Gondolatok, kérdések, válaszok az elmúlt időszak körülöttünk zajló eseményeivel kapcsolatban 1. A jónak és a rossznak is megvan a maga törvényszerűsége Az ökumenizmus és a vallásszabadság hívei, vagyis azok, akik azt állítják, hogy mindegy, hogy mit hisz az ember, azzal érvelnek, hogy az Istenhez vezető út sokféle, tehát minden „jó” ember a saját útján eljuthat a mennybe. Mint mindig, ebben az állításban is az a legördögibb, hogy nem teljesen hamis – annál sokkal veszélyesebb, mert „csak” féligazság, jobban mondva az igazság eltorzítása. A szentek valóban egy olyan hegycsúcshoz hasonlították az ember végcélját, mely felé számos ösvény vezet, de ők ezalatt természetesen csak a katolikus valláson belüli lehetőségekre gondoltak. Ezt az útmutatást ültetik át a mai „mindegy, hogy mit hiszünk” vallás képviselői saját „összvallási katekizmusukba”. A katolikus vallás hívei valóban sokféle módon juthatnak el Istenhez, mind emberi természetük, mind életkörülményeik, mind a kapott kegyelmek más és más utat tesznek lehetővé számukra, de ez nem jelenti azt, hogy ezeken haladva a katolikus vallás igazságait, tanait, követelményeit, parancsait ki- vagy elkerülhetik. Az embernek Istenhez, az üdvözüléséhez vezető zarándokútja olyan, mint egy tájékozódási futóverseny: az útvonal szabadon választható, de az ellenőrző pontokon mindenkinek – aki érvényesen akar részt venni a versenyen, azaz aki üdvözülni akar – feltétlenül át kell haladnia.      Ez az igazság mutatkozik meg abban, amikor időben, nemben, korban, társadalomban teljesen különböző helyzetű katolikus emberek, szentek szinte szóról-szóra ugyanazokat mondják, tanítják, ugyanazokról a lelki élményekről, tapasztalatokról számolnak be. De ahogy a „jó”-nak megvan a saját arca, a saját magát kifejező eszköztára, úgy fennáll ez a „rossz”-ra is. Ennek igazságát akkor lehet megtapasztalni, ha felfedezzük, hogy nemcsak a különböző „jók” megnyilvánulási formái azonosak, hanem a „rosszaké” is. Vagyis nemcsak a „jó”-nak, hanem a „rossz”-nak is megvan a maga törvényszerűsége. A rosszak eszköztára: a hazugság, a rágalmazás, az árulás, az engedetlenség, a túlzás, a fanatizmus szinte előre meghatározott sorrendben lépnek fel, követik egymást, nyilvánulnak meg náluk. Maessen atya szerint a „rossz”, vagyis a gonosz emberek ilyetén működésén kívül más erők, mégpedig valódi összeesküvők is munkálkodnak a világ pusztításán. Véleménye szerint, akik a keresztényellenes világ teljes győzelmén dolgoznak, azok pontosan ismerik a gonosz működésének törvényszerűségeit, és ezeket tudatosan használják fel céljaik elérésére. Hogy eközben saját maguk alatt is vágják a fát, nos, ezt a tényt mesterük, a Sátán sem ismerte fel annak idején.      A páter szerint Isten azért engedi meg a gonosz ilyen nagymérvű előretörését, eluralkodását az élet minden területén, hogy a „langyosok” megmenekülhessenek. Úgy véli, hogy azok megmeneküléséhez, akik nem veszik komolyan a vallást, akik nem gondolkoznak a világ dolgain, akik hagyták magukat a média által elbutítani, a gonosz működésének teljesen nyilvánvalóvá, vagyis olyan méretűvé kell válnia, hogy az „eltompultak” számára is látható legyen. És akkor jön el a végső választás ideje, ami után már csak kétfajta ember lesz: a jó és a rossz, langyosnak többé nem maradhat senki. 