A KÖNYVTÁR EGYÉB fiókjában megjelent egy írás „A katolikus otthon” címmel. Abban a normális katolikus család képe jelenik meg, a most következő cikkben a mai keserű valóság egyik tipikus példája. Sajnos gyakorlatilag egyedül vagyok komolyan vallásos a családban. Anyukám református, apu római katolikus, testvéreim rómainak vannak keresztelve ugyan, de egyáltalán nem gyakorolják vallásukat, bár húgom – akinek csak polgári esküvővel kötött házassága nemrég bomlott fel – legalább engem nem gátol. Ő még szívesen is eljön velem, de ha előre tudja, hogy prédikáció címen püspöki körlevél-felolvasás lesz, azt nagyon utálja, és inkább nem jön. Mi tagadás, én sem szeretem a püspöki körlevelek olvasását prédikáció helyett. Öcsém a legateistább köztünk. Be nem teszi lábát templomba, ha mégis muszáj, mert esküvő, vagy egyéb családi esemény van, akkor megáll az ajtóban és a mobilját még lenémítani sem hajlandó, nemhogy kikapcsolni. Nem tudom, egyébként miért csinálja ezt, de például, ha olyan helyen járunk, ahol esetleg van egy híres templom, amit már csak művészi szemmel is érdemes megnézni, oda sem hajlandó bejönni. Tehát ebben az esetben még nem is kellene egy szertartást végig ülnie. Ő a kézzelfogható, látható, hallható dolgokban hisz. Mivel Istent még sosem látta, így nem hisz a létében. Apukám amolyan vasárnapi kereszténység kategória. Elmegy vasárnap templomba, de általában a legrövidebb reggeli legelső misére, hogy utána nyugodtan azt csinálhasson, amit akar. Ez általában abból áll, hogy járjuk végig a környék összes éppen nyitva levő műszaki boltját, CORA, TESCO, METRO és nézelődik. Kiagyalja, mit vegyen meg legközelebb. Most egy TV-t nézett ki pár hónapja és a héten meg is vette. Csak mellékesen jegyzem meg, felesleges, mert minden szobában működőképes, jó TV van, de neki kell megint egy. Számára az sem baj, ha elkésik a miséről és az sem, ha esetleg áldás előtt lelép.      Én ha véletlenül kések, még ha mehetnék áldozni, akkor sem állok be a sorba. Annak idején, mikor a barátnőmmel készítettünk fel gyerekeket elsőáldozásra, mindig azt szajkóztuk, hogy vasárnap nincs késés a miséről. Sosem vártam el olyat a gyerekektől, amit én ne teljesítettem volna. Velük együtt fejlődtem én is, mert előtte, míg nem kezdtem el foglalkozni velük, addig el-elkésegettem néha én is. Anyukám egy ideje egyáltalán nem jár templomba. Azelőtt nagy ünnepeken elment, de betegsége alatt teljesen leszokott róla. Ma meg már otthon marad és pihen. Valóban rengeteg pihenésre van szüksége.