Örvendetes dolog, hogy Tagespost külön mellékletet nyitott a zsinat kérdéseinek megvitatására. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a vallásszabadság kérdésében szinte soha nem beszélnek a tényleges problémáról. Egy nemrégiben megjelent cikk után is az a benyomás keletkezett, mintha a vallásszabadság kérdésénél a hit-aktus szabadságáról lenne szó.
Hogy senkit nem szabad a katolikus hit felvételére rákényszeríteni, azt az Egyház már a II. Vatikáni Zsinat előtt is tanította. Ezért a kényszertérítések soha nem hivatkozhattak az Egyház tanítására. A vallásszabadság egész problematikájában sokkal inkább arról van szó, vajon és ha igen, mekkora mértékben szabad korlátozni egy téves hit nyilvános gyakorlását és reklámozását. Tehát így is lehet fogalmazni: Létezik-e objektív jog egy tévedés hirdetésére? Például joga van-e egy tanárnak ahhoz, hogy diákjainak tévedéseket tanítson? Mindazonáltal pontosan véve, a II. Vatikáni Zsinat a vallásszabadságról szóló dekrétumában sem tanítja azt, hogy létezik a tévtan hirdetés joga, hanem csak azt, hogy jog szerint egy téves vallás nyilvános megvallásában és reklámozásában senkit nem lehet megakadályozni. A mi fenti példánkban tehát ez azt jelenti, hogy a tanárnak ugyan nincs joga a diákjainak tévedéseket előadni, de ahhoz joga van, hogy ebben ne akadályozzák meg. Ez nyilvánvalóan badarság, és ezért valójában a II. Vatikáni Zsinat azt követeli az államtól, hogy az igazságot kikapcsolja, és Krisztust. Mohamedet és Buddhát ugyanarra a szintre állítsa.
Komoly teológusok is újra és újra elismerték, hogy a II. Vatikánum az Egyház tanát megváltoztatta. Például Yves Congar ezt mondta: „Nem lehet tagadni, hogy egy ilyen szöveg [a vallásszabadságról szóló nyilatkozat] tartalmilag valami mást mond, mint az 1864-es Syllabus, sőt csaknem az ellenkezőjét, mint ennek 15., 77. és 79. tétele” (La crise dans l'Eglise et Mgr. Lefebvre, 50.o.). |
vissza