Lombardi atya, vatikáni szóvivő és Paul Badde vatikáni szakértő-újságíró beszámolója szerint XVI. Benedek pápa február 20-án tartott előadást a Lateránban papszeminaristáknak. Ekkor beszélt Szent Pálnak a Galatákhoz írt levelének egyik kijelentéséről. A pápa ezután, de még a böjti lelkigyakorlata előtt írta meg a világ püspökeihez írt levelét, melyet március 11-én küldtek szét, és – hivatalosan – egy nappal később hoztak nyilvánosságra. (Indiszkréció következtében azonban a német szöveg már 11-én megjelent egy újságban, ahonnan minden német katolikus honlap átvette, többek között a Szent X. Pius Papi Közösség weboldala, a summorum-pontificum, a kath.net internetes honlap). Az itt következő szöveg a levél hivatalos, a Vatikán honlapján megjelent német fordítás magyarra ültetése. (forrás: http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/letters/2009/documents/hf_ben-xvi_let_20090310_remissione-scomunica_ge.html) Kedves Testvéreim a püspöki szolgálatban! A Lefebvre érsek által 1988-ban a Szentszék engedélye nélkül felszentelt négy püspök kiközösítésének feloldása miatt a katolikus Egyházon belül és kívül sokfajta okból keletkezett viták akkora hevességgel robbantak ki, melyet régóta nem tapasztaltunk. Számos püspök tanácstalanul állt ezen esemény előtt, mely váratlanul jött, és mely alig tűnt az Egyház mai problémái és feladatai közé pozitívan beilleszthetőnek.      Akkor is, ha sok pásztor és hívő a pápa békülési szándékát alapvetően helyesnek tartotta, egy ilyen gesztus korunk hitbeli életének igazán sürgős tennivalói közepette mégis kérdéseket vetett fel.      Ezzel szemben egyes csoportosulások egészen nyíltan azzal vádolták a pápát, hogy a zsinat előtti időkre akar visszatérni. Lavinaként jelentek meg a tiltakozások, melyek keserűsége olyan sérüléseket hozott felszínre, melyek a mostani pillanaton messze túlnyúlnak. Ezért érzem magam kényszerítve, hogy Hozzátok, kedves Testvéreim, néhány magyarázó szót intézzek, mely segít megérteni azon szándékokat, melyek engem és a Szentszék illetékes szerveit e lépés meghozatalánál vezettek. Remélem, hogy e levelem hozzájárul az Egyház békéjéhez. Egy számomra előreláthatatlan baleset abból keletkezett, hogy a kiközösítés feloldását a Williamson-ügy beborította. A négy bár érvényesen, de jogtalanul felszentelt püspök iránti irgalmasság halk gesztusa ettől hirtelen valami egészen másnak tűnt: nevezetesen a keresztény-zsidó békülés felmondásának vagy annak visszavételének, amit a zsinat ezen üggyel kapcsolatban az Egyház útjának jelentett ki.      Egy leszakadó egyházi csoporttal való kibékülésre szóló meghívásból így éppen az ellenkezője lett: a keresztények és zsidók közötti megbékélés érdekében a zsinat óta megtett lépések mögé való látszólagos visszatérés, holott e lépések bejárása és fokozása kezdetektől fogva teológiai munkám egyik célja volt. Azt a tényt, hogy e két ellentétes folyamat egymásra tolódása létrejött, valamint hogy ez mind a keresztények és a zsidók közötti, mind az Egyházon belüli békét egy pillanatra megzavarta; a legmélységesebben sajnálom.      Úgy hallottam, hogy az interneten elérhető hírek figyelmes követése lehetővé tette volna, hogy időben tudomást szerezzünk erről a problémáról. Ebből megtanultam, hogy a Szentszéknél nekünk erre a hírforrásra a jövőben jobban oda kell figyelni. Ugyanakkor elszomorított, hogy katolikusok is – akiknek ezt valójában jobban kellene tudniuk – úgy vélték, hogy ugrásra kész ellenségeskedéssel kell rám támadniuk. Ezért vagyok különösen hálás a zsidó barátoknak, akik segítettek ezt a félreértést minél hamarabb tisztázni, és a barátság és a bizalom atmoszféráját ismét helyreállítani, mely – miként II. János Pál pápa idejében – az én egész pontifikátusom alatt fennállt és Istennek hála továbbra is fennáll. Egy további zavar, melyet őszintén sajnálok, abból keletkezett, hogy a 2009. január 21-i intézkedés határait és hatását a folyamat nyilvánosságra hozásakor nem elég világosan magyaráztuk meg. Egy kiközösítés személyeket és nem intézményeket érint.      