I. A józan ember mit tart igaznak? A józan ember azt tartja igaznak,      1. amit magától tud,      2. amit másnak hisz. 1. Magunktól tudhatunk valamit, vagy külsőleg, vagy belsőleg. Külsőleg az öt érzékünkkel, belsőleg az eszünkkel. Külsőleg: az öt érzék: a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás. Amit tehát látok vagy hallok vagy szagolok vagy ízlelek vagy tapintok, azt igaznak tartom.      Belsőleg az ésszel. Például: ha látom, hogy a kémény füstölög, tudom, hogy tűz van a kályhában. Nem látom ugyan magát a tűzet, de látom a füstöt, és eszem azt mondja: a füstnek kell, hogy oka legyen, és ez az ok a tűz.      A következtetés tehát az, hogy egy igazságból az ész megismer egy másik igazságot azon szabály alapján, hogy semmi sincs elegendő ok nélkül. 2. Másnak hiszünk, ha az megbízható. Megbízható csak az, aki nem hazudik és nem szokott tévedni. Föltétlenül megbízható az, akiről lehetetlenség föltételeznünk, hogy hazudik vagy téved. Ha valaki azt mondja: „Csak azt hiszem (tartom igaznak), amit látok, ez felületes beszéd. Az ilyent efféle kérdésekkel kell észretéríteni. Láttad már Amerikát? Nem. – Akkor szerinted nincs Amerika. Láttad már az eszedet? Nem. – Akkor szerinted nincs eszed. II. Isten léte Istent szemünkkel nem látjuk, de tudunk rá eszünkkel következtetni. Következtethetünk a látható dolgokból, még pedig, amint azok vannak és amint azok erednek. Amint vannak, rendet és célszerűséget veszünk rajtuk észre. A rendből így következtetünk. Rend van fent, az égboltozaton és lent a földön. Ebből eszünk azt következteti: Ahol rend van, ott rendezőnek is kell lennie. Már pedig a világon csodálatos rend van. Tehát csodálatos rendezőnek is kell lennie. És ezt a csodálatos rendezőt nevezzük mi Istennek. A célszerűségből így következtetünk. A természetben mindenütt célszerűséget látunk, tapasztalunk. (Például a lónak patája van, mert terhet kell húznia, míg az embernek finoman tagolt keze, mert neki finomabb munkát kell végeznie.) Ahol viszont célszerűség van, ott kell valakinek lennie, aki ezt a célszerűséget kigondolta és létrehozta. Már pedig a világon bámulatos célszerűség van. Tehát kell valakinek lennie, aki ezt eszével oly bölcsen kigondolta és hatalmával létrehozta. És ezt a valakit Istennek hívjuk. Az eredetből így következtetünk. Minden élet másból ered. Így például a fa magból ered, a mag meg a fából. Vagy az egyiknek vagy a másiknak kellett elsőnek lennie, de ez az első nem lehetett a másikból, mert akkor nem volna első. Kell tehát valakinek lennie, aki ezt az elsőt létrehozta. És ezt a valakit Istennek hívjuk. Éppen így vagyunk a tyúkkal és a tojással is. És végre az emberekkel is. Az első emberpár nem lehetett más emberekből, mert akkor nem volnának elsők. Kellett tehát valakinek lennie, aki teremtette az első embereket. Vagyis az első életet teremtenie kellett olyan valakinek, aki az életet szükségszerűen önmagától öröktől fogva bírja. És ezt a valakit Istennek hívjuk. Hogy ez a következtetés helyes, azt mutatja a közmegegyezés. Az összes népek megegyeznek abban, hogy van Isten. Egész nép sohasem volt, most sincs, hogy legfelső lényt el ne ismerne, akit Isten gyanánt imád. Tévedtek abban, hogy milyen az Isten, de hogy van Isten, azt minden nép elismeri. Csak egyes emberek vannak, akik azt mondják, hogy nincs Isten. De ezt csak szájukkal mondják, mert ha betegek, vagy valami baj éri őket, mindjárt felsóhajtanak: „Jaj, Istenem!” És éppen az istentagadók káromkodnak legtöbbet. Miért káromolják Istent, ha nincs? III. Vallás Aki elismeri, hogy van Isten, és iparkodik kedvében járni, arról azt mondjuk, hogy van vallása. Van természetes és természetfölötti vallás. A természetfölötti vallást kinyilatkoztatott vallásnak nevezzük.      Természetes vallása annak van, aki úgy vélekedik Istenről és úgy iparkodik kedvében járni, amint azt természetes esze sugallja. Ilyen vallásuk volt a pogányoknak. Természetfölötti vallása annak van, aki úgy hisz Istenben és úgy szolgál neki, ahogy azt Isten kijelentette, kinyilatkoztatta. Ilyen vallásuk volt a zsidóknak és van a keresztényeknek. A keresztény vallás a zsidó vallásból származott; és pedig úgy, hogy a zsidók várták a Megváltót, és amikor aztán eljött a Megváltó az Úr Jézus személyében, sokan hittek benne és megkeresztelkedtek. Ezek lettek a keresztények. Ezekhez csatlakoztak később a pogányok ezrei és milliói. Ezek utódjai vagyunk mi.      Akik a zsidók közül nem hittek Jézus Krisztusban, azok hitetlen zsidók maradtak, és azok utódai a mostani zsidók. Ezek közül azok, akik még adnak valamit a vallásra, most is várják a Megváltót. Imakönyvükben a reggeli imák végén ott találjuk a zsidó vallás 13 főigazságát. Ezek 12-ike hű fordításban így hangzik: „Hiszem rendületlenül és tökéletes meggyőződéssel a Messiásnak eljövetelét, és habár sokáig késedelmeskedik, mindennap várom megérkezését.” A kinyilatkoztatás forrásai: Amit Isten kinyilatkoztatott, azt a Szentírás és a Szenthagyomány foglalja magában. A Szentírás könyveit 2 részre osztjuk: az Ószövetség és az Újszövetség könyveire. Az ószövetségi Szentírásban az a kinyilatkoztatás van meg, melyet Isten a Megváltó előtt adott az embereknek. Az újszövetségi Szentírás pedig azt a kinyilatkoztatást foglalja magában, melyet a Megváltótól kaptunk és apostolaitól.      A Szenthagyomány azt a kinyilatkoztatást tartalmazza, melyet az apostolok hirdettek, de le nem írtak. Csak szájról-szájra adták, és a hívek a mindennapi életben gyakorolták. Az ószövetségi Szentíráson alapszik a zsidó vallás; az ó- és újszövetségi Szentíráson és a Szenthagyományon a keresztény vallás. A Szentírás és a Szenthagyomány teljesen megbízható. Az Újszövetséget szem- és fültanúk írták, tehát tudhatták az igazságot, meghaltak azért, amit írtak, tehát akarták írni az igazságot, meghazudtolták volna őket, tehát kellett is az igazságot írniuk. Az ószövetséget az Újszövetség igazolja.      A Szenthagyományt korán megörökítették s amellett őrködött fölötte az igazság lelkétől vezetett élő Anyaszentegyház. IV. Krisztus tanítása igaz Hogy Krisztus tanítása igaz, azt maga megmutatta: a múltból, a jelenből és a jövőből. A múltból: hivatkozott a prófétákra, a jelenben a csodáira és a jövőről jövendölt.      A prófétákra így hivatkozott: „Vizsgáljátok az írásokat … ezek azok, melyek bizonyságot tesznek felőlem.” (Jn 5,39) És csakugyan, amit a próféták a Megváltóról megjövendöltek, az benne mind beteljesedett. Tehát Jézus a Megváltó. És ki kételkedhetnék a Megváltó szavában?      A csodákra így hivatkozott: „Ha nekem nem akartok hinni, a tetteknek higgyetek.” (Jn 10,38) És csakugyan, a csodák láttára hittek az emberek Jézusban. A csoda Isten pecsétje. Isten csak igazat hitelesíthet. Amint a csoda Isten pecsétje, úgy a jövendölés is az. Csak hogy a csoda elsősorban a kortársaknak szól, míg a jövendölések az utókor számára. Jézus sokat jövendölt. A többi között ellenségeiről és barátairól. Ellenségeiről, a zsidókról azt jövendölte, hogy fővárosuk, Jeruzsálem – mint már Dániel próféta is jelezte – úgy el fog pusztulni, hogy kő kövön nem marad. (Lk 19,43) Úgy is történt.      