A következő cikk első részér az a 19 éves, 3 évvel ezelőtt megtért fiatalember írta, akitől már több beszámoló is található a honlapon. A cikk mottója: Egy bűnös közelebb van Istenhez, mint egy vitatkozó. Jézus viszont ezt mondta: „Ne félj, hanem beszélj és ne hallgass!” (ApCsel 18,9) Miután elküldtem egy négy oldalas levelet községünk kisegítő lelkipásztorának, melyben felsoroltam az érveket az Egyház hagyományos tanítása mellett, másnap találkoztam vele és feltűnően kedvesen bánt velem. Azt mondta, szívesen beszélgetne velem ezekről a dolgokról. A beszélgetést szombaton megejtettük. Azt mondta, hogy mindezideig nem is hallott róla, hogy a katolikus Egyházon belül létezik hagyományhű irányzat. – Ezen persze nem is lehet csodálkozni, én is teljesen véletlenül jutottam el a katolikus-honlap.hu-ra, aminek következtében visszatértem a tradícióhoz. – Beszélgetésünk alkalmával sajnos semmit nem tudtam elérni, nem tudtam hagyományhű álláspont felé terelni őt, de én mindenesetre kész voltam megvédeni a tradíciót és meg is védtem! Hiába mondtam neki, hogy nem helyeseljük az ökumenizmust, és hogy a katolikus Egyházon kívül nincs üdvösség, ő erre azt felelte, hogy Jézus nem is alapított olyat, hogy katolikus Egyház, hanem közösséget alapított. (szerk. megj.: ezt mondja egy katolikus lelkipásztor!) A katolikus tradíciót nagyon merevnek tartja, azt állítja, hogy ez olyan, mint egy szekta, mint Jehova Tanúi, akik még azt is megmondják, hogy hányan üdvözülnek. – Ezek szerint tehát a katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinatig olyan volt, mint egy szekta, mert azt tanította, hogy rajta kívül nincs üdvösség! Ezután azt állította, hogy ő még ateistával sosem találkozott, szerinte minden ember hisz Istenben, csak nem meri bevallani mások előtt. – Akikkel eddig én találkoztam, főleg a fiatalok körében, azok többsége ateista. – Szavaiból gyönyörűen ki lehetett venni, hogy ő az Istenben való hitet elégségesnek tartja az üdvösséghez. (szerk. megj.: mi ez, ha nem a protestáns vélekedés; ezért mondta Lefebvre érsek, hogy aki a NOM-ra jár, nem is veszi észre, előbb-utóbb protestáns lesz.) Amikor arról beszéltem neki, hogy a megváltás javai a szentmisén keresztül érkeznek hozzánk, és ezért nem üdvözülhetnek azok, akik szándékosan elhatárolják magukat a szentmisétől (protestánsok), ő azt gondolta, hogy olyan érvet fog mondani, amitől „csapdába kerülök”. Megkérdezte, hogy a keresztáldozat előtt hogyan üdvözülhettek az ősatyák. Amikor elkezdtem neki kifejteni a limbusról szóló tanítást, azt mondta, hogy „inkább váltsunk témát”. Ezután arról beszéltem, hogy a szentbeszédekből nagy hiba volt kitessékelni a poklot és Isten parancsait. Ő erre azt válaszolta, hogy aki akarja, az úgyis utána fog nézni Isten parancsainak és be fogja tartani őket. – Csak mellékesen jegyzem meg, hogy lám ezért vannak tele templomaink házasságtörőkkel, paráznákkal, szentmise-mulasztókkal és olyanokkal, akik még Krisztus feltámadásában sem hisznek. – Állításomra, miszerint a papok már csak a szeretetről prédikálnak, azt mondta, hogy ez azért van, mert manapság mindenki szomjazza a szeretetet. – Az én véleményem szerint a II. Vatikáni Zsinat előtt, amikor még nem prédikáltak lépten-nyomon a szeretetről, koránt sem utálták egymást ennyire az emberek, mint most, amikor pedig másról sem hallunk, mint a szeretetről és a hívek mégis csapatostul hagyják ott az egyházat és utálják egymást. Abban sem hisz, hogy a katolikus Egyházon kívül nincs üdvösség. Mint mondta, egy ismerőse, aki katolikus volt, egyszer begurult a papra és átlépett az evangélikus „egyházba”, de nem lehet azt állítani, hogy ő el fog kárhozni. – Szóval ez az eretnekségbe esett ember szándékosan fosztja meg magát minden kegyelem forrásától, az Oltáriszentségtől és a többi szentségtől, pusztán