Pápai engedély nélküli püspökszentelés a szakadás veszélyét rejti magában, mert a püspökkollégiumnak a pápával való egységét kérdőjelezi meg. Az Egyháznak ezért kell erre a legsúlyosabb büntetéssel, a kiközösítéssel reagálnia, mégpedig azért, hogy az ily módon megbüntetetteket megbánásra késztesse és az egységbe hívja vissza.      Sajnos még 20 évvel a szentelés után sem értük el ezt a célt. A kiközösítés visszavonása ugyanazt a célt szolgálja, mint maga a büntetés: a négy püspököt ismételten meghívni a visszafordulásra.      Ez a gesztus azért vált lehetővé, mert az érintettek kinyilvánították, hogy elismerik a pápát és az ő főpásztori hatalmát, még ha a pápa és a zsinat tanítói tekintélyét illetően bizonyos fenntartásuk is van. Ezzel újra visszatérek a személy és az intézmény közötti megkülönböztetéshez. A kiközösítés kimondása az egyházi fegyelem területének egyik intézkedése volt: ennek feloldásával a személyek a legsúlyosabb egyházi büntetés lelkiismereti terhétől szabadultak meg.      De e fegyelmi síktól meg kell különböztetni a doktrinális területet. Amíg a Szent X. Pius Papi Közösségnek az Egyházban nincs kanonikus helyzete állása, addig hivatalviselői az Egyházban semmilyen jogi hivatalt sem gyakorolhatnak.      Ezért különbséget kell tenni a személyeket mint a személyt érintő fegyelmi eljárás és a doktrinális terület között, mely hivatalra és intézményre vonatkozik. Hogy még egyszer ismételjem: amíg a doktrinális kérdések nincsenek tisztázva, addig a Pius Közösségnek nincs kanonikus státusza az Egyházban, és addig hivatalviselői – akkor se, ha mentesek már az egyházi büntetéstől – az Egyházban jogszerűen nem gyakorolhatnak hivatalt. A kialakult helyzetre való tekintettel az a szándékom, hogy az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságot, mely 1988 óta azon közösségek és személyek ügyeit intézte, akik a Szent X. Pius Papi Közösségből vagy a hozzájuk hasonló csoportosulásokból kilépve a pápával való teljes közösségbe akartak visszatérni, a jövőben az Hittani Kongregációval egyesítsem.      Ezzel azt kívánom megvilágítani, hogy a most megvitatásra váró problémák lényegüket tekintve doktrinális természetűek, és elsősorban a II. Vatikáni Zsinat elfogadását és a pápák zsinatutáni tanítóhivatalát érintik.      A kollegiális szervezetek (különösen a szerdai rendszeres bíboros-gyűlések és az egy-, kétévente megrendezésre kerülő közgyűlések), melyekkel a kongregáció a felmerült kérdéseket feldolgozza, garantálják a különböző római kongregációk és a világ püspökeinek a bevonását a meghozandó döntésekbe.      Az Egyház tanítói tekintélyét nem lehet az 1962-es évvel befagyasztani – ennek a Pius Közösség számára is egészen világosnak kell lennie. Ugyanakkor azoknak, akik a zsinat nagy védelmezőiként tetszelegnek a világ előtt, emlékezetébe kell idézni, hogy a II. Vatikánum az Egyház egész tanítói történetét magába foglalja. Aki engedelmes akar lenni ehhez, annak el kell fogadnia az évszázadok hitét, és nem vághatja le a gyökereket, melyből a fa él. Azt remélem, kedves Testvéreim, hogy ezzel a 2009. január 21-i intézkedésnek mind a pozitív jelentősége, mind a határai tisztázódtak. De marad egy kérdés: szükség volt-e egyáltalán erre az intézkedésre? Tényleg olyan fontos volt ez? Nincs ennél sokkal fontosabb dolgunk? Természetesen van ennél fontosabb és elsődlegesebb dolog. Úgy gondolom, hogy pontifikátusom prioritásait annak kezdetén beszédeimben elég világosan feltártam. Az akkor elhangzottak változatlanul vezérlő irányvonalam részei maradtak.      