Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből következik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztatótálca és áldoztatókendő segíti a pap minden mozdulata közben a Szentség védelmét. Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt, majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény – sajnos Magyarországon is, melynek modern gyakorlata azonban a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak a legkevésbé sem felel meg. A szentáldozás helyes és kívánatos módja ugyanakkor továbbra is a térdelve, nyelvre való áldozás, melyet Szentatyánk példája nyomán nekünk is gyakorolnunk és tanítanunk kell, engesztelő szívvel könyörögve az Úrhoz a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel való méltatlan bánásmód és vétel által a Vele szemben elkövetett bűnökért. A kézbeáldoztatás súlyosan sérti az Oltáriszentségben rejtező Urat
A kézbeáldoztatás során, mikor a pap a Legszentebb Oltáriszentséget az áldozó tenyerébe helyezi, a szentáldozáshoz járuló személy voltaképpen magát áldoztatja meg, hiszen Krisztus Testét a paphoz hasonlóan maga emeli a saját szájához. A Szentséget ekképpen fogadó és mozgató kezek nagyon gyakran eleve nem is tiszták. A Szent Test apró morzsái, melyhez hasonlókat a pap a kánoni ujjairól nagy gonddal köteles purifikálni, minden esetben az áldozó tenyerére és a Szentséget szájához emelő ujjaira tapadnak, amivel senki sem törődik, s így az áldozó kezének közvetítésével a szent partikulák szanaszét hullanak a földre, beletörlődnek a ruházatba, rákerülnek a templomi padra. A kézbe áldozó az Oltáriszentségnek a kezére tapadt aprócska morzsáit tovahordja, tudta nélkül kezet fog vele, széthinti a gépkocsijában, az autóbusz kapaszkodóján, s jobb nem is folytatni. A kézbeáldozás gyakorlatát téves nézetekre alapozva terjesztették el A kézbeáldoztatás modern kori gyakorlata a II. Vatikáni Zsinat után jelent meg a világ számos pontján, eleinte közönséges visszaélésként, amelyet a Szentszék aztán utólagosan engedélyezett és szabályozott. Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. A Szentszék Istentiszteletek Kongregációjának korábbi titkára, Albert Malcolm Ranjith érsek a következő figyelemre méltó megállapítást teszi a kézbeáldozással kapcsolatban: „A kézbeáldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.”
Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja ókeresztény gyakorlatot követ – a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről Athanasius Schneider ORC közép-ázsiai püspöknek az egyházi tradíciót messzemenően igazoló Dominus est – az Úr az! című kiváló könyve, melynek magyar fordítása már elkészült. Imádkozzunk mielőbbi kiadásáért!) Az őskeresztény gyakorlat minden áron való helyes alkalmazása szerint ma a kézbeáldozónak a leborulás előzetes tiszteletadása után, jobb tenyerébe kellene fogadnia a Szentséget, s mély meghajlás közepette, ajakkal kellene fölvennie a szentostyát, nagy gonddal mintegy végignyalva a tenyér felületét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra. A Szentírás szerint az embernek le kell borulnia Isten színe előtt
„Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa.
A szentáldozással kapcsolatban nemcsak a leborulásra, hanem az Oltáriszentség nyelvre fogadására is találhatunk biblikus megfontolásokat. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én neked adok! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. (…) Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset (…). Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3) Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret az iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27) közvetlenül a szájába helyezte, s meglehet, így tett minden apostollal. A közel-keleti vidékeken Jézus idejében ténylegesen létezett egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlanul megfigyelhető, hogy a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szimbolikusan a szájukba helyez egy darabkát az ételből. A konszekrált kenyér (szentostya) színei alatt valóságosan jelen levő, nemcsak Testével és Vérével, hanem istenségének fenségével is köztünk rejtező Úr imádása a legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki, melyet az Egyház tradíciója jól ismer és alkalmaz, s amelyet lelkünk java és az Oltáriszentség megóvása érdekében nekünk is követnünk kell. A Szentek példája leborulásra és imádatra sarkall
A Szentek seregének imádságai ékes példáját adják számunkra az Oltáriszentség iránti köteles tiszteletnek. Aranyszájú Szent János, Alexandriai Szent Cirill, vagy éppen Szent Bonaventura fohászai a legszebb szavakkal is alig tudják kifejezni hódolatukat a Szentségben jelen levő Úr iránt. A Szentatya csak térdelve és nyelvre áldoztat
XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket.
A nyelvre-áldozás – az áldozásnak XVI. Benedek pápa által előnyben részesített formája – „nem csak formai dolog”, mondta a vatikáni Istentiszteletek és Szentségek Kongregáció új prefektusa, Antonio Canizares Llovera bíboros a „La Razón” spanyol újságnak adott interjújában. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.) Imádkozzunk a kézbeáldoztatás gyakorlatának a megszüntetéséért! A kézbeáldoztatásról összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy annak modern kori gyakorlatát az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be a II. Vatikáni Zsinat után, mely jellemzően azután kapott törvényes kereteket, hogy előzőleg széles körben elterjedt és szokássá vált. Széleskörű megjelenésének és elterjedésének a hátterében a liberalizmus és a modernizmus napjainkban tomboló eretneksége húzódik meg. Az ősi gyakorlat önkényes megváltoztatását igazolni kívánó állítás, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát, történetileg és teológiailag nézve is igazolhatatlan. E modern kori gyakorlatban a Legméltóságosabb Oltáriszentség teljes körű megóvása ellehetetlenül: a kézbeáldozás során az áldozó tenyerére és ujjaira kerülnek a Szent Test apró morzsái, melyek aztán szétszóródnak, és méltatlan helyre kerülnek. A kézbeáldozás lehetősége direkt módon gyengíti az Eucharisztia szentségébe (különösen is a valóságos jelenlétbe) és az egyházi rend szentségébe (különösen is a pap és az Oltáriszentség egyedülálló kapcsolatába) vetett hitet. A kézbeáldoztatás a Szent Test részecskéinek elhanyagolása, semmibevétele által súlyosan sérti a kenyér színében valóságosan jelenlevő Urat, és közvetlenül rombolja a valóságos jelenlétbe vetett katolikus hitet, ellent mond az Egyház tradíciójának – ennek okán, mint a Szentség méltó védelmére és a tiszta katolikus hitre nézve rettenetesen kártékony gyakorlatot, a kézbeáldozást a vonatkozó engedély eltörlésével a lehető legsürgősebben meg kell szüntetni. A Szentséges Szűz Máriával, a Szent Angyalokkal és az összes Szentekkel együtt engeszteljünk buzgón a Legméltóságosabb Oltáriszentségben az Úr ellen elkövetett vétkekért, s imádkozzunk a térdelve, nyelvre áldoztatás visszatéréséért minél többen, minél többet! |
vissza