Osnabrück püspöke, Franz-Josef Bode szeptember 6-án, vasárnap egy evangélikus templomban Lutherről prédikált. Ezt megelőzően egy interjúban azt mondta, hogy Luther mindkét nagy keresztény egyház számára „pozitív kihívást” jelent. „Valóban csodálatos, milyen radikálisan állította Isten a középpontba.” Habár továbbra is létezik különbség a katolikus Egyház és Luther között, de a katolikus Egyház ilyen „provokációt ma jobban megértene és másképp kezelne”, hangsúlyozta a püspök. Mindazonáltal Bode püspöknek a Pius Közösséggel szemben mutatott magatartása láttán e dörgölődzés tisztességtelensége igencsak elszomorító. A katolikus püspököknek a protestantizmus – melynek tagjai még gyorsabban fogynak, mint a katolikus egyházé – felé való állandó bókolása, csak nem akar véget érni. Aki tényleg ismeri Luther életét, talán valóban „érdekfeszítő egyéniségnek” találja, de aligha pozitív értelemben. Mértéktelensége, becsmérlő és szidalmazó beszédei tökéletes ellentétben állnak azzal, amit ma követésre méltónak tartanak.      A vallástalan zsidó, Stefan Zweig Luthert a következőképpen jellemezte: „Az összes zseniális ember közül, akik valaha éltek e földön, valószínűleg Luther volt a legfanatikusabb, a legkonokabb, a legengedetlenebb és a legkevésbé békeszerető. Csak igent mondókat bírt maga körül elviselni, hogy ezekkel kiszolgáltassa magát, és nemet mondókat, hogy haragját rajtuk felkeltse és szétmorzsolja őket.” Bode püspök azon kijelentéséről, „hogy a keresztények hitében különböző kifejeződések együttélése lehetséges”, Luther egyáltalán nem akart tudni. Luther ugyanannyira dühöngött a katolikus Egyház, mint a többi reformátor ellen, akik nem ismerték el az ő személyes csalhatatlanságát.      Stefan Zweig írja: „A már legyőzött ellenféllel szemben sem ismer se nemes viselkedést, se szánalmat, még a védtelen földön fekvőt is elvakult dühvel csépeli tovább. Ujjong, amikor Thomas Münzert és parasztok tízezreit gyalázatosan lemészárolják, és zengő hangon dicsekszik, »hogy az ő vérük rajta szárad«, örvendezik, hogy a »rohadt« Zwingli és Karlstadt és mind a többiek, akik ellenálltak neki, nyomorultul elpusztulnak – ez a gyűlölettel teli és heves ember soha egyetlen ellenségének még halála után sem adta meg a tiszteletet.” Az Egyházban abban az időben valóban uralkodó bajokat nem Luther orvosolta, hanem a Trienti Zsinat, és azok a püspökök és papok, akik az Egyház igazi reformjáért küzdöttek és nem a szétveréséért. Végezetül emlékeztetni kívánunk arra, hogy Bode püspök ez év júniusában Fuldában a Pius Közösségtől még egy kicsinyke kápolnát sajnált. A legvilágosabban ez mutatja eme kijelentésének tisztességtelenségét, az egyház a „provokációkat ma jobban megérti és másképp kezeli”.      (lásd ezzel kapcsolatban a honlap következő cikkét: Háborús fenyegetődzés Németországból