Péter utóda számára a legfontosabbat az Úr az Utolsó Vacsora termében félreérthetetlenül lefixálta. „Te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,32) Maga Péter ezt a prioritást első levelében újra megfogalmazta: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1 Pét 3,15) Korunkban, melyben a hit a világ nagy részein – hasonlóan ahhoz a lánghoz, mely nem talál többé táplálékot – ellobbanással fenyeget, a legelső prioritás Istennek e világban való jelenlevővé tétele és az emberek számára az Istenhez való út megnyitása. Nem valamilyen Istenhez, hanem az Istenhez, aki a Sínai hegyen szólt, az Istenhez, akinek arcát mi a szeretetben a világ végéig – a keresztre feszített és feltámadt Jézus Krisztusban ismerjük fel.      Történelmi óránk tényleges problémája az, hogy Isten eltűnik az emberek horizontjáról, és hogy az Istentől jövő fény eltűnésével az emberiség körébe a tájékozatlanság tör be, melynek romboló hatásait egyre jobban megfigyelhetjük.      Az embereket Istenhez, a Bibliában hozzánk szóló Istenhez vezetni, ez az Egyház és Péter utódának legmagasabb és alapvető prioritása ebben az időben. Ebből magától adódik, hogy számunkra a hívek egysége milyen fontos, mivel az ő veszekedésük, belső ellentétei Isten szavát kérdőjelezik meg. A keresztények közös hitvallásáért való fáradozás – az ökumenizmus – ezért tartozik ebbe a legmagasabb prioritásba.      Ehhez jön annak a szükségessége, hogy mindazok, akik Istenben hisznek, keressék egymással a békét, megpróbáljanak egymáshoz közelebb kerülni, hogy saját istenképük különbözőségében mégis közösen haladjanak a fény forrása felé – ez a vallások közötti párbeszéd. Aki Istent szeretetként a végsőkig hirdeti, annak a szeretetről tanúságát kell tenni: a szenvedőkhöz szeretettel fordulni, a gyűlöletet és ellenségeskedést kivédeni – ez a keresztény hit szociális dimenziója, amiről a Deus caritas est enciklikámban beszéltem. Ha tehát az Egyház számára ebben az órában (és különböző formákban mindig) a legfőbb prioritás a hit, a remény és a szeretet e világban való terjesztése, akkor ebbe a kisebb és közepesebb kibékülések is beletartoznak. Hogy a kinyújtott kéz halk gesztusa ekkora lármához és éppen a kibékülés ellentétjéhez vezetett, tudomásul kell vennünk.      De most mégis azt kérdezem: Valóban helytelen volt és helytelen most is, eléje menni a fivérnek, akinek „valami panasza van ellened”, és vele a békülést keresni (vgl. Mt 5,22f)? Nem kell a civil társadalomnak is megpróbálnia a radikalizálódást megelőzni, ennek lehetséges képviselőt – ha egy mód van rá – újra bevonni a társadalmi élet nagy alakító erőibe, hogy elzárkózásuk és ennek minden következménye elkerülhető legyen? Valóban annyira téves dolog, a görcsösség és a beszűkülés feloldásáért küzdeni, és tért adni annak, ami pozitívumot találunk, és ami az egészbe beolvasztható?      