Barátairól, a keresztényekről azt jövendölte: „Nem nagyobb a szolga uránál.” – „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20) „De bízzatok, mert én meggyőztem a világot.” (Jn 16,38) Vallása el fog terjedni úgy, mint az apró mustármagból terebélyes fa lesz. (Mt 13,31) És át fogja alakítani, meg fogja javítani az emberiséget, mint a kovász a kenyeret. (Mt 13,33) És habár szüntelenül üldözték és üldözik a „pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. (Mt 16,18) A történelem mutatja, hogy így is történt. Ha Jézus minden szava igaz, akkor az is igaz, amit magáról mondott: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Jézus tehát Isten-ember. V. Keresztények A keresztények, sajnos, nem egyfélék, Két nagy csoportba oszthatók: katholikusok (egyetemesek, általánosak) és nem-katholikus keresztények. A nem-katholikusok megint kétfélék: szakadárok és protestánsok. A szakadárok körülbelül 1000 év múlva keletkeztek Krisztus után, a protestánsok körülbelül 1500 év után.      A szakadárok Konstantinápolyban 1054-ben szakadtak el a pápaságtól, mert nem ismerték el a pápát az Egyház fejének. Mivel Konstantinápolyt akkor görögök lakták, s mivel keleten voltak, görögkeletinek hívjuk őket. Ide tartoznak a görögök, szerbek, bulgárok, románok és az oroszok. Úgy is hívják őket, hogy a nem-egyesültek, azokkal szemben, akik utóbb visszatértek a római katolikus Egyházba. Őket egyesülteknek, vagy görög katholikusoknak nevezzük. A görög katholikusok a hit tekintetében semmit nem különböznek a római katholikusoktól, csak a szertartásokban van eltérés. A római katholikusok római, azaz latin nyelven tartják a szertartásokat, a görög katholikusok pedig görög, illetve nemzeti nyelven. A protestánsok (ellenkezők, tiltakozók) vagy háromszázfélék (1928-as adat, azóta sokkal több). A lutheránusokat Luther Márton alapította, a kálvinistákat Kálvin János. A lutheránusokat úgy is hívják, hogy evangélikusok, mert Luther azt állította, hogy ő a »tiszta evangéliumot« tanítja. Ágostai evangélikusoknak is hívják őket. Ágosta (németül Augsburg) német város, ahol összeírták, mit hisznek, és ezt a hitvallásukat átadták a császárnak.      A kálvinistákat úgy is hívják, hogy reformátusok, vagyis »javítottak«, mert Kálvin azt állította, hogy ő megjavítja a vallást, még pedig az evangélium szerint, azért: evangélikus-református. Helvét vallásnak is mondják, mert Helvétiában (Svájc) terjedtek eleinte leginkább. VI. Krisztus igaz egyháza, a katholikus Anyaszentegyház Az igazság csak egy lehet. Nem lehet igaza minden keresztény vallásnak. De még csak kettőnek sem. Csak egy lehet igaz. Lássuk, melyik vallásnak van igaza.      Krisztus igaz egyháza a katholikus Anyaszentegyház. Ezt ebből a szóból bizonyítjuk: Anya-szent-egyház. Mivel azonban könnyebben lehet így megérteni, az »egy«-gyel kezdjük:      1. Krisztus igaz egyháza csak az lehet, amelyben »egy« közös fő van. Már pedig egy közös fő csak a katholikus Anyaszentegyházban van.      2. Krisztus igaz egyháza csak az lehet, amelyben szentek is vannak, kiknek szentségét Isten csodákkal igazolta. Már pedig csodák és szentek csak a katholikus Anyaszentegyházban vannak.      3. Krisztus igaz egyháza csak az lehet, amely az apostoli időtől fogva mindig létezett. Már pedig az apostoli időtől fogva csak a katholikus Anyaszentegyház létezett.      Hozzá lehet hasonlítani a katholikus Anyaszentegyházat egy anyához, kitől hűtlen gyermekei elszakadtak. Azért mondatja jogosan csak a katholikus egyház magát: Anyaszentegyháznak. VII. Titok Mi a titok? A titok olyan igazság, melyet föl nem foghatunk. Mi az oka annak, hogy vannak titkok? A titkok oka az, hogy az ész gyönge. – Az ész nem egyforma az egyes emberekben. Össze lehet hasonlítani az észt a világító testekkel. Néhány embernek az esze olyan,mint az olajmécs, alig pislog. Másnak, mint a gyertyaláng, már többet világít. Ismét másnak, mint a petróleumos lámpa, vagy a gáz lángja. Végül a legokosabbé, mint az elektromos lámpa, vagy reflektor. A naphoz azonban senki emberfia eszét nem hasonlíthatjuk, mert a legokosabb ember sem tud és ért mindent. De amint nem tud mindent a legokosabb ember sem, úgy nem is ért mindent. A természet körülöttünk tele van titkokkal, melyeket senki sem ért.      Hát ha a természet tele van dolgokkal, melyeket szemünkkel látunk, kézzel foghatunk s mégsem értünk – ne csodálkozzunk, ha az érzékfeletti életben, a vallásban vannak titkok! Vallásunk főbb titkai: a Szentháromság, a megtestesülés és az Oltáriszentség titka. Miért hisszük ezeket? Mert Jézus Krisztus tanította, kinek minden szava igaz.      Hogyan higgyünk? Alázattal. Mert különben úgy járunk, mint ki szabad szemmel a napba néz. Nem fogja jobban megismerni, hanem belevakul. Így ki a titkokat feszegeti, aki a titokba teljesen bele akar hatolni, nem fogja jobban megismerni, hanem vagy elveszti hitét, vagy elveszti eszét. Bár minden vallásban vannak titkok, mégis a katholikus vallást titkai miatt sötétségnek bélyegzik. Azt feleljük: „Ám, legyen sötétség, de olyan sötétség, mely nélkül az Ég csillagait meg nem látjuk.” VIII. Függelék Mint vélekednek Istenről az igazi nagy tudósok? Linné, a nagy növény-tudós, az „A természet rendszere” című munkája előszavában azt mondja: ö nem kereste Istent, csak a természetet akarta tanulmányozni, de bámulatára mindenütt a végtelenül bölcs, mindenható Isten nyomaira bukkant.      Newton, a csillagászok fejedelme, mindig megemelte a kalapját, valahányszor Isten nevét említette. Ampere, a nagy természettudós, akinek nevéről nevezték el az elektromos áramerősség egységét, széles homlokát két tenyerébe fektetve, sokszor felsóhajtott barátja, Ozanam, előtt: „Oh, nagy az Isten, mily nagy az Isten!” Mit tudhat eszével a legegyszerűbb ember is Istenről? Nem kell tudósnak lenni, a legegyszerűbb ember is föléri ésszel, hogy van Isten. Csak józan legyen az ember és ne hunyja be a szemét akarattal. Kell Istennek lenni. Lehetetlen, hogy ne legyen. – Az eszét tagadja meg, aki Istent tagadja. Azért mondja már a zsoltáros. (13,1.) „Mondá az esztelen szívében: Nincs Isten.”      Ha nem is tudnánk többet Róla, mint azt, hogy van, egyelőre ez is elég volna.      A többiről majd Ö felvilágosít.      De tudunk többet is.      Igaz ugyan, hogy amint eszünk minden kétséget kizárólag rávezet arra, hogy van Isten, épp oly keveset tudhat meg arról, hogy milyen az Isten. Helyesen mondja azért nagy költőnk (Berzsenyi): „Isten, léted világit, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet.”      Mindamellett a legeslegkevesebb, amit a leggyöngébb ész is megtudhat Isten tulajdonságairól, az, hogy Istennek: öröktől fogva létezőnek, csodálatosan bölcsnek, bámulatosan hatalmasnak, a világon kívül állónak kell lennie, korlátlanul uralkodik az anyag, erő és élet fölött. És ez már arra is elég, hogy bámulattal, magasztalással, imádással boruljunk le lélekben Isten előtt s őszinte szívből énekeljük: „Te Deum, laudamus. – Téged, Isten dicsérünk.” Kinyilatkoztatás Aki elismeri, hogy van Isten és iparkodik kedvében járni, arról azt mondjuk, hogy van vallása. Isten létezéséről és egynéhány tulajdonságáról a természetes ész magában is meggyőz bennünket.      