2. Valóban fejlődésben van a világ? Mint köztudott a Pius Közösség és Róma közötti konfliktus rendezését tárgyalásokkal próbálják megoldani. Az a tény, hogy a kúria részéről a Hittani Kongregáció munkatársai vezetik e tárgyalásokat, bizonyítja, hogy a problémák teológiai jellegűek. Fellay püspöktől előzőleg azt várták, hogy fogadja el azt az állítást, hogy a teológiai fejlődés nem állt meg a 60-as években, ahogy sokan szeretik kifejezni, az „evolúció a teológia területén is tovább folyik”.      E témával kapcsolatban Maessen atyának a következő kérdéseket tettem fel:      1. Valóban elképzelhető-e, hogy egy huszadik századi vagy pláne mai teológus többet tudjon, mint az egyházatyák, vagy az emberiség legnagyobb elméi, az egyháztanítók, mint például Aquinói Szent Tamás vagy Szent Ágoston?      2. Az ember, a világ szellemi fejlődésével kapcsolatban két álláspont létezik: az egyik szerint, és ez az ú. n. hivatalos, „tudományos” vélemény, minden fejlődésben van, ma is létezik evolúciós folyamat, következésképpen az ember mindig „fejlettebb” lesz. Ezzel szöges ellentétben egy kisebb létszámú és agyonhallgatott gondolkodó-réteg szerint a világ a Teremtés óta degenerálódik, az ember szellemileg, lelkileg nem fejlődik, hanem korcsosul. Melyik e kettőből az igaz? Az első kérdésre Maessen atya a következőket válaszolta. Bizonyos fejlődés nem a több vagy kevesebb tudásban – ez változatlan –, hanem például az Istenről való gondolkodás jobb megvilágításában mutatkozik. Az ú. n. biblikus teológia is kétségen kívül fejlődött az utolsó évtizedekben.      Ugyanakkor a teológia mintegy 80 százalékában hanyatlás következett be. A zsinat óta a hit elhomályosodott. A hanyatlás jele például, hogy már nem Istenről, hanem az emberről gondolkodnak, ami a romlás, a bukás egyik biztos jele. A második kérdést szétválasztotta a pogányok és a keresztények csoportjára. A pogányok (ma: új-pogányok) szellemileg, lelkileg kétségen kívül degenerálódnak, sőt ez a folyamat korunkban óriási léptekkel halad előre. Ez az Istentől való elszakadás, az Isten nélkül való élet egyenes következménye. Ugyanakkor a kereszténységre ez még ma sem áll. Ha nem is olyan mértékben, mint régen, de az Evangélium terjesztése még napjainkban is folyik, ezáltal bizonyos értelemben a kereszténység terjedése és így „kiszélesedése” a földön még mindig folyamatban van. És a Biblia szerint a zsidóknak is meg kell térniük, ez óriási előrelépést fog jelenteni. 3. Az Ördög a legkatolikusabb eszmék elferdítését használja fel leginkább céljai elérésére Eleinte mindig meglepett, ha a legáhítatosabb esemény, például egy nagyon szép szentmise, vagy más, sok kegyelmet árasztó liturgikus alkalom után közvetlenül valami nagyon rossz történt. Ezt sokszor megtapasztaltam, mire megértettem ennek okát: az Ördög természetesen ott támad a legjobban, ahol a legnagyobb a veszély számára, vagyis ott és akkor, amikor valami igazán jó történik. Ezért is figyelhető meg sokszor, hogy egy fejezet csúcspontjának mutatkozó ragyogó esemény, melyről mindenki azt hiszi, hogy újabb fellendülés kezdetét jelenti, a gyakorlatban a hanyatlás kiindulópontja lesz. De ez a teljesen logikus stratégia nem csak a történésekre igaz, hanem az elméletekre is. A katolikus lelkület egyik nagy és fontos, igazán csak rá jellemző sajátsága az engedelmesség. Nemcsak a gyakorlatban, de a hitben, sőt elsősorban ott. Azt továbbadni megmásítatlanul, amit kaptunk: ez a katolikus vallás alapja. Nem megkérdőjelezni a hitigazságokat, nem kitalálni újakat, hanem követni az elöljárókat, hit és erkölcs dolgában fontolgatás nélkül engedelmeskedni nekik.      