A liturgia válsága nem utolsósorban a papság válsága – és fordítva. Papok, akik többé nem akarják tudni és akiknek többé nem szabad tudniuk, mit jelent papnak lenni, törvényszerűen nem alkalmasak a liturgia végzésére, és egyházközségüket szintén azzá teszik. Klaus Berger professzor a Tagespost napilap augusztus 24-i kiadásában megvilágítja e válság néhány hátterét. Idézet a cikkből: Voltaképpen az egyháztörténelemnek mely időszakai voltak könnyűek? Minden időben csak egy valami számított: szentekre van szükségünk. A pap helyzete nem enged meg más választást, csak ezt a kiutat: a szentté válást. Azok a korok, melyekben az Egyháznak rosszul megy, a legnagyobb koncentrációt követelik.      A szentség dimenziója különösen az elmúlt 40 évben veszett el az Egyházban. Ez a szentmise számos részletében megmutatkozik: áldoztatás utcai ruhában, a tabernákulum elrakása egy oldalfülkében, a térdhajtás elhagyása. A papoknál: a papöltözetről való lemondás, „hogy az emberekhez közelebb kerüljünk”. A szentség alatt éppen a distancia értendő. A cikk teljes szövege: Szentté válás, mint egyetlen kiút Gondolatok a papi hivatás jövőjéről Gyakran találkozom olyan papokkal, akik az egyházban uralkodó állapotok miatt erejük végén tartanak. Elsősorban a papi hivatás felismerhető pusztulása miatt szenvednek. A fő problémát a világi papok hivatali mindennapjainak ijesztő valósága jelenti. Az én véleményem szerint elveszett az a pap-kép, mely még vonzó lehetne, hiszen az átváltoztatás és a gyónás feloldozó szavainak kimondásán kívül csaknem minden szerepet átvettek a laikusok. A kiégettség közelről sem lenne azonban annyira rossz, ha a papok tudnák, hogy miért vannak egyáltalán.      Egy szakember is csak azt állapíthatja meg, hogy ebben a történelmi helyzetben papnak lenni legalább háromszor olyan nehéz, mint 50 évvel ezelőtt. A papnak egész lényével minden angyali erényt egyszerre meg kell testesítenie nagy magányban és teljesen magára hagyatkozva, anélkül hogy ideje lenne lelkileg vagy teológiailag felüdülni vagy tovább képezni magát. Ezt elsajátítani magának a papnak kell. Hogy erre nincsen ideje, az is világos. És hogy ettől a helyzettől az Egyház egészében súlyosan szenved, az is világos. Ezért a jövőben Németországban a katolikus vallás jelentősen vissza fog esni. A többi felekezetek a katolikus egyház képviselőivel paphiány miatt gyakran már nem is számolnak. Van a papságnak jövője? És ha igen, milyen? A pap mint pap nem áll közelebb Istenhez. Evangélikus barátaink fogják ránk gyakran, hogy mi ezt állítjuk. A papnak az emberekhez kell közelebb állnia, a papnak jelnek kell lennie az emberek számára. Az „általános papságról” szóló beszédek a papi hivatás elködösítéséhez vezettek, holott ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Hiszen a Bibliában az általános papság csak mint „királyok és papok” kifejezés létezik, és ez nem más, mint egész Izraelnek képletes elnevezése megkülönböztetésül a pogányoktól. A héber nyelvben ezen a helyen a „kohen”, illetve a görögben a „hiereus” = antik templompap szó áll. A katolikus felszentelt pap kifejezés viszont a „presbyteros”, azaz a „felszentelt legöregebb”-ből származik. A pap szerepével kapcsolatos bizonytalanság közvetlenül összefügg a Jézus Krisztus szerepe körüli bizonytalansággal. Valóban Jézus a közepe és a feje az Egyháznak? Mi változna meg, ha Jézus nem ez lenne? A katolikus pap lényegét tekintve, most és a múltban, Urának képmása.      A női papság terén uralkodó tudatlanság sem csak a válság jele, melyben egyébként sem lehet már többé a nő és a férfi között különbséget tenni (mióta a nő szerepe, mint anya megszűnt), hanem maga a krisztológiai válság is. Az aszkézis nem a Teremtővel szembeni hálátlanság, hanem annak kinyilvánítása, hogy több is létezik a családnál és az utódoknál, nevezetesen egy második, egy új teremtés. Ha igaz az, hogy a cölibátus a lehető legszociálisabb foglalkozás, mert itt mindenki számára van egy ember, akkor ez az áldozat dimenziójával is összefügg. Mert az Isten dicsőségére és az emberek javára való lemondást a Biblia értelmében áldozatnak nevezik. Ez nem valami értelmetlen dolog, hanem Isten látható elismerése. A pap életáldozata úgy viszonyul Krisztus áldozatához, mint a vízcsepp a borban. Annyira sokáig