Más tekintetben azonban Istenről és akaratáról az ember csupán csak természetes eszével csak zavaros és Istenhez sokszor méltatlan fogalmakat alkothat magának. Ezt bizonyítja az emberi nem szomorú története. A magára hagyatott emberiség ú. i. a pogányság fertőjébe süllyedt. Istenről sokszor úgy vélekedtek és úgy tisztelték, hogy mi azon megütközünk, megbotránkozunk. Néhol még a fajtalanságot is besorozták az istentiszteletnek szertartásai közé. És pedig az egész emberiség aljasodott le pogánnyá, kivéve egy maroknyi népet, a zsidó népet. Csak ennek volt tiszta fogalma Istenről és akaratáról. Ennek is csak azért, mert ezt a népet Isten kiválasztotta magának, neki magát kijelentette, akaratát vele közölte, más szóval, kinyilatkoztatta. Ez a kinyilatkoztatott vagy természetfölötti vallás. Kiválasztotta pedig Isten a zsidó népet azért, hogy benne előkészítse az emberiséget a Megváltóra, aki majd az összes népeket: zsidókat és pogányokat egyaránt a keresztény vallásban egy családdá egyesítse, a romlottságból kiemelje és örökre boldogítsa.      Eszerint van tehát: természetes és természetfölötti, más szóval kinyilatkoztatott vallás. A Szentírás és Szenthagyomány megbízhatósága Az Újszövetség könyveit oly szent férfiak írták, kik feltétlenül megbízhatók. Lehetetlenség róluk feltételezni, hogy akár hazudjanak, akár tévedjenek. Tudhatták, akarták, kellett is írniuk az igazságot.      Tudhatták: hisz szem- és fültanúk voltak. Szent János apostol írja: „Amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit néztünk és kezeink tapintottak, azt .hirdetjük nektek.” (1 Jn 1,3)      Akarták is az igazságot megírni. Érdek nélkül senki sem hazudik. Már pedig nem volt földi érdekükben, amit leírtak. Ellenkezőleg, csak üldöztetést várhattak érte. Lemondtak mindenről és végül vérükkel pecsételték meg tanúskodásukat.      Végül kellett is nekik igazat írniuk. Oly eseményeket írtak le, amelyeknek néha sok tanúja volt, s ha nem írtak volna igazat, ellenségeik vagy a szemtanúk rögtön meghazudtolták volna őket. De az ellentmondásnak semmi nyomát nem találjuk. Legföljebb az ördög közreműködésének, bűbájosságnak tulajdonítottak némely eseményt a zsidók. De magukat az eseményeket elismerik. Bizonyítja ezt a Talmud. A Talmud a mostani zsidóknak az ószövetségi Szentírás után a legszentebb könyvük. A zsidó nép legrégibb hagyományait foglalja magában. Ez így szól Jézusról: „A varázsló. mesterséget Egyiptomból hozta magával testébe metszett bevágásban, miáltal csodákat művelt és a népet azzal ámítá, hogy ezt saját hatalmával viszi végbe.” Az Újszövetség könyvei tehát teljesen megbízhatók.      Hogy az ószövetségi Szentírás is teljesen megbízható, az már csak abból is következik, hogy az új-szövetségi szentírók és maga Krisztus is, úgy hivatkoznak rája, mint amelyet az egész zsidó nép szentnek elismer. A Szentírás hamisítatlanul jutott el hozzánk. Kezdetben az apostolok őrködtek felette, később az egész keresztény nép. A szentkönyveket az istentiszteletnél fel szokták olvasni és megmagyarázni. A nép a Szentírást ismerte s a legcsekélyebb változtatáson is felzúdult. Szent Ágoston beszéli, hogy midőn szent Jeromos fordítását egy hitközségbe be akarták hozni, a nép fellázadt és követelte a réginek használatát, mert szent Jeromos egy növénynek a nevét helyesebben más szóval fordította. Sőt egy püspöknek (Makedonius) j távoznia kellett, mert egyetlen egy betűt megváltoztatott a Szentírásban. Ily éberség mellett lehetetlen lett volna változtatni a Szentírásnak egy példányán is, hát a sok országban elterjedt összes példányokon.      Az ószövetségi Szentírás felett ezenkívül még a zsidó nép is őrködik oly aggályos féltékenységgel, hogy számon tartják még a Szentírás betűinek a számát is. A Szenthagyományon sem változtathattak, mert azt már nagyon korán megörökítették: a legrégibb keresztény írók könyveiben, az egyházi szertartások könyveiben, a vértanúk történetében, a katakombák és egyéb régi emlékek felírásaiban és képeiben, a hitvallásokban és a zsinatok határozataiban, és ami a fő, felette őrködött az igazság Lelkétől vezérelt élő anyaszentegyház (Jn 14,17), „az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15). Próféták Az emberiség Megváltója születése: helye: (Mikeás 5,2): Betlehem; ideje: (1 Móz 49,10): Judától a fejedelmi pálca – (Aggeus 2,8-10): 2. templom (70) – (Mal 3,1) „Eljő templomába” – (Dán 9,24-26) 7+62 hét = 483 év; nemzetsége: ember: (Jer 23,5): Dávid – (Iz 7,14): szűz – (Iz 9,6): kisded – (Iz 35, 5-6): Isten – Isten maga: csodák. halála: oka és célja: (Iz 53): bűneinkért; módja: (Zsolt 21,17): „Átlyuggatták kezeimet”; megdicsőül: (Iz 11,10): sírja dicsőséges – (Zsolt 15,10): „rothadást” nem. A Megváltó születésének helye: (Mikeás 5,2): „Efratai Betlehem! kicsiny vagy ugyan Juda ezrei között, mégis tebelőled származik nekem, ki uralkodó legyen Izraelben.”      Ideje: (1 Móz 49,10): „El nem vétetik a fejedelmi pálca Judától, és a vezér az ő ágyékából, mígnem eljő, aki elküldetik s ő leszen az, kire a nemzetek várakoznak.” (Jákob jövendölése) – (Aggeus 2,8-10): „Eljő, akit minden nemzetek óhajtanak; és betöltöm e házat dicsőséggel, úgymond a seregek Ura. Nagy leszen ez utolsó háznak dicsősége, nagyobb, mint az elsőé volt, úgymond a seregek Ura; és e helyen békességet adok, úgymond a seregek Ura.” – (Mal 3,1): „Eljő templomába az Uralkodó, kit ti kerestek.” – (Dániel 9,24-26): „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy megszűnjék a törvényszegés és véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és előhozassék az örök igazság; beteljesedjék a látomás és jövendölés és a szentek Szentje fölkenessék. Tudjad azért és jegyezd meg: azon ige kihirdetésétől, hogy ismét felépíttessék Jeruzsálem, Krisztusig, a fejedelemig, hét hét és hatvankét hét leszen és ismét fölépíttetnek az utcák és kőfalak az idők szorongatásában.”      Nemzetsége: ember (Jer 23,5): „Íme eljönnek a napok, úgymond az Úr, és feltámasztom Dávid igaz csemetéjét; és országlani fog mint király és bölcs leszen, és ítéletet s igazságot tesz a földön.” – (Iz 7,14): „Íme egy szűz méhében fogan és fiat szül, és neve Emmánuelnek fog hivatni,” (Emmánuel = Isten velünk). – (Iz 9,6) „Kisded született nekünk és fiú adatott nekünk, kinek vállán vagyon a fejedelemség és hivatik az ő neve: csodálatosnak, tanácsadónak, Istennek, erősnek, a jövendőség atyjának, békesség fejedelmének.”      Isten: (Iz 35,5-6): „Isten önmaga jő el, és megszabadít titeket.” – „Akkor megnyílnak a vakok szemei és a siketek fülei tárva lesznek, akkor ugrál a sánta, mint a szarvas és feloldatik a némák nyelve.”      Halála. Oka és célja: (Iz 53): „Bizonyára a mi betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta. Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért; megroncsoltatott bűneinkért. A mi békességünkért van rajta a fenyíték és az ö sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, eltévelyedtünk, ki-ki az ö útjára térült és az Úr őrá tette mindnyájunk gonoszságát. Föláldoztatott, mert ö akarta, és nem nyitotta meg száját; mint a juh, leölésre vitetik, és megnémul, mint a bárány nyírója előtt, és nem nyitja meg száját.” – (Dán. 9,26) ,,62 hét után megöletik a Krisztus.”      