A régieskedés és az antropológia túlzott szelleme, valamint a felszenteltek és a nem-felszenteltek szerepeinek összekeverése, a kísérletezésekre megengedett korlátlan lehetőség és aztán még a második évezred néhány liturgikus fejlődésének megvetése bizonyos liturgikus iskolákban egyre nyilvánvalóbbá váltak.
Ranjith érsek e gondolatokat egy ősszel megjelenő, Msgr. Nicola Giampietro által írt, Fernando Antonelli bíboros liturgikus törekvéseiről szóló könyvhöz írt előszavában fogalmazta meg. Antonelli bíboros tevékenyen részt vett a II. Vatikánum előtti és utáni liturgikus mozgalomban. Ranjith érsek írásában arra a következtetésre jut, hogy a liturgikus reformtervek megvalósítása gyakran eltért a zsinati atyák szándékától. A mai liturgia ezért nem a II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a „Sacrosanctum Concilium” elképzeléseinek valódi végrehajtása.
„Olyan praktikák, melyekre a „Sacrosanctum Concilium” mégcsak gondolni sem gondolt soha, kerültek be a liturgiába, mint például a mise versus populum, a kézbe-áldozás, a latin és a gregorián teljes feladása a nemzeti nyelvek és olyan dalok és énekek javára, melyekben Istennek nem sok szerep jut.” – Ranjith érsek azon elv durva megsértését is felemlítette, mely a híveknek az Eucharisztia-ünnepen megvalósuló „tevékeny részvételét” szabályozza.
XXIII. János pápa a zsinat összehívásával „a hit megerősítését” akarta elérni és „biztosan nem a korszellemmel való együttmenetelt”. – „Olyan alapvető koncepciók és témák, mint az áldozat és megváltás, misszió, hithirdetés és megtérés, imádat mint alapelem, és az Egyház nélkülözhetetlensége az üdv elnyerésére – mind ezeket félre tolták, miközben a párbeszéd, inkulturáció, ökumenizmus, Eucharisztia mint vacsora, evangelizálás mint tanúságtétel, a koncelebrációnak minden józan mértéken túli kiterjesztése stb. egyre fontosabbakká váltak.” Eközben az abszolút értékeket egyre inkább lenézték.
Még abban a vatikáni bizottságban is, mely a zsinat után a liturgikus reformok megvalósításával foglalkozott, világosan felismerhetőek lettek bizonyos befolyások, melyek hatására zavar keletkezett a felszentelt és nem-felszentelt személyek szerepeinek felosztásában, vagy túl sok lehetőség nyílt a liturgikus kísérletezésre.
Mai visszatekintésünk e tendenciákra „segítségünkre lehet abban, hogy merészek legyünk olyan dolgok kijavításában vagy megváltoztatásában, melyeket tévedésből vezettek be, és melyekről kiderült, hogy a liturgia igazi méltóságával nem egyeztethetőek össze.” – „A reform reformjának” szükségességét „nem csak annak a vágynak kell inspirálnia, hogy az elkövetett hibákat korrigáljuk, hanem sokkal inkább annak szükségessége, hogy hűek maradjunk ahhoz, ami a liturgia valójában, és amit számunkra a liturgia jelent, és ahogy a liturgiát maga a zsinat definiálta”.