helyezték a hangsúlyt csak Krisztus helyettesítő áldozatára, hogy ez azzal az eredménnyel járt, hogy a keresztények úgy gondolják, szenvedésmentes életet élhetnek. A cikk további részében a cölibátust megint belehelyezzük az Újszövetség hasonlóan radikális magyarázataiba, és ezeket a papi hivatás jövőjét szemmel tartva gondoljuk át. Ezek a „szentté válás” és a „mártírium” kategóriái. Szentté válás: Voltaképpen az egyháztörténelemnek mely időszakai voltak könnyűek? Minden időben csak egy valami számított: szentekre van szükségünk. A pap helyzete nem enged meg más választást, csak ezt a kiutat: a szentté válást. Azok a korok, melyekben az Egyháznak rosszul megy, a legnagyobb koncentrációt követelik.      A szentség dimenziója különösen az elmúlt 40 évben veszett el az Egyházban. Ez a szentmise számos részletében megmutatkozik: áldoztatás utcai ruhában, a tabernákulum elrakása egy oldalfülkében, a térdhajtás elhagyása. A papoknál: a papöltözetről való lemondás, „hogy az emberekhez közelebb kerüljünk”. Holott a szentség alatt éppen a distancia értendő. A szent szembeszökő, érzékelhető ábrázolásáról való lemondással eltűnik a papi hivatás radikalitása. A Bölcsesség Könyvében az üldözött igazakról ellenfelei ezt mondják: „Már a puszta kinézete rossz lelkiismeretet okozott bennünk.” (megj.: Ez a cikkben levő idézet szó szerinti fordítása; Bölcs 2,14-15 viszont így szól: „Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól és szokatlanok az útjai.”      Ha ezt a bibliai részt pozitívan átfogalmazzuk, akkor azt lehet mondani: A cölibátusban élő ember látványa nyilván nem kell lelkiismeretfurdalást okozzon másokban, de az élet értelmére és céljára, az emberek, a házasok és a lelkileg házastárs nélkül élők tartósan csak tökéletlenül kielégített vágyára kell emlékeztessen. A pap arra van hivatva, hogy mindent átfogó értelemben egy darab élő látnivaló legyen a keresztény létezés számára (tudatosan nem mondok példaképet), hasonlóan ahhoz, ahogy a kezdetekkor a letelepedett keresztények számára a hit vándorló hírvivői voltak. A pap bizonyos értelemben a kezdetek vándorló karizmatikusainak örököse.      Ugyanakkor a vándorlást nem kell feltétlenül szó szerint érteni. Egyébként ez arra is választ ad, miért ábrázolják az első három evangéliumban a vándorló karizmatikusokat, akik „mindent feladtak” Jézus közelében – és nem a helyhez kötött keresztényeket, akik az evangélisták idejében nyilván szintén léteztek már, már csak azért is, mert a hit vándorló hirdetőit valakinek el kellett szállásolnia és élelmeznie. Nem, ezeket a mindennapos keresztényeket alig említik. A Jézus követésében álló apostolok jelentették azt az eszményképet, mely a tájékozódást lehetővé tette. Mártírium: A lelkileg házasság nélkül élő ember, a pap, életének jelentős részével kezeskedik is azért az üzenetért, amit hirdet. Pál apostol leveleinek abban a részében, ahol azt írja le, mi mindent követtek el ellene vagy mi minden baj érte, valójában saját hivatásáról beszél. Ezzel fontos adalékot szolgáltat ahhoz a kérdéshez, vajon az Egyház és az apostoli hivatás, mint közvetítő a megváltáshoz és az engeszteléshez, szükségesek-e?      A protestáns teológia szerint ez a közvetítés szükségtelen, sőt elfogadása veszélyes is. Újra és újra azt hangoztatják, hogy a katolikusoknál az „Egyház” jogtalanul tolakszik ember és Isten közé. A megigazuláshoz elegendő az Isten üdvözítő hatásában való hit. Holott 2 Kor 5,20-ban határozottan ez áll: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: Engesztelődjetek ki az Istennel.” – És 6,1-ben Pál így folytatja: „Az ő (Jézus) munkatársaként figyelmeztetünk titeket is: használjátok fel az Isten kegyelmét.” (megj.: a cikkben ez az idézet így szól: „Ne hagyjátok, hogy Isten kegyelme hiábavaló legyen számotokra.” E bibliai kijelentések szerint tehát, Jézus nélkül nincs megváltás, ugyanakkor az apostol nélkül ez nem jut el az emberekhez – az apostol itt az „Egyház” helyett áll. Minden olyan kísérlet, mely az egyiket a másik ellen ki akarja játszani, abszurditás. Mindkettőt csak egyszerre lehet akarni. Mert a legcsodálatosabb megváltás is hiábavaló, ha nem fogadják el az apostoli szolgálat által, és nem válik mindent átfogó engeszteléssé. Mert egy megváltás, mely nem tud eljutni az