Módja: (Zsolt 21,17): „Átlyuggatták kezeimet és lábaimat, elosztották maguk közt ruháimat és öltönyömre sorsot vetettek.”      Megdicsőülése: (Iz 11,10): „Az ö sírja dicsőséges leszen.” – (Zsolt 15,10): „Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson.” Jézus legnagyobb csodája Jézus csodái közül csak egyetlenegyet veszünk szemügyre, a legeslegnagyobbat: a halottaiból való dicsőséges feltámadását. Ezt azonban rendkívüli fontossága miatt kissé tüzetesebben fejtegetjük. Jézus feltámadása: történeti tény Azért tanúkkal kell igazolnunk. A tanúk Jézus barátai, nemkülönben – akaratuk ellenére is – az ellenségei. Jézus feltámadása föltételezi halálának a bizonyosságát. Azért előbb erről szólok. Hogy Jézus valóban meghalt, arról barátai biztosítanak. Az evangélisták mindegyike félremagyarázhatatlanul írja, hogy „Jézus kiadá lelkét”, „meghala”. (Mt 27,50; Jn 19,30; Mk 15,37; Luk 23.46)      E bizonyítékot az ellenség csak megerősíti: Pontius Pilátus: „Pilátus híván a századost, megkérdezte őt, vajon meghalt-e már (Jézus)? És midőn értesült a századostól, Józsefnek ajándékozta a testet.” (Mk 15,44) – A katonák: „Eljövének a vitézek és az elsőnek megtörék ugyan a szárait, a másiknak is, ki megfeszíttetett vala ővele. Mikor pedig Jézushoz jöttek, látván őt, hogy már meghalt, nem törték meg szárait, hanem egy a vitézek közül lándzsával megnyitá az ő odatát és legottan vér és víz jőve ki.” (Jn 19,33) (Ez a lándzsadöfés bizonyosan kioltotta volna életét, ha még nem halt volna meg.) – A papi fejedelmek és farizeusok: „Egybegyűlének a papi fejedelmek és farizeusok Pilátushoz mondván: Uram! megemlékeztünk, hogy ama csábító még életében mondotta: Harmadnap múlva feltámadok. Hagyd meg tehát, hogy őrizzék a sírt harmadnapig; netalán eljöjjenek tanítványai és ellopják őt és azt mondják a köznépnek: Feltámadott halottaiból és ez utóbbi tévedés rosszabb lesz az elsőnél. Mondá nekik Pilátus: Van őrségtek. Menjetek, őrizzétek, amint tudjátok. Azok pedig elmenvén, megerősítik a sírt őrökkel, megpecsételvén a követ.” (Mt 27,62) (Akik még a lopástól is féltek, bizonyára jól megnézték a holttestet, nincsen-e benne még élet, mielőtt eltemetni engedték.)      Jézus tehát valóban meghalt. Jézus meghalt ugyan, de nem osztozott a minden emberinek a közös sorsában: az enyészetben. Már Dávid ajkával mondatja az Úr: „Testem reményben fog nyugodni, mert lelkemet nem hagyod pokolban (sírban) és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Zsolt 15,10)      Sírja nem a pusztulás, hanem a megdicsőülés színhelye volt: amint azt már Izajás próféta előre megmondotta: „És az ő sírja dicsőséges leszen.” (Iz 11,10)      Az emberek sírján, bár lakója még oly hatalmas volt is életében, rendszerint e két szó olvasható: „Itt nyugszik.” E két szó minden földi tehetetlenségnek, mulandóságnak legvelősebb kifejezése. Jézus sírjánál ehelyett egy angyal ajkairól hangzik, hogy: „nincsen itt, hanem feltámadott”. (Luk 24,6; Mk 16,6; Mt 28,6) Hogy Jézus csakugyan feltámadott halottaiból, azt bizonyítják: ellenségei, még pedig először is megátalkodott ellenségei: Az őrök: „Némelyek az örök közül a városba jövének és megjelenték a papi fejedelmeknek mind, amik történtek vala.” (Mt 28,11) – A papi fejedelmek: „Egybegyűlvén a vénekkel s tanácsot tartván, sok pénzt adának a vitézeknek mondván: Mondjátok, hogy az ö tanítványai éjjel eljöttek és ellopták öt, amikor mi aludtunk. És ha ezt meghallja a helytartó, mi elhitetjük vele és titeket biztosítunk. Azok pedig elvevén a pénzt, úgy cselekvének, amint tanítva voltak. És ez a hír el van terjedve a zsidóknál mai napiglan.” (Mt 28,12-15) Erre vonatkozólag mondja szent Ágoston: „Alvó tanúkat használsz?! Valóban magad is aludtál, mikor az ármánykodásba annyira belefáradtál.” Szuszai Apologetikájában ez áll: „A főpapok ismerik a római katonai törvényt, mely az elalvást, vagy megfutamodást halállal bünteti, s megnyugodtak: a tanítványok meg sem közelíthetik a sírt. A tanítványoknak különben eszükbe sem jut ilyesmi. A mester elfogatásakor szétrebbentek. A legbátrabbik közülök egy szolgáló szavára esküvel megtagadta a Mestert. Ők dicső messiási országot várnak; s íme a Mester a gyalázat fáján halt meg Ez az iszonyú tény kétségbeejti őket. Még a temetésére sem mernek elmenni. Csak őket is keresztre ne feszítsék! Még nem értették a kereszt titkát. Éjszaka borult a lelkükre. És ezek lopják el a Mester testét?! Minek?! Lopni, csalni csak az szokott, aki hasznot remél csalárd eljárásából! Itt a földön üldözés és halálbüntetés, a másvilágon meg kárhozat járt volna rettentő merényletükért. – Ha tényleg megtörtént volna a test ellopása: mily megbecsülhetetlen fegyver lett volna a főpapok kezében! Kényszeríthették volna az apostolokat a test kiszolgáltatására s a holttesttel a nép elé állva mondhatták volna: Íme, az óriási, minden gonoszságnál gonoszabb világcsalás! Azt mondják, hogy feltámadt. Íme, itt a holtteste annak, aki állítólag feltámadt halottaiból! Mekkora ámítás és gonoszság tehát az ö feltámadását hirdetni! Haljon meg mindenki, aki ebben részes! S ezzel egycsapásra megsemmisíthették volna a Názáretit, művével együtt mindörökre. Ámde ezt megtenni nincs nekik módjukban. Pár héttel rá az apostolok nyíltan prédikálják a feltámadt Krisztust. A főpapok megvesszőzik az apostolokat, hallgatást parancsolnak rájuk, de soha senki kérdőre nem vonja őket a gaz rablás miatt, holott az ilyen népcsalást üldözniük hivatalbeli kötelességük lett volna a főpapoknak” Hogy Jézus valóban feltámadott halottaiból, azt bizonyítják továbbá megtért, azaz volt ellenségei: Pünkösd napján szent Péter és az apostolok tanúskodására 3000-en hisznek a zsidók közül és keresztelkednek meg, másnap ismét 2000-en. S ettől fogva „az Úr igéje mindinkább terjede és igen sokasodék a tanítványok száma Jeruzsálemben: a papok közül is nagy sereg hódola meg a hitnek.” (ApCsel 6,7) Krisztusban hinni akkor a legnagyobb veszedelmekkel, üldöztetésekkel járt. „Nagy üldözés lön az anyaszentegyház ellen, mely Jeruzsálemben vala”, mondja a szentíró. (ApCsel 8,1) Krisztus életében, mikor a benne való hit még nem járt veszedelmekkel, számtalan csodáival alig egynéhányat láncolt magához a zsidók közül; mennyivel kevésbé tudta volna halála után megnyerni a lelkeket arra, hogy ily nagy üldöztetés közt oly rendíthetetlen állhatatossággal, szívós kitartással, halálmegvetéssel dacoljanak hitük megvallásáért mindenkivel szemben, ha az Ö feltámadása nem lett volna a legbizonyosabb? Hogy oly sokan megtértek a zsidók közül, azt jórészben azoknak a csodáknak is kell tulajdonítanunk, melyeket akkor míveltek az apostolok, mikor Krisztus feltámadását hirdették E csodák oly nyilvánosak voltak, hogy a papi fejedelmek is tudomást vettek róluk. Faggatásukra az apostolok kijelentették, hogy a keresztrefeszített és feltámadott Jézus nevében gyógyították meg a sánta koldust. Erre a papi fejedelmek, vének, írástudók tanakodnak vala, egymás között, mondván: „Mit cselekedjünk ez emberekkel? Mert csodajel tétetett általuk, mi Jeruzsálem minden lakója előtt tudva van, és nem tagadhatjuk.” (ApCsel 4,16)      S e csodák nagy számban történtek. Azt mondja a szentíró: „Az apostolok kezei által pedig sok jelek és csodák lönek a nép között.” (ApCsel 5,12) „Mindinkább növekedék pedig az Úrban hívő férfiak és asszonyok sokasága, úgy, hogy az utcákra tevék ki a betegeket és ágyakra és nyoszolyákra helyezék, hogy eljövén Péter, legalább az ő árnyéka árnyékozza meg valamelyikét és megszabaduljanak betegségeikből. Sőt a közellevő városok, sokasága is Jeruzsálembe gyülekezék, elhozván a betegeket és a tisztátalan lelkektől gyötrötteket, kik mindnyájan meggyógyulának.” (ApCsel 5,14-16) Láttuk eddig, hogyan tettek tanúságot Jézus feltámadásáról az ő ellenségei. Nézzük most, hogyan tettek tanúságot az ő barátai. Az evangélisták mind a négyen egybehangzólag közlik Jézus feltámadását. (Mt 28; Mk 16; Luk 24; Jn 20)      Az apostolok pedig nyíltan, csodák kíséretében és félelem nélkül hirdették Jézus feltámadását és tanúskodásukat vérükkel pecsételték meg.      