Elmélkedések a szenthét alatt a lelki szenvedésről
Írta: B. Élthes Eszter

Az elmúlt napok, különösen a szenvedés vasárnapja óta lezajlott zűrzavaros események során szerzett tapasztalatok kapcsán, illetve mások elbeszélése nyomán megfogalmazódott bennem, egy laikusban pár gondolat a lelki szenvedéssel kapcsolatban, melyeket fejezetekbe szedve próbálok most elmondani, hátha segítségére lehetnek másoknak. Egy pap bátorításként az engem, helyesebben a honlapot ért támadások kapcsán a következőket írta nekem: „A szenvedés ideje van most. Talán az Üdvözítő ezért engedi ezt megtörténni Magával.”


1.
„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32)

C. S. Lewis, a 20. század egyik nagy keresztény írója felesége halála után megírta fájdalmát egy könyvben, ami azért érdekes, mert kiderül belőle, hogy valójában minden ember ugyanazokon a fázisokon megy át, ha bánkódik, mint ő. Azt hiszem, ez nemcsak a bánatra, de minden emberi érzésre igaz: az érzelmi megnyilvánulások minden embernél egyazon koreográfia szerint zajlanak le.

Különösen igaz ez a lelki szenvedésre, ezt is minden ember nagyjából hasonló módon éli meg. A lelki szenvedés „forgatókönyvének” első fejezeteiben szerepel, hogy ha az embert megrágalmazzák, lelkileg megsértik, akkor az igazságtalanság miatt érzett felháborodását az teszi a legelviselhetetlenebbé, hogy nem tudja, mit tegyen. Ha az igazságtalanságot pusztán elviselni kell, még csak-csak talál erre megoldást: bezárkózik, elvonul, imádkozik. A szinte megoldhatatlan nehézség, ami szétfeszíti az embert, akkor keletkezik, ha a helyzet azt követeli meg, hogy tegyen valamit. Bár ahogy most leírom ezt, felmerül bennem a kérdés: Nem lehetséges, hogy már maga ez az érzés: „tennem kell valamit, de mi legyen az”, sem más, mint a szenvedés egyik alkotórésze, és nem valóságos, kívülről jövő tenni kényszerülés, kívülről az ember elé állított feladat, hanem csupán a szenvedést kiváltó, fenntartó ördögi lélek sugallata?

Jézus emberré válásával az élet minden, vagy csaknem minden helyzetét „előélte” számunkra. A Getszemáni kertben az angyal megjelenése talán azt is mutatja, hogy Jézus haláltusája során a fent leírt érzéseket is átélte, mégpedig úgy, ahogy mi, emberek szoktuk: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied. Megjelent neki az égből egy angyal és megerősítette.” (Lk 22,42-43)

Jézus követése tehát a lelki szenvedés közepette sem jelenthet mást, mint az ima, a megvilágosodásért való könyörgés és a „legyen meg a te akaratod” alázatos kimondása – akármennyire is nehéznek, sőt olykor lehetetlennek tűnik ez. És ha így teszünk, reménykedhetünk, hogyha nem is egy valóságos angyal, de valami hozzá hasonló jelenség, isteni sugallat, esetleg egy jó barát tanácsa, vagy valami ehhez hasonló nekünk is megmutatja a járható utat, vagyis azt, amit tennünk kell.

A lelki szenvedés egy másik jellemzője az elhagyatottság érzése, amit aztán az az érzés is követ, hogyha az emberek elhagytak, biztosan Isten is elhagyott, hiszen egy ilyen emberben, akitől mindenki elfordult, Ő sem lelheti tetszését. Érdekes módon, jobban mondva az ördög pokoli rafinériája miatt ez az elhagyatottság érzés akkor is megjelenik, ha valójában vannak olyanok, akik kitartanak a szenvedő ember mellett.
     Jézus ezt az elhagyatottságot is átélte előttünk: „Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: »Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?« Ez annyit jelent: »Istenem, Istenem, miért hagytál el?«” (Mk 16,34) Mindeközben a kereszt alatt ott álltak azok, akiket Jézus a legjobban szeretett: édesanyja, a szeretett tanítvány és Mária Magdaléna. És Jézus mégis, emberként is szenvedett az elhagyatottságtól, úgy érezte, MINDENKI elhagyta őt!