emberekhez, nem képzelhető el, hiszen a megváltást el is kell elfogadni. Ugyan Isten beleegyezésünk nélkül alkot és hoz a világra bennünket, de hozzájárulásunk nélkül nem vált meg, és nem engesztelődik ki velünk. Ez annyit tesz, hogy az apostoli szolgálatra valóban átfogó módon szükség van. Persze ez valódi „szolgálat”, az apostol vagy az Egyház nem saját dicsőségét szolgálja. Pap-barátaim, különösen a Németország északi tájain élők, nem csak azt ecsetelik állandóan, hogy miként őrlődnek fel, mert már olyan kevesen vannak, hanem ők pszichésen már a szó szoros értelmében hivatásuk áldozataivá váltak, melyről a túlságosan korán érkező halálhírek is tanúskodnak. Ezek a papok az elsők azon áldozatok között, akiket az egész társadalomnak az „Evangélium melletti” orientációja, iránya követel. Se az iskolák, se a családok, se a média nem pártfogolja vagy szükségeli a papi egzisztenciát.      Olyan ez, mintha a kevés megmaradt papnak felőrlődése által kellene nagyon konkrétan vezekelnie az egész nyugati társadalom mindent átszövő szabadosságáért, és testén kellene mindazt elviselni, amit a többiek luxusban és igazságtalanságban, akart gyermektelenségben és kizsákmányolásban produkálnak. Közölni kellene végre a társadalommal, kik azok, akiknek a többiek erkölcstelenségéért legelsőként kell megfizetni a számlát. A papi hivatás egy konkrét mártír-lét, erre kellene a jelölteket előkészíteni. És ez megint a szeretet kérdése, mégha érezhetően keserű felhanggal is. Mégse marad más út csak ez. Egy „nagyvárosi remete” és mártír képzésében mi mást kellene tanulni, mint ezt: „Megmondhatja az Úrnak, oltalmazóm vagy és segítségem; én Istenem! tebenned bízom.” (Zsolt 90,2) Egyetlen embernek, különösen nem egy laikusnak, sincs joga ahhoz, hogy ezen bármit is kicsinyítsen.      Reinhold Schneider kijelentése: „Már csak az imádkozóknak sikerülhet”, átfogalmazva így hangozhat: „Szent papok nélkül az Egyház elsüllyed.” Erre következik az az ellenvetés, hogy az itt elhangzottak érvényesek lehetnek a szerzetes-papokra, de nem a világiakra. Ez ellen szólnak a következők: Jézus cölibátusát nem kolostorban élte, hanem az emberek között, akikkel beszélt és ünnepelt. Ennek oka egészen egyszerű. Létezésének jel-karaktere éppen a házas emberekhez való kontrasztban érvényesül helyesen. A házastársakkal összehasonlítva lesz a jel nyilvánvaló, ott van rá szükség, mégpedig élő utalásként a Jézus üzenetében levő remény abszolút uralmára. Ez az oka annak is, hogy ezt a hagyományt az utolsó évszázadokban soha nem fedezték fel igazán. Mivel az egyházi prédikációkban túl keveset beszélnek az eljövendő birodalomról és túl sokat a napi politikáról. És még egyszer: a beszédnek egy olyan jövőről kell szólania, mely egy ellenállhatatlanul pozitív képre irányul, az elkövetkező esküvői ünnepségre.      Ennek a teológia egészére is lehetnek kihatásai. A csüggedés és a kishitűség abból az állandó félelemből származik, hogy a múltra való irányultság miatt reakciósnak tűnhet valaki. Az viszont még rosszabb, ha csak a mára gondol. A cölibátust egészen másképp kell besorolni, mint arra korlátozva, ami ma modernnek számít. Tehát éppen azért cölibátus, mert az üzenetnek jövőbemutatónak kell lennie, ha Jézushoz akar hű maradni. És mert a cölibátus az üzenet élő jele. Mióta van a világi pap a rendivel szemben nem arra elhivatva, hogy a világban jel legyen? Különben nekem az a véleményem, hogy a világi- és rendi papság közötti gondos megkülönböztetés nem mindig helyénvaló. Néhány kolostor ezt így oldja meg: laudes-től röviddel a vecsernye előttig lelkipásztor, este, éjszaka és reggel szerzetes. A világi papok izolációja és meghasonlása így a kolostor védő oltalma által megszűnne. Amikor ezeket mondom, a szükséget szenvedő papok nehézségeiből és szorultságaiból indulok ki. Mert a világi pap a cölibátust az igehirdetés faktoraként is felfoghatja. Ha világossá válik, hogy azért él így, hogy Jézusra emlékeztessen. A cölibátus nem az ösztönök leküzdésének egyik aszkétikus eszköze vagy a plébánialakokban a televízió előtti vigasztalan magányra ítélt büntetés.      A cölibátusban élő pap szavahihető módon demonstrálja a nagy szeretetet. És hogy senki ne ijedjen meg: mint minden szeretetet, ezt is csak a kicsiségekből lehet felismerni.