Néhány nemrégen történt esemény tanulságai és Stephan Maessen és S. G. atyák, valamint H. B. gondolatai nyomán készült a következő írás: Az atyák arról elmélkedtek, hogy egyre inkább arra döbbennek rá, hogy Jézus, amikor a földön járt, elsősorban nem az emberekhez szólt, hanem a tanítványait nevelte, oktatta, készítette fel arra az időre, amikor ő már nem lesz látható testben mellettük. Vagyis, hogy nyilvános működésének igazi célja az Egyház megalapítása és nem a világ előtt való szereplése volt. Egy intézmény megalapításáé, amely közvetít Isten és az emberek között. Az Ószövetségben Isten sokszor közvetlenül szólt a választott nép egyes fiaihoz, de ennek hatása és eredményessége éppen a választott nép elszigeteltsége és viszonylagos kis létszáma miatt korlátozott maradt. Ahhoz, hogy Isten szava a világon minden emberhez eljuthasson olyan intézmény kellett, mely képes a különböző népek, emberek nevelésére és vezetésére. Jézus a tanítványok meghívásával és nevelésével megalapította Egyházát, és erre bízta azt a feladatot, hogy minden eljövendő kor emberének üdvét a lehető legjobban szolgálja. Első hallásra talán meghökkentő az az állítás, hogy az ember számára valójában az a döntő, az az igazán elsőrendű kérdés, hogy az Egyházban hisz-e, és nem az, hogy Istenben hisz-e. Pedig ha végiggondoljuk, ez nagyonis logikus. Az ember Isten-hite mindig szubjektív, vagyis mindenki maga formálja Isten-képét. Az Egyház viszont Isten műve, amelyen keresztül Isten objektív igazságokat közöl önmagáról.      Az Isten és ember kapcsolatban mindig Isten a kezdeményező és az ember a befogadó. Az ember önmagával nem lehet objektív. Isten-képét saját bűnei és kötöttségei határozzák meg. Az Egyház nélkül az ember a saját hasonlatosságára formálja Istent, az Egyház által pedig Isten akarja a saját képére formálni az embert. Minden eretnekség gyökere abból ered, hogy Isten-keresésünkben magunknak hiszünk-e, vagy az Egyháznak? Öntelten, az ősbűn, vagyis gőgünk következtében azt hisszük-e, hogy Isten bennünket közvetlenül vezet, vagy alázatosan elfogadjuk, hogy szükségünk van egy képzett, Isten által erre a célra alapított, és Isten ígérete szerint a Szentlélek támogatta intézmény vezetésére. Isten állandóan vizsgál bennünket, olyan akadályokat küld elénk, melyek arra szolgálnak, hogy jó szándékunkról bizonyságot tehessünk – elsősorban saját magunk számára. Ha egy ilyen „szegletkövön” megbukunk, vagyis gőgünkben a rossz megoldást választjuk, akkor utunk nem maradhat azon a síkon, melyen az akadály előtt vezetett. Vagyis ezek a „szegletkövek”, „harci állások” bevétele vagy elvesztése után utunk jobb vagy rosszabb, Istenhez jobban közelítő, vagy Tőle távolabbra vivő lesz, de változatlan nem maradhat. Ezért van az, hogy a rossz döntés után az Istentől való nagyobb távolság következtében értelmünk is „megbicsaklik”, süketebbé és vakabbá lesz az igazságra. Így állhat elő az az állapot, hogy az ember agya sok rossz döntés után egyszerűen képtelen lesz a legelemibb igazság felismerésére. Ellenvetés: Ha mindez így van, akkor a mai hívő nem felelős rossz döntéseiért, hiszen az Egyház mai képviselői az esetek jelentős – ha nem túlnyomó többségében – helytelen dolgot tanítanak.      Válasz: Isten azért engedte meg éppen ebben a korban az Egyház válságát, mert ma már az embereknek rengeteg lehetőségük van – ha akarják – az igazság megtalálására. Vagyis az a keresztény, aki kicsit is komolyan veszi vallását, meg tudja találni és tanulni a kétezer éves katolikus tanítást. Ma, amikor a modern ember annyira büszke arra, hogy mindennek utánajár, mindennek megkeresi az okát, a miértjét, elvárható, hogy vallásának megismerésére is fordítson időt. Különösen korunkban, ahol alig vannak ép katolikus családok, ahol a világban szinte lehetetlen épen megőrizni hitünket, nagyon sok ember szinte öntudatlanul kerül bűnös állapotba. Sokszor hiába ébred ennek tudatára, változtatni ezen emberi erejéből képtelen. Istennél azonban semmi sem lehetetlen. Ha az illető megbánása őszinte, szándéka valódi, komoly – és ennek megállapítására szolgálnak a fentebb említett „szegletkövek”, döntési lehetőségek –, akkor Isten megtalálja annak módját, hogy a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket megoldja. És ezzel az illető embert a megszentelő kegyelem állapotába visszavezesse. Ma is sokan vannak, akik látszólag őszintén keresik az igazságot. Közülük számosan azonban megrekednek egy olyan szinten, mely még megfelel „tűrőképességüknek”, még csak annyi áldozatot kíván tőlük, melyet hajlandók elviselni. Ha ezt nem veszik észre, vagy nem hajlandók ezen változtatni, akkor ettől kezdve már nem a teljes igazságot, hanem csak vélt igazságuk igazolását keresik tovább. Olyan kompromisszumokba bocsátkoznak, mely állapotuknak még megfelel.      És ekkor következhet be az a tragédia, amiről Lukács Evangéliumában olvashatunk: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11,24-26) Katolikus szempontból fontos dolog különbséget tenni a bűn és a bűnös állapot között. Bűn például kirabolni egy bankot. Az viszont már „bűnös állapot” és katolikus szempontból súlyosabb vétek, ha valaki mindennap lop az üzletben, mégha egyszerre nem is nagy értéket tulajdonít el. Az egyik egyszeri vétket követ el, a másik egy bűnös állapotban létezik állandóan, „megrögzött” bűnelkövető. Ha valaki házasságot tör (és megbánja) kisebb vétket követ el, mintha a házasság szentsége nélkül – mégha hűségesen is – él együtt párjával. Az első esetben a bűn megvallása, beismerése, megbánása elegendő az Istennel való kibéküléshez. A bűnös állapotban levő ember azonban egyfolytában ellenáll Isten kegyelmi hívásának, ezáltal erkölcsi érzéke és tisztánlátása, igazságérzete folyamatosan eltompul. Ezért kell különösen azoknak vigyázniuk, akik úgy indulnak el Isten és az igazság keresésére, hogy valamilyen oknál fogva nincsenek még a megszentelő kegyelem állapotában, sőt bűnös állapotban élnek. Igazságkeresésük csak akkor vezethet eredményre, ha nem magukban bíznak, hanem mindenben az Egyház tanítását követik. És nem torpannak meg olyankor sem, amikor útjuk valamilyen áldozatot követel tőlük. Ha Isten látja komoly szándékukat, akkor legyőzi a megoldhatatlannak tűnő akadályokat.