A lelkileg szenvedő embernek ugyanis másfajta bátorításra is szüksége van. Sőt, lelki fájdalom idején az ember elsősorban nem is egy-két közeli barát vigaszára, hanem ennél sokkal többre, a mellette való nyílt KIÁLLÁSRA vágyik!
     Egy lovasversenyen egy fiatal lány lova tapasztalatlansága miatt nagyon idegesen viselkedett, így lovasa gyenge eredményt ért el. Edzője természetesen a család előtt a lányt hibáztatta, amit a szülők el is hittek. Ezután vigasztalni akarták gyereküket, körülbelül ezekkel a szavakkal: „Nem baj, mi azért szeretünk téged, még akkor is, ha hibáztál.” És nagyon csodálkoztak, amikor lányuk ettől csak egyre jobban elkeseredett. Ő nem vigasztaló szavakra, hanem arra vágyott, hogy valaki megértse, igazat adjon neki, mellé álljon és elhiggye neki, hogy nem ő volt a hibás, hanem a lova. E jelenetet figyelve értettem meg, mekkora különbség van a vigasz és a másik megértése, a mellette való feltétlen kiállás között!
     Az ember lelki fájdalmában nem arra vágyik, hogy vigasztalják, nem az csökkenti fájdalmát, ha nyugtatgatják, vagy a nyilvánosság mögött részvétükről biztosítják, hanem arra, ha NYILVÁNOSAN igazat adnak neki, ha kiállnak mellette, ha az emberek előtt felvállalják őt és az ügyét.
     Ez valószínűleg minden időben az emberek többségére igaz volt, de korunkra százszor inkább érvényes, hiszen az emberek többségét egész életében egyetlen közösségi érdekcsoport sem veszi körül, nem védelmezi meg: nincs már se kicsi, se nagy család, nincsen nemzetség, nincsen társadalmi osztály, nincsen nemzet, nincsen semmi, ahova tartozni lehet, ahol feltétlen védettséget élvezhet az ember.

„Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt”, mondta Jézus, örök időkre meghatározva ezzel a helyes katolikus magatartást, mely nemcsak a hit súlyos kérdéseiben és az Ő személye melletti kiállásra vonatkozik, hanem e világ mindennapi helyzeteire, vagyis a felebarátunkkal szembeni viselkedésünkre is.


2.
„Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.” (Jn 12,48)

A honlap egyik kedves olvasója elküldött néhány levelet, melyeket saját leveleire válaszként kapott különböző vallású emberektől, akiket ő a hagyományhű katolikus vallás igazságáról akart meggyőzni. Az egyik ilyen válaszlevélből valók az alábbi részletek:
     „Azt hiszem, nem a dogmatika a legfontosabb, hanem a szeretet, amely maga az Isten. Gondolja, hogy Isten olyan kicsinyes volna, hogy aszerint kárhoztat el valakit, hogy egy-egy teológiai tételről mi a meggyőződése? Ez csak mi gondoljuk így szeretetlenségünkben. Isten ennél szerintem sokkal nagyvonalúbb. … Isten nemcsak Önt és engem egyként szeret, jóllehet nem ugyanabba az egyházba tartozunk, hanem a más valláson lévőket is. Sőt, horribile dictu, azokat is, akik nélküle élnek. Azt javaslom, utazzon sokat. Ismerjen meg más embereket, buddhistákat, hindukat, muzulmánokat, más vallásúakat. De ne olyan szándékkal, hogy megtéríti őket, nem. Csak igyekezzen megismerni őket. A hétköznapjaikat, a gondolataikat, a világlátásukat. Meglátja, mennyire szeretetre méltóak. S akkor tegye fel magának a kérdést: ezek az emberek, akik úgy születtek és valószínűleg úgy is halnak meg, hogy nem római katolikusok, ezek mind-mind el fognak kárhozni? Ilyen volna Isten? Megteremtette őket, élnek a maguk hite szerint, és noha hallottak a római katolikus egyházról, talán még ismerik is valamennyire a tanításait, s tudják, hogy az Önhöz hasonló missziói lelkülettel megáldott katolikusok mit vélnek a számukra a helyes útról, nos ezeket mind elkárhoztatja Isten? Ilyen gonosz volna? Ugye, ezt nem gondolja? Nem gondolhatja ilyennek Istent. Hiszen még a gyarló emberek jó részében is több a szeretet, hogy ilyent tenne. Hát még akkor Isten, aki maga a szeretet. Ugye Ön nem olyan, aki Istenről ennyi rosszat feltételez?”