Az 1988 utáni években én magam is átéltem, hogyan változott meg a belső klíma a korábban Rómától elszakadt közösségekben hazatérésük következtében, a nagy, széles és közös Egyházba való hazatérés hogyan győzte le az egyoldalúságot és oldotta fel a görcsösséget, úgy hogy abból az egész Egyház számára pozitív erőkké váltak. Közömbös lehet számunkra egy olyan közösség, melynek 491 papja, 215 szeminaristája, 6 papszemináriuma, 88 iskolája, 2 egyetemi-intézménye, 117 szerzetese és 164 szerzetesnője van? Valóban nyugodtan engedhetjük őket az Egyháztól elkergettetni? Például a 491 papjukra gondolok. Indítékaikat nem ismerhetjük. De úgy gondolom, hogy nem döntöttek volna a papi hivatás mellett, ha némely ferde vagy beteg mellett (németül: neben manchem Schiefen oder Kranken – a szövegből nem deríthető ki, mit kell ezalatt érteni) nem lett volna ott a Krisztus iránti szeretet és annak vágya, hogy Őt és Vele az élő Istent hirdesse. Őket mind egyszerűen zárjuk ki mint egy radikális csoport képviselőt a kibékülést és egység kereséséből? Mi lesz akkor? Valóban, régóta és bizonyos alkalmaknál újra és újra e közösség tagjaitól sok bántó hangot is hallottunk – gőg és tudálékosság, egyoldalúságban való megrögzöttség stb. Ugyanakkor az igazság kedvéért ehhez hozzá kell fűznöm, hogy én eközben a hála egész sor megindító tanúbizonyságát is megkaptam tőlük, melyekben a szívek kinyilása vált érezhetővé.      De a hatalmas Egyház ne tudjon nagyvonalú lenni még ilyenkor is a maga kortalanságának, jövőjének tudatában, melyet a kapott ígéret biztosít számára? Mint jó nevelőknek nem kell nekünk is némi rosszat nem meghallani, és nyugodtan igyekezni az érintetteket szorult helyzetükből kivezetni? És nem kell azt is belátnunk, hogy egyházi körökből is sok bántás jött? Az embernek néha az az érzése, hogy társadalmunknak legalább egy csoportra szüksége van, mellyel szemben semmilyen türelmet nem kell mutatnia, melyre nyugodtan gyűlölettel csaphat le. És aki csak megérinti ezt a csoportot – ebben az esetben a pápa–, az szintén elveszti a toleranciához való jogát, és akit ezért szintén gátlás nélkül lehet gyűlölettel kezelni. Kedves Testvéreim, azokban a napokban, amikor eszembe jutott, hogy megírom ezt a levelet, véletlenül úgy adódott, hogy a római papszemináriumban a Galatákhoz írt levél 5,13-15 sorait kellett kifejtenem és kommentálnom. Meglepett, e rész milyen közvetlenül erről a pillanatról beszél: „Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. De ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást.”      Mindig hajlottam arra, hogy ezt a mondatot olyan retorikai túlzásnak tartsam, melyek Szent Pálnál olykor előfordulnak. Bizonyos értelemben az is lehet. De sajnos a „marás és rágás” az Egyházban ma is létezik a rosszul értelmezett szabadság jeleként.      Csoda, hogy mi sem vagyunk jobbak, mint a galaták? Hogy bennünket is legalább ugyanazok a kísértések fenyegetnek? Hogy a szabadság helyes használatát nekünk is mindig újra meg kell tanulnunk? És hogy a legmagasabb prioritást, a szeretetet is mindig újra kell tanulnunk? Azon a napon, amikor a papszemináriumban erről beszéltem, ünnepelték Rómában a Madonna della Fiducia – a bizalom kedves Anyjának ünnepét. Valóban, Mária a bizalmat tanítja nekünk. Ő a Fiúhoz vezet bennünket, akiben mindannyian bízhatunk. Ő fog vezetni bennünket – e turbulens időkben is. A végén szívemből szeretném megköszönni mindannak a sok püspöknek, akik ebben az időben bizalmuk és szeretetük megható jeleit, de mindenekelőtt imájukat ajándékozták nekem. Ez a köszönet szól mindazon hívőnek is, akik nekem az elmúlt hetekben Szent Péter utódához való változatlan hűségüket mutatták meg.      Az Úr óvjon mindnyájunkat és vezessen bennünket a béke útjára. Ez olyan kívánság, mely spontán szakad fel szívemből, éppen most, a böjti idő, egy olyan liturgikus idő kezdetén, mely a belső megvilágosulást nagyban elősegíti, és mely mindannyiunkat arra hív meg, hogy a húsvéti ünnep fénylő céljára új reménnyel tekintsünk. Különös Apostoli Áldással maradok Az Úrban a Ti BENEDICTUS PP. XVI A Vatikánból, 2009. március 10-én