(Az alábbi beszámolót egy három éve megtért kisközségben élő fiatalembertől kaptam. Levelét szó szerint idézem.      Bár a Lourdes-i kritériumok alapján az ilyen megtérések, mint e fiatal 19 éves fiúé, nem tartoznak a természetfeletti csodák közé, szellemi, lelki vonatkozásban igenis csodáról beszélhetünk, amikor e világ szörnyűségei, mindent elöntő istentelenségei közepette fiatal emberek meghallják – és követik! – Isten szavát. Deo Gratias!      Mikor Illés próféta elkeseredett az egyedüllététől, Isten azt mondta neki, hogy hétezer igaz izraelita van rajta kívül. Bár a tapasztalat azt mutatja, hogy a mai Magyarországon valószínűleg sokat kellene keresni, hogy ennyi igaz hívőt találjunk, mégis mint a honlap szerkesztője különös örömmel számolhatok be arról, hogy újra és újra előfordul, hogy az a lenti cikkben leítakhoz hasonló csodás megtérésről kapok hírt. És ami az egészben a legcsodálatosabb, hogy a megtérők leginkább a 16-23 év közötti fiatal FIÚK közül kerülnek ki! Akik egészen tudatosan vállalják az árral szemben való úszást, környezetük megnemértését, sőt a magányosságot is! Ami a legfeltűnőbb, hogy mai erkölcstelen korunkban e fiatalok az önmegtagadást is természetesnek tartják, sőt partnerüktől is ezt követelik, illetve követelnék. A baj csak az, hogy a megtérő fiúk száma – úgy tűnik – felülmúlja a lányokét, így e fiúk – legalábbis egyelőre – egyedül vannak.) Például az emberek előtti hitvallás az, amivel hadilábon állok, ugyanis nem mindig merem megvallani a hitemet. Olykor óriási küzdelmet jelent számomra, hogy valakinek arról beszéljek csak úgy elvétve, hogy vasárnap templomba megyek. Nekem az emberek előtti hitvallás jelent küzdelmet, ugyanis túlságosan sokat adok a világ véleményére. Egyfelől ég bennem a vágy, hogy hitemet megosszam másokkal is, másrészt tartok attól, hogy az emberek mit szólnak. Mostanában kezdtem el imádkozni, hogy képes legyek megvallani a hitemet, és mostanában kezdtem el keresni az interneten hitvallásra buzdító iratokat, de ilyesmit sajnos nem igazán találtam. A leginkább az fogott meg, amit az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk (8; 1-4), hogy nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen...azok pedig, akik szétszóródtak, amerre csak elvetődtek, mindenütt hirdették az Isten igéjét. Az alábbiakban elmesélnék néhány dolgot, ami velem történt az elmúlt napokban.      Három éve tértem meg, és azóta keresztény irodalom olvasásával töltöm a mindennapjaimat. Megtérésem óta sincs barátnőm, szórakozni sem járok, hiszen úgy gondolom, hogy egyelőre üdvösségem munkálására fordítom az időmet. Mindez azonban nem tetszik sem családomnak, sem a körülöttem élő embereknek. Elkeseredett küzdelmet folytatnak azért, hogy „visszahozzanak a világba”, mert – ahogy mondják –, amit én csinálok az nem normális. Szüleim például nagyon elszomorodnak, amikor – nem elég, hogy vasárnap, de még – hétköznap is misére megyek. Édesanyám egyik nap dühösen rám szólt, hogy miért nem foglalkozok a lányokkal, majd kétségbeesve kérdezte, hogy miért nem vagyok olyan, mint a többi fiatal. Ismerősei is felháborodva kérdezik tőle, hogy miért nincs barátnőm? (Jellemző, hogy ezt szinte csak olyanok kérdezték, akiknek néhány év alatt tönkre ment a házasságuk, és azóta ki tudja hányadik „házastársukkal” élnek együtt.) Itt a környezetemben megkísérelték már, hogy letérítsenek a kereszténységről. A múltkor például egy úriember azzal állított meg, hogy ő el sem tudja képzelni, hogyan lehet hinni Istenben, hogyan lehet templomba járni. Ezután arról beszélt nekem, hogy ő agykontrollon vett részt, aztán egy orvos visszavitte a francia forradalom idejére és börtönben találta magát bilincsekbe verve. Kedves volt ez az úriember, biztosított róla, hogy szívesen eljön hozzánk és az egész családomnak gyógyító energiát fog átsugározni. Én mindenesetre odaadtam neki egy keresztény hitre térítő iratot és elköszöntem tőle.      Legutóbb egy régi barátommal találkoztam, akinek megmondtam, hogy keresztény hitre tértem, mire ő röhögve kérdezte, hogy „talán szerelmi bánatod miatt történt mindez”?      Végül a volt osztályfőnököm jutott eszembe. Egyszer órán megkérdezte, hogy ki hiszi el, hogy Krisztus feltámadt a halálból és fölment a mennybe. Jellemző módon egyedül én tettem fel a kezem, ő erre őrjöngve kérdezte tőlem, hogy „mivel ment fel a mennybe, repülőgéppel”? Utána pedig fennhangon mondta, hogy aki a Bibliában hisz, az totál hülye. Végső elkeseredettségemben arra gondoltam, hogy talán fel kellene keresnem egy karizmatikus közösséget, ahol feléleszthetnénk magamban valami „csodatevő erőt”, hogy csodákkal nyűgözzem le a körülöttem tomboló hitetlenek seregeit. Fel is mentem néhány ilyen közösség honlapjára, aztán amikor azt olvastam, hogy ők bizony a csodákat is az ökumenizmus és a vallások közötti béke magasztos szolgálatába állítják, úgy gondoltam, inkább mégsem szövetkezem velük, nehogy eretnekségbe essek. Aztán a minap váratlan esemény következett be. A szomszédom hirtelen szívinfarktust kapott, összeesett és meghalt. Akik nem tudták megérteni, hogy miért vagyok keresztény, most szörnyülködtek és nem kapnak levegőt, hogy nekünk bizony egy szempillantás alatt végünk lesz. Bizony megrendítő volt ez a haláleset! Én mindenesetre megtanultam, hogy nem éri meg úgy ugrálni, ahogy ez a házasságtörő nemzedék fütyül.