azért, mert begurult a papra. Érdeklődött a tradíció eredetéről és arról, hogy mi ennek a közösségnek a célja, miért létezik egyáltalán. Ki is fejtettem neki, hogy semmi újat nem tanítunk, mint amit a katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinatig tanított. Erre azt felelte, hogy a tradíció nagyon rugalmatlan, nem képes haladni. Szóval ez a véleménye egy mai kisegítő lelkipásztornak, egy hitoktatónak a tradícióról, az Egyház hagyományos tanításáról, vagyis a Tanítóhivatalról. Semmi sem fog változni, továbbra is maradnak az ökumenikus „istentiszteletek”, a szeretet prédikálás, és az általános üdv optimizmus, hiszen körülöttünk egy cseppet sem szörnyű a világ, még ateistával sem találkozni. Én nem fogok még egyszer beleesni abba a hibába, hogy vitába bocsátkozzam modernistákkal, a régi „leveles” vitákból már eleget tanultam. Csupán csodálkozom, hogy mások miért állnak szemben ennyire a tradícióval, hiszen nekem elég volt EGYSZER elolvasni az interneten a honlap néhány cikkét, minek következtében azonnal visszatértem a tradícióhoz. Eddig a levél, és most következzen a válaszom: Kedves X.Y., egyet higgyen el nekem: én még soha nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, akinek ne lett volna nagyon is személyes oka, hogy ne térjen meg, és ne fogadja el a tradíciót, amit csak a könnyebb érthetőség okán nevezünk így, hiszen ez nem más, mint – ahogy Maga is nagyon okosan mondta – a katolikus Egyház kétezer éves tanítása, amíg a II. Vatikáni Zsinat után kialakult szellemi zűrzavar meg nem rontotta.      Értse meg, senki nem ismeri be önként, hogy bűnös úton halad, és ezért változtatnia kellene az életén. Senki nem akar többet tenni az üdvösségéért, mint amit most tesz, és ezért azt állítja, ennyi éppen elég hozzá. Ha utána kaparna, nagy valószínűséggel ennél a hitoktatónál is találna nagyon személyes motivációt, amiért nem akar megtérni, a lehető legkevesebb, hogy azért, mert ez kényelmes a számára. De még inkább valamilyen bűnt, amin nem akar változtatni, hacsak annyi is, hogy nem böjtöl azokon a napokon, amikor kéne, vagy valami más „kicsi” dolog. De az sem kizárt, sőt, hogy valójában valami nagy „dolog” van a háttérben. Maga azért kapta meg Istentől a kegyelmet a megtérésre, mert      1. vagy nem volt olyan bűne, amihez mindenképpen ragaszkodott;      2. vagy ha volt, hajlandó volt ezen változtatni, vagyis megbánni és vezekelni érte, és többé nem csinálni. Ez a lényeg! Aki nem akar megtérni, az soha nem fogja beismerni, hogy létezik egy igazság, mert az csak kellemetlenséget hozna a számára. Az emberek azért beszélnek és a papok azért prédikálnak annyit a szeretetről, mert szeretet alatt azt értik, hogy ne kényszerítse őket senki valami mást gondolni, valami mást hinni, valahogyan másképp cselekedni. Vagyis ne kényszerítse őket senki bűneik felismerésére, bűnbánatra, vezeklésre, elégtételre, erős fogadásra. Aki ezt érti szeretet alatt – és csaknem mindenki ezt érti – azért nem mond másoknak semmi „kellemetlent”, mert nem akarja, sőt, nem tűri el, hogy neki kellemetlenségeket mondjanak. És a társadalom, a katolikus Egyház azért jutott idáig, mert ebben a kényelmes szeretet-állapotban pap, hívő egyetért és jól érzi magát. Maga azért nem tud szót érteni a máshitűekkel (mégha névleg katolikus is az illető), vagyis azért nem hatnak a leglogikusabb érvei sem (legfeljebb más témára vált az illető), mert a bűn mind az akaratot, mind az értelmet elhomályosítja. Ha ezt nem tenné meg, meghasonulna önmagával! Hogy ezt megértse, nézze meg, hogyan is működik a bűn:      Aki beleegyezik a bűnbe, nem gyónja meg, nem tesz erős fogadalmat, hogy többé nem követi el, annak idővel be kell beszélnie magának, hogy az a valami nem is bűn. Különben szembe kellene köpnie magát minden nap, vagy meghalnia a félelemtől, hogy a pokolba kerül.      Vegyünk egy konkrét nemrég történt esetet: egy elöljárónak rendre kellett volna utasítania egy renitens diákját. Bár mélyen elítélte a diák viselkedését és azt is tudta, hogy ez a viselkedés az egész közösségre nézve nagyon káros, határozatlanságában, de leginkább a következményektől való félelmében, nem tett semmit. Hetekig hitegette magát, hogy csak a megfelelő alkalmat várja, de természetesen az idő haladtával elhatározása egyre gyengült, hiszen tétlenségével egyre kínosabb helyzetbe hozta magát. Eddig a pontig csak vétkezett, de nem jóvátehetetlenül. Viszont nemsokára elért ahhoz a ponthoz, hogy tudta, nem várhat tovább. De mivel félelme miatt nem tudta rászánni magát, hogy teljesítse állapotbeli kötelességét, végülis megfogalmazta magának, hogy neki a diákhoz valójában semmi köze, és ezért nincs is miért rendre utasítania őt! Ez az a pillanat, amikor a bűn az akaratot és az értelmet legyőzte, és ezzel az ügyet visszafordíthatatlanná tette! Innentől kezdve nincs az az érv, ami rádöbbenthetné tettének helytelenségére. Innentől kezdve az egyetlen megoldás, illetve remény, hogy Isten kegyelméből belátja, hogy rosszul cselekedett, nem teljesítette az állapotából eredő Istentől rá rótt kötelességet, megbánja és jóváteszi. Ha ez bekövetkezik, a bűnbánattal és vezekléssel az akarat és az értelem is kitisztul, elnyeri eredeti állapotát, vagyis képes meglátni és befogadni az igazságot. Ha viszont nem, akkor a katolikus tanítás szerint nagyonis fennáll annak veszélye, hogy e látszólag kis hiba után a jövőben egyre többször és egyre nagyobb vétkeket követ majd el. (Persze ebben az adott esetben kérdéses, hogy egy közösség vezetőjeként félelemből elkövetett tehetetlenség valóban olyan „kis hibának” számít-e. Hiszen a bajok egész lavináját hozza magával: a diákot abban a hiszemben tartja, hogy viselkedése nem volt helytelen, a közösség igazságérzetét sérti, az esetben így vagy úgy résztvevő tagok becsületének árt stb. stb.) Ugyanez a folyamat zajlik le mindenütt és mindenkivel, aki az igazság, vagy Istennel és az emberekkel szembeni kötelességei ellen vét. Ezért sokkal egyszerűbb a katolikusoknak is bebeszélni és végül el is hinni, hogy a tradíció, azaz a kétezer éves katolikus tan nem is létezik, Például azt állítani, hogy „Jézus nem is alapított egyházat, csak egy közösséget”.      Ez a valódi oka annak, hogy napjainkban annyi bűnt nem szabad többé bűnnek nevezni. Ha valaki ma megszegi a Tízparancsolat egyik parancsát, nem azt mondják, hogy az illető bűnös, hanem hogy az a parancs valójában nem is létezik, vagy azt, hogy az a bűn valójában nem is bűn, hanem csak természetes hajlam. Ebből az okfejtésből következik annak tagadása és tilalma is, hogy ezeket a „hajlamokat” gyógyítani lehet. Ha tudniillik valamit meg lehet szüntetni, akkor nem változtathatatlan valóság, akkor nem természetes, és akkor újra bűn, és akkor újra van bűnös ember, és akkor mindenkire érvényes megint a Tízparancsolat!      A nem-katolikusok között azonban akadtak olyanok, akik becsületesebbek voltak, mint a mostani modernisták, és bevallották, mi is a valódi oka hitetlenségüknek. Houxley, az evolúció nagy védelmezője így írt: Mivel nem akartunk Isten erkölcsi parancsai szerint élni, az érdekünk azt diktálta, hogy elhiggyük és hirdessük, nincs Isten. Az óriási baj csak az, ha mindezt egy vezető, a Maga esetében például egy hitoktató mondja, akire emberek üdvét bízta Isten. No, ezt tőle fogja majd számon kérni, az ilyen ember mások bűnéért is felel, nem csak a sajátjáért. Az ilyen emberekkel vitázni nem érdemes, mert az illető úgy védi saját igazát, mint az életét. Hiszen valóban azt védi, ha hinne Magának, az azt jelentené, hogy belátja, hogy mostani útja végén el fog kárhozni. És ez igazi halál!