Ezt a tömény értetlenséget egy kálvinista írta, ami még valahogyan érthető. De hogy katolikus papok – mégha nem is hirdetik ezt így, de – ezen tévedések, hamis következtetések alapján ítélkeznek, illetve ítélnek meg embereket, helyzeteket, nos, ez elég szomorú.

A mai emberek – hívők és hitetlenek, katolikusok vagy másvallásúak – egyik legeslegnagyobb, sőt minden egyebet meghatározó tévedése, ha azt hiszik, hogy Isten haragjában, vagy „gonoszságában” küldi majd kárhozatra a megátalkodott bűnösöket. Ha azt hiszik, hogy az Emberfia, aki az Utolsó Ítéletkor bírói trónján fog ítélkezni felettünk, „haragudni” fog a pokolba kerülőkre.
     Isten nem haragudhat senkire! Haragudni, valakivel vitában állni, csak egyenrangú felek között lehetséges! Isten nem ítél el senkit: az Evangéliumban világosan benne van, hogy a bűnös önmagát ítéli el. Aki nem tartja be Isten parancsait, az magára mondja ki a „halálos ítéletet”.
     Isten alkotott egy rendet. És ez a rend megköveteli, hogy akik megszegik, azok viseljék ennek következményeit. De nem személyes haragból, vagy sértődöttségből, vagy féltékenységből, vagy megbántottságból! (Ezeket szokták a szememre hányni azok, akik megsértik a játékszabályokat, az elemi tisztelet követelményeit, és utána felháborodnak a reakciómtól.)

Hanem azért, mert a rendnek helyre kell állnia! És ez nemcsak a nagy világmindenségre igaz, hanem minden emberi közösségre is. Egy tanár, egy szülő, egy idős ember soha nem állhat „vitában” egy diákkal, a gyerekével, egy ifjúval. De haragudni sem haragudhat a rangban alatta állóra. Azt viszont megkövetelheti, sőt meg kell követelnie, hogy azok a rendet betartsák, tiszteljék.

Ebből az alapigazságból következik az a feltevés is, hogy addig tart a világ, amíg ugyanannyi ember jut a mennybe, amennyi angyal Luciferrel együtt a pokolba zuhant. Mert hogy Isten teremtői rendje csak így állhat nem csak minőségileg, de mennyiségileg is helyre.
     Különben miért lenne szükség a nyilvános Utolsó Ítéletre, amikor halála után, saját személyes ítéletekor már mindenki megkapta, amit megérdemelt? Miért lenne szükség arra, hogy ezen az Utolsó Ítéleten a gonosz emberek minden cselekedete, gondolata felfedessék? Ha nem azért, hogy az EGÉSZ EMBERISÉG ELŐTT, vagyis a nyilvánosság előtt helyreállíttassék a REND! Hogy mindenki megláthassa, hogy a jók elnyerték jutalmukat és a rosszak büntetésüket?

Ezért volt fontos az Egyházban, amikor a hitélet valóban virágzott, a nyilvános vezeklés intézménye. Ez segítette elő, hogy a közösség igazságérzete ne szenvedjen csorbát. Nem a bűn nagysága volt itt elsősorban döntő, hanem az elkövetés módja. „Aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Mt 18,6) Vagyis a nyilvánosan elkövetett bűnt nyilvánosan kellett, kellene most is levezekelni! Nem azért, mert a papok élvezték, ha megalázhattak valakit, hanem mert a közösség igazságérzete, a REND csak így állhatott helyre, az IGAZSÁG követelménye csak így teljesülhetett!