S mivel győzte meg Jézus az ő barátait feltámadásáról? Avval, hogy megjelent közöttük. Nemcsak egyszer és egyeseknek jelent meg, hanem sokszor és mind a tizenegy apostolnak és másoknak is, sőt szent Pál azt mondja: „Azután megjelent több mint 500 atyánkfiának egyszerre, kik közül sokan még élnek mindezideig.” (1 Kor 15,6)      Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: Jézus az apostolok előtt „élőnek mutatta magát az ő szenvedése után sok bizonyítás által, negyven nap alatt megjelenvén nekik és szólván az Isten országáról és együtt evén velük”. (ApCsel 1,4) Megjelenésekor meggyőzte tanítványai minden érzékét, hogy ő áll előttük.¬Meggyőzte fülüket: „Békesség nektek! Én vagyok; ne féljetek!” – Hangjáról megismerhették Mesterüket. – Meggyőzte szemüket: Az apostolok „megrettenvén .és félvén, azt vélik vala, hogy lelket látnak. És mondá nekik: Miért háborodtatok meg s miért támadnak ily gondolatok szíveitekben? Lássátok kezeimet és lábaimat, hogy ennenmagam vagyok”. – Meggyőzte kezüket: „Tapintsatok meg és lássatok, mert a léleknek húsa és csontjai nincsenek, amint látjátok, hogy nekem vagyon. És mikor ezt mondotta, megmutatá nekik kezeit és lábait.” Ezzel sem elégedett meg: „Midőn mégsem hittek és örömükben csodálkoztak, mondá nekik: Van-e valami ennivalótok? Ők pedig hozának neki egy darab sült halat és lépesmézet. És miután evett előttük, vévén a maradékot, nekik adá.” (Luk 24,36-38) Szt. János még azt is följegyezte, hogy „,rájok lehele”. (Jn 20,22) A testi öt érzék közül tehát egyet sem hagyott figyelmen kívül.      Hogy a kétségnek még az árnyékát is eloszlassa, meggyőzte lelküket is. Megvilágosította értelmüket, hogy belássák, hogy ennek így kellett történnie, ez másképp nem lehetett. „Akkor megnyitá előttük, hogy értsék az írásokat. És mondá nekik: hogy így vagyon megírva és így kellett Krisztusnak szenvedni és feltámadni halottaiból harmadnapon,” (Luk 24,45-46) „Nem ezeket kellett-e szenvednie Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózesen és mind a prófétákon fejtegeté nekik mind, amik az írásokban felőle szóltanak.” (Luk 24,26) Ezen fejtegetéssel, mint egy vakító reflektorral bevilágított a messze századok jövendöléseibe s azok minden homályát eloszlatta. Tisztán látták, hogy amit a próféták a Megváltóról jövendöltek, az őbenne mind beteljesedett. Ezek után belátták, hogy amit Jézus szenvedése előtt feltámadásáról ismételten mondott, azt nem úgy, mint eddig, képes értelemben, hanem a szó szoros értelmében kell venniök. „Még nem értették az írást, sem Jézus szavait, hogy föl kell vala halottaiból támadnia.” (Jn 20,9)      Pedig Jézus nemcsak jelezte feltámadását, nemcsak képekben jövendölte meg, hanem egész világos szavakban is megmondotta tanítványainak. Jézus jelezte feltámadását, midőn mondá: „Leteszem életemet, hogy ismét felvegyem. Hatalmam vagyon annak letételére és ismét hatalmam vagyon annak felvételére.” (Jn 10,18)      Képekben jövendölt, midőn mondá: „Valamint Jónás a cethal gyomrában három nap és három éjjel volt: úgy leszen az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel.” (Mt 12,40) (A három nap és éjjel a héber szólásmód szerint úgy értendő, hogy Jézus az első nap egy részén, második nap egészén, s a harmadik egy részén át lesz a sírban.)      Vagy máskor mikor így szólt: „Bontsátok el e templomot és harmadnapon felállítom azt. Mondák erre a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom és te harmadnapon fognád azt felállítani? Ő pedig ezt a maga testének a templomáról mondotta. Mikor pedig feltámadott halottaiból, megemlékezének tanítványai, hogy ezt mondotta vala és hívének az írásnak és a beszédnek, melyet Jézus mondott.” (Jn 2,19-22)      Egész világos szavakkal beszélt Jézus, midőn mondá: „Íme felmegyünk Jeruzsálembe és beteljesednek mind, amik megírattak a próféták által az Emberfiáról, mert a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik, megostoroztatik és megpökdöstetik; és miután megostorozzák. megölik öt és harmadnapra feltámad.” (Luk 18,31)      Hogy ily világos szavak után sem vették Jézus szavait szószerint, hanem képes értelemben, ez onnan volt, mert az egész Ószövetségben, amióta a világ áll, nem volt hozzáfogható esemény. Láttuk tehát, hogy Jézus az ö feltámadásáról tanítványainak nemcsak testi érzékeit, hanem lelki tehetségüket, értelmüket is meggyőzte. E sziklaszilárd meggyőződés szívükre sem maradhatott hatás nélkül. Sőt hozzájárulván a Szentléleknek pünkösdi tűzlángja, nemcsak megtisztította a földi gondolkodás salakjától. hanem szívük lágy vasát kemény acéllá változtatta; mely inkább ketté törik, de meg nem hajlik halandó előtt – soha, örökre.      Ha tényleg nem támadt volna fel Jézus, mi magyarázza meg azt a változást, mely az apostolok lelkében beállott? Mi változtatta a Jézus életében oly gyáva embereket halált megvető hősökké? Hogyan merték volna oly elszántsággal hirdetni Krisztus tanítását? Hogyan mertek volna beszélni oly rettenhetetlen bátorsággal Jézus feltámadásáról nem eldugott helyen, hanem ott, ahol Jézus meghalt, ahol ujjal mutattak rá az Ó sírjára? Hogyan merte volna oly vakmerően szembevágni szent Péter a sánta koldus meggyógyulása után a papi fejedelmeknek: „Népnek fejedelmei és vének! Tudva legyen nálatok, mindnyájatoknál és egész Izrael népénél, hogy a mi Urunknak, a názáreti Jézus Krisztusnak nevében, kit ti megfeszítettetek, kit az Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez épségben előttetek. Ez a kő, mely tőletek, építőktől megvettetett, mely szöglet fejévé lett. (Zsolt 117,22) És nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben nekünk üdvözölnünk kellene.” (ApCsel 4,8) S midőn a főpap megtiltotta a tanítást, a tilalom ellen hogyan mert volna Péter és János tiltakozni, mondván: „Ha méltó-e az Isten színe előtt inkább titeket hallgatni, mint az Istent, magatok ítéljétek meg. Mert nem lehet, hogy amiket láttunk és hallottunk, ne beszéljük. – S midőn elfogták őket, kérdezé őket a papi fejedelem, mondván: Parancsolva megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok e névben. És ismét betöltöttétek Jeruzsálemet tanítástokkal és ránk akarjátok hárítani ez embernek vérét. – Felelvén pedig Péter és az apostolok mondák: Az Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek. A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, kit ti megöltetek, a fára függesztvén. Tanúi vagyunk ez igéknek.” (ApCsel 5,27) Cáfolat helyett a papi fejedelmek „dúlnak-fúlnak, és megölni szándékoznak vala őket”. (ApCsel 5,33) Pedig, mint láttuk, az apostolok nem egykönnyen hittek Jézus feltámadásában. (Luk 24,36-46) Sőt Tamás még tíz apostolnak sem akart hinni. „Hacsak nem látom – úgymond – az ő kezén a szögek lyuggatását és ujjamat a szögek helyére nem bocsátom és kezemet az ő oldalába nem bocsátom, nem hiszem. És nyolc nap múlva ismét benn valának az ö tanítványai és Tamás is velök. Eljőve Jézus a bezárt ajtón át és megálla középen és mondá: Békesség nektek! Azután mondá Tamásnak: Ereszd ide be ujjadat és lásd kezeimet: és hozd ide kezedet és bocsásd az én oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hívő. – Felelé Tamás és mondá neki: Én Uram és én Istenem! – Mondá néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem láttak és hittek.” (Jn 20,24-29)      Befejezem szent János szavaival: Sok egyéb jelet is cselekvék ugyan Jézus az ő tanítványai láttára, melyek nincsenek megírva e könyvben. Ezek pedig megírattak, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia; és hogy hívén, életetek legyen az ö nevében.” (Jn 20,30-31) Jézus jövendölése ellenségeiről A zsidókról: fővárosuk, Jeruzsálem pusztulása      „Midőn látjátok a pusztulás utálatosságát, melyet megjövendölt Dániel próféta (Dán 9,26) állani a szent helyen – aki olvassa, értse!” (Mt 25,15) – „Rád jönnek a napok és körülvesznek ellenségeid árokkal és körülfognak és megszorongatnak téged mindenfelől. És földig lerontanak téged és fiaidat, kik benned vannak; és nem hagynak benned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg a te látogatásod idejét.” (Luk 19,44)      A 33. év volt, mikor Jézus ezt jövendölte. És 33 évre rá, tehát a 66-ik évben a zsidók fellázadtak a római uralom ellen és ezzel kezdődött a rómaiak bosszúja, mely 4 évi huzavona és ostrom után, a 70. évben véget vetett Jeruzsálemnek és a templomnak. 2 millió ember veszett el kard, éhség és dögvész által a népből, mely az egész országból az ünnepekre összesereglett. A várost úgy elpusztították, hogy benne követ kövön nem hagyott az ellenség, hanem a földdel egyenlővé tette. A történetíró ennek leírása után felkiált: „Aki ezt látta, soha nem hitte volna, hogy e helyen valaha város létezett.”      Körülbelül 300 évre rá a templomot újra fel akarták építeni, de tűzlángok törtek elő a földből, melyek minden munkát lehetetlenné tettek. Ezt a tényt nemcsak keresztény történetírók tanúsítják, hanem a pogány Ammianus Marcellinus is. Sőt a zsidó J. M. Jost sem tagadja. „Mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa és oly nemzetnek adatik, mely gyümölcsét megtermi.” (Mt 21,43) – „Nem látod-e, úgymond aranyszájú szent János, amit Az (Krisztus) épített, senki le nem rombolta; és amit Az lerombolt, senki fel nem építette. Megépítette az anyaszentegyházat és senki nem tudta azt lerombolni; lerombolta a (Jeruzsálemi) templomot és senki nem tudja azt újra felépíteni. Pedig már jó ideje annak. Jóllehet megkísérlették, hogy azt lerombolják, mégsem tudták; jóllehet megkísérlették, hogy azt fölépítsék, hasztalan fáradoztak. Megengedtetett nekik, hogy ne mondják: ha megkísérlették volna, megtörténhetett volna. Íme megkísérlették, de nem tudták. Mert Krisztus ereje, amely az anyaszentegyházat megépítette, ugyanaz a templomot is lerombolta.” Jézus jövendölése: barátairól A keresztényekről      Jézus szava: „Nem nagyobb a szolga uránál.” – „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,10) – „De bízzatok, én meggyőztem a világot.” (Jn 16,33)      Üldözték is tanítványait kezdettől fogva a zsidók; majd 300 évig a pogányok. De azért elterjedt a keresztény vallás. Mint az apró mustármag, terebélyes fává növekedett. Csodálatos eredmény ez. Mert, míg egyrészről az eszközök igénytelenek voltak, másrészről az akadályok emberileg leküzdhetetlenek. Íme ez eszközök: 12 szegény halász terjesztette. Nem voltak tehát előkelőek. Nem voltak gazdagok. Azt a keveset, amit bírtak, azt is elhagyták. Arany, ezüst, pénz nélkül indultak a világ meghódítására. Nem erőszakosan térítettek, hanem mint a bárányok mentek a farkasok közé. Nem voltak tudósok. Összes tudományuk abból állott, amit az Úr Jézus ajkairól hallottak. Nem voltak ékesen szólók. Egyszerű szavakkal hirdették az Evangéliumot. Ez volt az egyetlen eszközük.      Ezzel szemben óriási akadályokat kellett leküzdeniük. Belső és külső akadályokat. Belső akadály (az Evangéliumban) volt a keresztény hittan és erkölcstan. A hittan: titkokat tartalmaz, mélységes, felfoghatatlan igazságot. „A megfeszített Krisztust hirdetjük, a zsidóknak ugyan botránkozást, a pogányoknak pedig bolondságot”, mondja szent Pál. (1 Kor 1,23) Az erkölcstan pedig nehéz parancsolatokat foglal magában.      Külső akadály (az emberekben): az ész gőgje és a szív romlottsága, a megélhetés érdeke és az ebből fakadt rettenetes üldözések. Minden akadály dacára terjedt a keresztény vallás és pedig meglepő gyorsasággal. Az egyház 30 éves korában, Néró alatt, Tacitus akkori történetíró szerint, már „rengeteg sokasága” a keresztényeknek szenvedett vértanúságot. A 110. év körül írja Plinius Traján császárhoz a keresztény vallásról: „Mindenüvé elterjedt az a babona, a városokba, a falvakba, a vidékre. Isteneink templomai üresen állanak.” Íme a mustármagból fejlődött terebélyes fa. Kovászhoz is hasonlítja Jézus vallását, mely átalakítja, megjavítja az embereket: szívüket és eszüket. Ahol a keresztény vallás mély gyökeret vert a szívekben, azokat megnemesítette. Ne menjünk messzire. Itt vannak őseink. A vérszomjas, harcias törzseket megszelídítette. A rablások helyett egymás jogait, tulajdonát tiszteletben tartották. A sátrak állandó lakhelyekké, a kardok sarlókká, a lándzsák ekeszarvvá alakulnak át. Földmívelés, ipar lesz az új foglalkozás. A pogány oltárok romjain gyönyörű templomok törnek a magasba. Fejlődnek a művészetek és a tudomány: Megszűnik a rabszolgaság. A nő egyenrangú lesz a férfiúval. Az egyenlőség, testvériség jut érvényre. Megnyílnak a szeretet nyújtotta menhelyek: a betegek, aggok, vakok, süketnémák, stb. nyomorultak számára. Beteljesedett, amit a Titkos Jelentések könyvében (Jel 21,5) olvasunk: „Íme mindeneket megújítok.” Közben szüntelenül üldözték a keresztény vallást, de hiába. Valóra vált, amit Gamáliel az apostolokra vonatkozólag a gyülekezetben mondott: „Ne törődjetek ez emberekkel és hagyjatok békét nekik; mert, ha emberektől vagyon e tanács vagy e dolog, el fog bomlani; ha pedig Istentől vagyon, nem ronthatjátok el azt.” (ApCsel 5,38)      A pogányok megsemmisülése után önfiai, az eretnekek marcangolták az anyaszentegyházat; újabban a hitetlenek, a szabadkőmívesek és a többi nyílt és titkos ellenségek döngetik jobb ügyhöz méltó elszántsággal az anyaszentegyház szikláját. De bízzunk az Úr Jézus ígéretében: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” Talmud-e vagy Evangélium? Láttuk tehát, hogy Krisztus a Messiás.      Ki kételkedhetnék a Megváltó igazmondásában? Láttuk, hogy Isten a csodák és jövendölések pecsétjét ütötte igazolásul Krisztus tanítására. Mi következik ebből? Ebből következik, hogy nem a zsidóknál van most már az igazság, hanem a keresztényeknél. Elmúlt az előkép, itt van a valóság. Megszűnt az ó-szövetség. Helyébe lépett az új-szövetség, melyről Jeremiás (31,31) próféta mondá: „Íme eljőnek a napok, úgymond az Úr és új-szövetséget szerzek Izrael házával és Júda házával; nem azon szövetség szerint, melyet atyáikkal kötöttem az napon, melyen megfogván kezöket, kihoztam őket Egyiptom földjéről, mely szövetséget felbontottak s én uralkodtam rajtuk, úgymond az Úr, hanem ez leszen a szövetség, melyet Izrael házával kötök ama napok után, úgymond az Úr: Az én törvényemet belsejökbe teszem és szívükbe írom azt és nekik Istenük leszek és ők népemmé lesznek.”      Nem bomlott fel a törvény, csak beteljesedett: „Ne véljétek, hogy felbontani jöttem a törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem felbontani, hanem beteljesíteni.” (Mt. 5,17) Megtörtént, amit kértek: „Egek harmatozzatok onnan felöl és a föllegek csöpögjék az igazat; nyilatkozzék meg a föld és teremje az üdvözítőt, és az igazság együtt származzék.” (Iz 45,8) – Eljött az a próféta, akiről Mózes jövendölt (5 Móz 18,18): „Hozzád hasonló prófétát támasztok nekik atyjok fiai közül és igéimet annak szájába adom, és megmondja nekik mind, amiket őneki parancsolok. Aki pedig az ő szavát, melyet nevemben szól, hallgatni nem akarja, én leszek bosszúállója,” Eljött az üdvözítő. „Tulajdonába jöve, de övéi be nem fogadták öt.” (Jn 1,11) Nem ismerte meg a látogatása idejét a zsidó nép. Azért kell pusztulnia fővárosnak, nemzetnek. A megmaradt zsidókat szétszórták az egész világon. „Elszór téged az Úr minden népek közé – mondta már Mózes (5 Móz 28,64) – a föld egyik végétől a másik végéig. S azon nemzetek között sem nyugszol meg, nem is lesz nyugodalma lábad nyomának; mert ott rettegő szívet ad neked az Úr és elapadó szemeket és szomorúságtól megemésztett lelket.”      Majdnem 2 ezer év múlt el azóta és a nép most is bolyong a földkerekségén. Él, mint faj, de nem, mint nemzet. Van vallásuk, de nincs áldozatuk. Vannak tanítói, rabbijai, de nincs törvényes papságuk. Vannak imaházaik, de nincs meg az egyetlen templomuk. Van nyelvük, de nem beszélik csak tudósaik értik. Van földi kincsük, de nincs biztonságuk, nincs szeretetük, nincs megbecsülésük.      Nincs áldozatuk: „Nem kedvellek titeket, úgymond a seregek Ura és az ajándékot nem veszem el kezeitekből. Mert napkelettől-napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között és minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek. Mert nagy az én nevem a nemzetek között, úgymond a seregek Ura.” (Malak 1,10-11) És milyen lesz ez áldozat? Megfelel a zsoltáros (109,4): „Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.” Melkizedek kenyeret és bort áldozott. Mi is kenyeret és bort használunk a szentmise-áldozathoz. Miért tűri meg Isten a zsidó népet? Bölcs szándékai lehetnek vele. Ők, mint a keresztény vallás legádázabb ellenségei, aggályos féltékenységgel őrzik azokat a szent iratokat, melyekből mi igazságunk legfőbb bizonyítékait merítjük. „Azért vannak még most is zsidók, mondja szent Ágoston, hogy könyveinket hordozzák a saját maguk megcáfolására. Amikor u. i. a pogányoknak meg akarjuk mutatni, hogy Krisztus megjövendöltetett, ezeket az írásokat hozzuk elő. És hogy a nehezen hívők valahogy ne mondják, hogy azokat mi keresztények szerkesztettük és az Evangéliummal, melyet hirdetünk, prófétákat is költöttünk: azzal győzzük meg őket, hogy mind amaz írások, melyben Krisztus megjövendöltetett, a zsidóknál vannak; a zsidók az ö birtokosaik. Ellenségtől kölcsönzünk könyveket, hogy más ellenséget velük meggyőzzünk „A zsidó hordja a könyveket, amelynek alapján hisz a keresztény. Könyvvivőink lettek: ahogy a szolgák szokták vinni uraik után, hogy azok hordozva ellankadjanak, ezek pedig olvasva megerősödjenek. Úgy tűnik fel a zsidó a Szentírás előtt, melyet hord, mint a vak a tükör előtt. Mások látják öt benne, önmagát nem látja.” Hogy akaratlanul is nagy szolgálatot tesznek nekünk, arról persze halvány sejtelmük sincs. De nem csoda. Már Izajás (6,10) prófétánál olvassuk: „Vakítsd meg e nép szívét és füleit nehezítsd meg és szemeit zárd be, netalán lásson szemeivel és halljon füleivel és értsen szívével és megtérjen és meggyógyítsam öt.” A zsidó nép Krisztus történeti alakjának legmegbízhatóbb tanúja, mert élő és ellenséges tanú.      „Izrael népe, mint kísértet jár-kel a történelem századain, kiáltó bizonyságot szolgáltatva, hogy a jövendölés ígéretei és fenyegetései igazak voltak; de egyszersmind a kereszténység igaz voltáról is tanúskodik a világ végzetéig.” Elérkezett számára az az idő, melyet Ozeás próféta (3, 4-5) jövendölt meg, mondván: „Sok napig maradnak Izrael fiai király és fejedelem nélkül, áldozat és oltár nélkül”, azaz nem lesznek sem pogányok sem zsidók, mert mi a zsidóság templom és áldozat nélkül? És ennek a népnek, mely a maga nemében páratlanul állt a régi történelemben, most sincs hasonlója az újkorban. Szét van szórva az egész világon, s mégsem elegyül más népekkel; üldözik, elnyomják, bántalmazzák, s mégsem gyöngül, mégsem fogyatkozik meg számában. Még fiziognómiájuk sem változott a zsidóknak, bármely éghajlat alatt éljenek. Tizenkilenc század vonult ím már a nép fölött s nem bírt változtatni sem belső, sem külső sajátságain. A mindent megmásító idő nem volt képes az ő sajátos tulajdonságait megmásítani. Nincs hazájuk s mégis külön népet alkotnak; nincs áldozatuk s mégis külön vallásuk van, nincs támasztópontjuk s mégis mindig reménykednek.      Az a bolygó zsidó, aki a mélyértelmű monda szerint nem tud nyugtot találni századokon át, míg meg nem jő ismét az általa káromolt Megváltó, nem más, mint maga az egész zsidóság. Krisztus igazi egyháza a katholikus anyaszentegyház Az „egy”-hez      Krisztus egyházának egy főelöljárót rendelt Szent Péter személyében. „Legeltesd az én bárányaimat, legeltesd az én juhaimat.” (Jn 21,15-17) „Te Péter vagy és e kőszálon fogom építeni anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” – „És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg leszen kötve mennyekben is; és amit feloldandasz a földön, föl leszen oldozva mennyekben is.” (Mt 16,18-19) – „Én pedig könyörögtem éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited; és te egykoron megtérvén, erősítsd meg atyádfiait.” (Luk 22,32) Szent Péter tisztsége halálával meg nem szűnhetett, más szóval, kell, hogy Szent Péternek utódja legyen. Ez következik: a) az anyaszentegyház fogalmából; b) az első főnek rendeléséből és a rendelés szavaiból. a) Az anyaszentegyház társaság. S ki látott valaha társaságot, egyletet, egyesületet, társulatot, községet, hitközséget, országot stb. fő nélkül. Mindegyiknek van emberi elöljárója, még azoknak a hitközségeknek is van a valóságban, a gyakorlatban, akik elvben azt mondják, hogy nekik az Isten a fejük. A többi társaságnak is Isten a láthatatlan fejük, de azért van látható fejük is. Éppen csak a legnagyobb társaságnak, az anyaszentegyháznak ne volna látható feje? Miért volna ez kivétel? b) Láttuk, hogy Krisztus rendelt egyházának főt. Vajon miért. Bizonyára, mert szükségesnek tartotta. De, ha már szükség volt kezdetben közös főre, mikor még kevesen voltak a keresztények, mennyivel inkább most, mikor az egész világ tele van keresztényekkel! De kitűnik az utód szükségessége a rendelés szavaiból is. Bárányai, juhai mindig lesznek Krisztusnak, tehát pásztoruknak is fenn kell maradnia nem személyében, hanem tisztjében. Péter a kőszál, az alap. Az alapnak addig kell állnia, amíg az épületnek. Kötözni, oldozni való mindig lesz; tehát Péternek is mindig lennie kell utódjában. Azért mondta Jézus kétszer is: „a földön”. Hitükben erősítendők mindig lesznek. Tehát Szent Péternek is kell lennie a világ végéig: utódjaiban. Szent Péter utóda a római pápa      Szent Péter Rómában halt meg. Aki tehát a római széken követte öt, az egyszersmind Péternek mint az egyház fejének is utódja.      