Örvendetes dolog, hogy Tagespost külön mellékletet nyitott a zsinat kérdéseinek megvitatására. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a vallásszabadság kérdésében szinte soha nem beszélnek a tényleges problémáról. Egy nemrégiben megjelent cikk után is az a benyomás keletkezett, mintha a vallásszabadság kérdésénél a hit-aktus szabadságáról lenne szó. Hogy senkit nem szabad a katolikus hit felvételére rákényszeríteni, azt az Egyház már a II. Vatikáni Zsinat előtt is tanította. Ezért a kényszertérítések soha nem hivatkozhattak az Egyház tanítására. A vallásszabadság egész problematikájában sokkal inkább arról van szó, vajon és ha igen, mekkora mértékben szabad korlátozni egy téves hit nyilvános gyakorlását és reklámozását. Tehát így is lehet fogalmazni: Létezik-e objektív jog egy tévedés hirdetésére? Például joga van-e egy tanárnak ahhoz, hogy diákjainak tévedéseket tanítson?      Képzeljük csak magunk elé azt a helyzetet, hogy egy tanár történelemórán azt állítja, hogy a Hitler-uralom alatt nem volt minden rossz, hogy Hitler sok minden jót is tett – rögtön látnánk, hogy a mi társadalmunk sem hajlandó egy ilyen jogot alapvetően és minden esetben biztosítani. Ennek megfelelően vallási kérdésekben sincs alapvető jog egy tévedés hirdetésére, ezt egy nagyobb rossz elkerülése érdekében legfeljebb tolerálni, vagyis eltűrni lehet. Mindazonáltal pontosan véve, a II. Vatikáni Zsinat a vallásszabadságról szóló dekrétumában sem tanítja azt, hogy létezik a tévtan hirdetés joga, hanem csak azt, hogy jog szerint egy téves vallás nyilvános megvallásában és reklámozásában senkit nem lehet megakadályozni. A mi fenti példánkban tehát ez azt jelenti, hogy a tanárnak ugyan nincs joga a diákjainak tévedéseket előadni, de ahhoz joga van, hogy ebben ne akadályozzák meg. Ez nyilvánvalóan badarság, és ezért valójában a II. Vatikáni Zsinat azt követeli az államtól, hogy az igazságot kikapcsolja, és Krisztust. Mohamedet és Buddhát ugyanarra a szintre állítsa. Komoly teológusok is újra és újra elismerték, hogy a II. Vatikánum az Egyház tanát megváltoztatta. Például Yves Congar ezt mondta: „Nem lehet tagadni, hogy egy ilyen szöveg [a vallásszabadságról szóló nyilatkozat] tartalmilag valami mást mond, mint az 1864-es Syllabus, sőt csaknem az ellenkezőjét, mint ennek 15., 77. és 79. tétele” (La crise dans l'Eglise et Mgr. Lefebvre, 50.o.).      P. Courtnay Murray, zsinati tanácsadó is ezt írta: „Csaknem pontosan egy évszázad múlva a vallásszabadságról szóló nyilatkozat katolikus tanításként azt hirdeti ki, amit XVI. Gergely őrültségnek, őrült ideának nevezett.” Nemrégen az Opus Dei egyik vezető teológusa, Martin Rhonheimer, a római Santa Croce pápai egyetem professzora, „A világ megváltozása. Az Opus Dei aktualitásához” című 2006-ban megjelent könyvében ugyancsak kifejezetten azt állítja, hogy a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságról szóló tanításánál „egy tényléges kontinuitás-szakadásról” van szó, amit ő persze örömmel üdvözöl.      Én magam április elején a bonni egyetem egyik docensének ezt a kérdést tettem fel: Ha az, amit a II. Vatikáni Zsinat a vallásszabadságról tanít helyes, akkor mindaz téves volt, amit a pápák a francia forradalomtól kezdve XII. Pius-ig bezárólag ebben a témában tanítottak? Dr. Heinzgerd Brakmann magán-docens e kérdésre egyértelmű „igen”-nel válaszolt.