Rám már az is nagy hatással volt, hogy mise előtt a pap térden állva imádkozta a rózsafüzért a hívekkel, illetve a hívek rendelkezésére állt. Ez számomra teljesen szokatlan, mert a mi templomunkban a rózsafüzér imádkozása teljesen a háttérbe van szorítva és nincs Mária-tisztelet. A másik, hogy lenyűgözött az emberek – különösképpen a nők – öltözködése. Engem tulajdonképpen az vett rá, hogy elmenjek a tridenti rítusú misére, hogy egy videofelvételt láttam Pio atya miséjéről. Olvastam már hónapokkal ezelőtt a tridenti szentmiséről, és már régen fontolóra vettem a régi misén való részvételt, de csak egy hónapja, hogy láttam egy Pio atya miséjéről szóló videofelvételt, és olyan ellenállhatatlan érzés támadt bennem a régi misén való részvételre, hogy hetekig csak erre tudtam gondolni. Ezzel egyidőben igen rossz érzéseim támadtak a NOM felé. Az öltözködésre visszatérve, a Pio atyáról szóló videón láttam, hogy az asszonyok fejkendőben mennek a misére. Ez nekem rendkívül megtetszett, hiszen a nők mai öltözködése nem más, mint a gőg és az unatkozás jele. A misére menet a metrón valamiféle szektatagok utaztak velem, akiknek az öltönyükön kitűzők voltak, amire a nevük és alatta nagy betűkkel Jézus Krisztus neve volt írva. De ennek a szektás családnak az öltözködése és viselkedése rendkívül jó benyomást keltett. Ha jobban belegondolunk, láthatjuk, hogy ami a katolikus Egyház templomaiban folyik, az nem más, mint jó nagy adag liberalizmus. Hiszen akárhova megyünk, mindenhol alkalomhoz illően kell felöltöznünk (ez nekem a főiskolán külön tantárgy), de a modern templomokban bármilyen öltözködés lehetséges. A szekták és a hamis vallások mind kirakják a vallási közösségükből az oda nem illő embereket, a katolikus templomokban a számok és a statisztikák érdekében még a leggonoszabb, legközösségbomlasztóbb emberek is büntetlenül megférnek. Katolikus közösségekben mindent szabad. Ami magát a szentmisét illeti, nos az elején, amikor a pap meghintett minket szenteltvízzel, az nálam teljesen ószövetségi, áldozati hangulatot idézett elő, amelyben még sosem volt részem. Életemben talán először tapasztaltam, hogy – Istennek hála – nem a nép van a középpontban, hanem Krisztus keresztáldozata. Jó volt érezni, hogy a nép teljesen jelentéktelen szerepet játszik a misében és a háttérben van. Ezzel együtt kiemelkedett a felszentelt pap közbenjáró szerepe. Konkrétan nem éreztem semmi csodálatos dolgot a misén. Viszont végre valahára tudtam elmélkedni a misén Krisztus kínszenvedéséről. Ez a NOM-on sosem sikerült a párbeszédek és a hangosan, magyarul mondott szöveg miatt. Én azt mondom, hogy nem kell feltétlenül arra számítani, hogy Isten a tridenti misén résztvevőkre különös, megdöbbentő érzéseket bocsát. Ha ez minden esetben így lenne, akkor a középkorban mindenki szent lett volna, illetve a papság sem fulladt volna modernizmusba, hiszen a 20. századi papok és a II. Vatikáni Zsinaton összesereglett püspökök mind úgy lettek modernisták, hogy előtte és közben is a „régi” miséből részesültek, mindezt pedig úgy, hogy ráadásul tudták, mi is az a szentmiseáldozat. Engem máshogyan értek el Istennek ezek az érzelmi ajándékai, ezek a megtérési élmények. Például nem egyszer döbbentettek meg és bocsátottak rám isteni érzelmeket megtérésem kezdetén bizonyos szentírási idézetek. De a legnagyobb, legfelemelőbb és legmegdöbbentőbb érzéseket gyerekkori gyónásaim következményeként éltem meg. Szerintem Isten titka, hogy az embereket milyen módon fegyverezi le. Arra nem szabad számítani, hogy Isten mindenkit a misével bilincsel le, mert annak csalódás lesz a vége.