Nagyon egyszerűen így bizonyíthatjuk ezt az igazságot: Kell, hogy Szent Péternek utódja legyen. Senki sem állítja magáról, hogy ő Szent Péternek utódja, csak a római pápa. Tehát nem is lehet más.      Körülbelül 1600 év előtt a római püspök felhívta Észak-Afrika püspökeit, ne kereszteljék újra az eretnekségről visszatérteket. Midőn néhány püspök nem akart engedelmeskedni, kirekesztéssel fenyegette, mire azonnal szót fogadtak.      Körülbelül 1700 év előtt Viktor római püspök Kis-Ázsia keresztényeit felhívta, a római egyházzal ünnepeljék a húsvétot, ne a zsidókkal. Midőn nem akartak engedelmeskedni, kizárással fenyegette meg őket, mire azonnal szót fogadtak.      1760 év előtt halt meg Szent Ireneus, Szent Polikárp tanítványa. (168) Szent Polikárp Szent János apostol tanítványa volt. Ireneus írja: „A római egyházzal kell, kitűnő előjoga miatt, minden más egyháznak közösségben lennie.”      1833 év előtt a korinthusi keresztény hitközségben hitviták támadtak. Ezek tisztázására nem Szent Jánoshoz, aki akkor meg élt, hanem Kelemenhez, a római püspökhöz fordultak. Pedig Szent János apostol volt és közel, Efezusban lakott. És Kelemen pápa tekintélyével helyreállította a békét. A másvallásúak a közös fő hiánya miatt sokfelé szakadtak. A szakadárok külön. külön, független nemzeti egyházakra bomlottak és egyes országokban is több felekezetre oszolnak. A protestáns felekezetek meg éppen gombamódra szaporodnak. Hogy a protestánsok nem egyek, azt maguk sem tagadják. Raffay Sándor evangélikus „püspök” az „Evangélikus Konfirmandusok Kátéjá”-ban a 24. old. 11. kérdésére így felel: „A megtisztított keresztyénség hívei nem alkotnak mind egy egyházat. Akik Luther tanítását vallották helyesnek, azokat ágostai hitvallású evangélikusoknak nevezik; akik pedig Kálvinhoz csatlakoztak, helvét hitvallásúaknak vagy reformátusoknak mondatnak. Egyéb protestáns keresztyének még: unitáriusok, anglikánusok, herrnhutiak, methodisták, nazarénusok, baptisták stb.” Ezek az egymásnak lényegben ellentmondó megtisztított keresztyen egyházak mindegyike az őseredeti tiszta egy anyaszentegyháznak birtokosai volnának?? S ha nem, melyik hát a sok „megtisztított” közül az a színtiszta „keresztyénség”? Körülbelül 300-félek. Hogyan egyezik ez Jézus szavaival? „Szent Atyám! Tartsd meg őket, kiket nekem adtál, hogy eggyé legyenek. .. Nemcsak őérettük könyörgök pedig, hanem azokért is, kik az ő igéjük által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan eggyé legyenek.” (Jn 17,11-20) Újabb időben kezdik belátni elszakadt testvéreink ennek az állapotnak a tarthatatlanságát. Szakadárok, protestáns felekezetek együtt gyűléseznek, tanakodnak hol itt, hol ott, hogyan lehetne megvalósítani Krisztus óhaját: „hogy mindnyájan eggyé legyenek”. (Jn 17,20) Csak a legegyszerűbb, legtermészetesebb s egyedül helyes módot nem akarják elfogadni. A pápát is meghívták tanácskozásukra. A pápa udvariasan azt felelte, hogy, ha az elpártolt gyermekei visszatérnek hozzá, tárt karokkal öleli őket atyai keblére. (1928-ban írott szavak!) A „szent”-hez      Nem azt mondjuk, hogy a katholikus Egyházban csupa szentek vannak, hanem azt, hogy szentek is vannak. Maga az Úr Jézus hasonlítja hálóhoz az Anyaszentegyházat, melyben rossz halak is vannak, majd szántóföldhöz, melyen a búza között konkoly is található.      Nem mondjuk, hogy becsületes, jámbor emberek nincsenek a másvallásúak között; de olyan, akinek szentségét Isten csodával bizonyította, olyan egy sincs. Ami szent van a naptárukban, az mind abból az időből való, amikor még a katholikus egyházba tartoztak. Csodák csak a katholikus egyházban történnek. Szentté senkit sem avatnak, hacsak minden kétséget kizárólag be nincs bizonyítva, hogy csoda történt vele életében, illetve halála után. Igaz, kevesebb most a csoda, mint eleinte. Isten e tekintetben úgy tesz, mint a kertész. Míg az egyház gyönge növényke volt, mindennap öntözgette; most hogy terebélyes fává növekedett, elég neki a rendes eső is. (Nagy Szent Gergely.) Az „anya”-hoz      A katholikus Egyház anya. Az ő szülöttjei az összes keresztény nemzetek; más szóval; ahány nemzet ma keresztény, azokat mind kivétel nélkül a katholikus Egyház tette azzá. A felekezetek egyes embereket igen, de egész nemzeteket a pogányságból még nem térítettek át a kereszténységre. Eltéríteni eltérítettek népeket, de megtéríteni meg nem térítettek egyetlen egyet sem. (Rombolni, persze, könnyebb, mint építeni.) A katholikus anyaszentegyház apostoli      Krisztus Urunk az apostolokat rendelte arra, hogy az Evangéliumot terjesszék, és hogy Szent Péterrel élükön az Egyházat kormányozzák. Az apostolok a Krisztustól kapott bűnbocsátó és egyéb hatalmat átadták a püspököknek. Ezek ismét más püspököknek egész mostanáig. Az apostolok e törvényszerű utódai, a pápa, mint Szent Péter utódának fennhatósága alatt (és ezek révén a Krisztustól kapott hatalom is) csak a katholikus Anyaszentegyházban vannak meg. A szakadárok 1000, a protestánsok 1500 évre váltak el a katholikus anyaszentegyháztól. Őseik mind katholikusok voltak. Csak a katholikus egyház volt kezdettől fogva úgy, ahogy most van. Aki azt állítja, hogy Krisztus egyháza az idő folyamán annyira elromlott, hogy lényeges javításra szorult, az Krisztust hazugnak káromolja. Jézus mondotta „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18.) Ők azt mondják: Igenis erőt vettek.      A protestánsoknak már csak azért sem lehet igazuk, mert egészen hamis alapból indulnak ki. Hamis elv a szülőanyjuk. Azt állítják, hogy nekik csak az a mérvadó, ami a Szentírásban van, a Hagyomány nem kötelező.      Mennyire téves ez a felfogás, azt bizonyítják a következők: Maga a Szentírás sehol sem mondja, hogy benne minden megvan, amit Isten kijelentett. Ellenkezőleg efféléket találunk benne: „Atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a Hagyományokat, melyeket tanultatok akár beszéd, akár levelünk által.” (2 Tesz 2,14) Vagy: „Még több írni valóm volna nektek, de nem akartam papiros és ténta által; mert reményem, hogy nálatok leszek és szemtől szembe szólok.” (2 Jn 12) A Szenthagyomány nélkül még azt sem tudnók, mely könyvek tartoznak a Szentíráshoz, mert maga a Szentírás erről nem szól. A Szentírás tulajdonképpen a Szenthagyománynak része. ELEJÉRE