Sokan vetik a katolikus vallás szemére, hogy olyat állít, ha valaki megbánja bűneit, Isten a legnagyobb gaztetteket is megbocsátja. Egy sima „bocsánat”-nak hogyan lehet ekkora eredménye – kérdezik.
     A katekizmusban benne van, hogy a gyónáshoz, vagyis bűneink megvallásához, és ezt követően azok megbocsátásához elengedhetetlen feltétel az igazi bűnbánat. Ami nem valamilyen szentimentális érzést jelent, hanem azt, hogy arra vágyunk, bárcsak ne követtük volna el a bűnt, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy azt jóvátegyük, meg nem történtté tegyük. Aki ezen érzület nélkül járul szentgyónáshoz, annak nem is érvényes a gyónása.
     Ugyanez vonatkozik arra, ha egy gyerek, egy diák, egy ifjú, hogy bűnének számára kellemetlen következményeitől megszabaduljon, anyjának, tanárának, idős ismerősének odavet egy üres „elnézést kérek”-et. Az ilyen mögött többnyire nem áll igazi bűnbánat, a hibák őszinte elismerése, vagyis annak vágya, hogy azt bárcsak ne követtük volna el – aminek következtében megbocsátást sem érdemelhet.

Egy pap azt mondta, hogy a kiközösítés intézménye nélkül – emberi logikával – nem maradhatott volna fent az Egyház. Hiszen, ha az Egyház nem zárta volna ki azokat, akik veszélyt jelentettek az emberek hite számára, ezek éppen a rájuk oly jellemző agresszivitás miatt eluralták volna az Egyházat.
     Káinok, Júdások, eretnekek, hitetlenek, gonosz emberek mindig voltak a történelemben és az Egyházban is. Korunknak elsősorban nem az a baja, hogy az ő számuk megnövekedett, hanem az, hogy minden bűnös talál magának az Egyházban és a hívők között is támogatót. És hogy a közösségek emberi megfontolásból és a világtól, illetve az érintettek agresszivitásától való félelmükben nem vetik ki magukból őket. Ezzel visszavonhatatlanul megsértik a rendet és az emberek igazságérzetét. És mindez a csoport tagjainál a hit elvesztéséhez, a vallás gyakorlásának feladásához vezet.


3.
„Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, … meg azt mondta: »Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!«” (Jn 2,15-16) – „»Nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak?« Jézus hallgatott.” (Mt 26,62-63)

Az Evangélium beszámol róla, hogy Jézus hároméves nyilvános működésének kezdetén „atyja házáért való buzgóságában” korbáccsal űzte ki a kereskedőket a templomból. És arról is, hogy földi életének végén „bírái” előtt hallgatott, csak néhány kérdésükre válaszolt, de ezek sem védekezések voltak. Vagyis Jézus koronként, helyzetenként más „taktikát” alkalmazott, ezzel mutatva meg nekünk is a helyzetnek megfelelő viselkedési formát. És azt is, hogy a tanítás és ezzel a tanulás ideje nem korlátlan..
     A világ mai helyzete, az Egyház borzalmas hitbeli válsága, az emberek „vaksága”, „süketsége”, mely lehetetlenné teszi számukra az igazság felismerését – azt hiszem –, számunkra az esetek túlnyomó többségében már csak a második lehetőséget, a hallgatást, a szenvedés néma eltűrését teszi lehetővé.

Mindenesetre azt sugallja, hogy mielőtt „korbácsot fonunk”, vagyis érvelünk, magyarázunk, büntetünk, vagy védekezünk, gondoljuk meg, megvan-e a legkisebb reményünk is a „célba érésre”. És azt is, hogy Isten a mi állapotbeli kötelességünk között szabta-e meg egyáltalán e feladat elvégzését. Tanácsot adni, figyelmeztetni igen, ez valóban minden keresztény, minden helyzetre érvényes kötelessége. De ha nem mi vagyunk az elöljárók, ha nem ránk bízták egy közösség sorsát, egy ember nevelését, felvilágosítását, akkor ma már sokkal helyesebb, ha nem vállaljuk magunkra az ilyen feladatot. Isten nem tőlünk, hanem a kinevezett elöljáróktól fogja számon kérni, hogy a rájuk bízott feladatot igyekeztek-e erejükhöz képest megoldani, vagy az emberektől való félelmükben vagy kényelmességből kitértek előle.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA