rászorulunk az állandóságra és függünk tőle, és melyet büntetlenül nem kerülhetünk meg. Helyes fejlődésünkhöz szükségünk van családi körre, hűséges szülőkre, felelősségteljes atyára, szeretetteljes anyára, vallásos nevelésre, friss levegőre és egészséges mozgásra, jó barátokra, jó képzésre stb. Mert egy napon jön a felelősség, a teher, a találkozás a rokoni vagy baráti körben felbukkanó betegséggel és halállal, és mi magunk is – az íróasztalunkon álló legjobban működő komputer ellenére – öregebbek, betegebbek leszünk. És ezzel eljön a döntés, a számadás órája életünkről. Vajon életünk az emberi sors és Isten valóságában telt el, vagy csak a képzelet, a televízió és a komputer előtt eltöltött élet volt? Mily nehéz lesz az az óra, melyben a szemek lecsukódnak, de ugyanakkor fel is nyílnak – és akkor az életet a maga valóságában látjuk majd. Gondoljunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekre! Imádkozzunk érettük, mert ők akarnak és tudnak is nekünk segíteni. Éppen ezek a lelkek, akik visszatekintenek életükre, és látják, hogy mit csináltak rosszul és mit hibáztak, amiért most keserűen kell szenvedniük, tudnak bennünket sok hibától megóvni. Elhunyt rokonaink, ha még a tisztítótűzben vannak, vajon nem aggodnak értünk és lelkünk üdvéért? De saját szenvedéseikben nem tudnak magukon segíteni, és ezért rászorulnak a mi imádságainkra, jótetteinkre és búcsúkra, melyeket nekik ajánlunk fel. Date et dabitur vobis! – Adjatok, és nektek is adni fognak! 2008. december 15.