A katolikus Egyház ezen lelkülete a gyakorlatban abban nyilvánul meg, hogy világosan elválasztja egymástól a „tanító” és a „tanuló” Egyházat. A klerikusok felszentelésükkel nemcsak a szentségek kiosztásához kapnak kegyelmet, hanem a tanításhoz is, a hívek pedig a szentségek fogadásával e tanítás be- és elfogadására. Ezzel szemben az eretnekek azt teszik, amit a szó maga jelent: kiválasztják a tanokból a nekik tetszőt, és azt kiszakítva a környezetéből, egy új vallás alapjává teszik. A katolikus Egyház évszázadokon keresztül a legnagyobb gondolkodókra bízta tanainak kidolgozását, katekizmusának összeállítását. Az egyes hívőnek ezeken csak annyiban kell töprengenie, hogy megértse és a gyakorlatba át tudja ültetni őket. Ami a hit és az erkölcs tanait illeti, csaknem két évezreden keresztül ez volt az egyszerű hívek egyetlen feladata. Az engedelmesség így vált a katolikus vallás egyik alappillérévé. Csakhogy miután az Ördög minden fegyverét latba vetette már az igaz hit ellen, és azt megdönteni mégse tudta, mostanában új stratégiát alkalmaz – ezt az egyik legkatolikusabb magatartást tette a legnagyobb árulás, Isten igaz ügye, a hit tisztasága elleni támadás legfőbb eszközévé. Számos alapvető kérdést illetően az Egyház mai válságában engedelmesnek lenni, szinte egyet jelent az igazság tagadásával. Mi tehát a megoldás?      Ez az, ami ma a hitüket komolyan vevő katolikusoknak a legnagyobb problémát okozza. Természetesen az egyetlen lehetséges válasz csakis a kétezer éves tanítás hű követése lehet, még akkor is, ha ez egyúttal a mai vezetőkkel szembeni engedetlenséget jelenti. Maessen atya mondta, hogy a hithű katolikusok nagy szerencséje, hogy a zsinat előtti pápák nagyon sok körlevelet adtak ki: ezekben minden problémára megtalálhatják a helyes, katolikus felelet.      De azoknak is, akikhez nem jutnak el ezek az enciklikák, ugyanakkor egészséges, komoly hitalapokkal rendelkeznek, fel kell ismerniük az ellentmondásokat, és ezt követően rá kell találniuk a helyes megoldásra. Aki komolyan veszi hite alapelveit, azzal nem fordulhat elő, hogy ne fedezze fel az azok és a mostani gyakorlat közti éles ellentétet. Ha ez nem így lenne, az azt jelentené, hogy vagy Isten kegyelme szűnt meg működni, vagy az igazság kérdése nem fontos már, ami ugye szintén lehetetlen. Mindez azt jelenti, hogy korunkban egy eleddig soha nem volt helyzet állt elő: bár az engedelmesség nem szűnt meg az egyik legfontosabb katolikus erénynek, követelménynek lenni, a hithű katolikusoknak mégis engedetlennek kell lenniük szinte kivétel nélkül mindenütt a világon püspökeikkel és plébánosaikkal szemben. Vagyis gondolkodniuk, sőt ÍTELKEZNIÜK kell olyan dolgokról, a hit igazságairól, ami két évezreden keresztül – ilyen formában – tilos volt a számukra! Ami az egyszerű embereknél eddig szinte mindig súlyos eretnekséghez vagy hittagadáshoz vezetett! Ez az Ördög legújabb, legveszélyesebb csapdája! De ami ezután jön, az legalább ilyen veszedelmes: A magára hagyott hívő, akinek környezetétől függetlenül, annak többnyire ellenszegülve, egyedül kell felismernie a helyes utat, eközben különlegesen erős formában van a gőgnek, az ősbűnnek kitéve! Akinek egyedül kell megtalálnia az igazságot – és akik a tapasztalat szerint többnyire fiatal férfiak közül kerül ki –, arra ennek megtalálása után az ember legnagyobb kísértése támad: saját nagyságának, okosságának tudatos vagy öntudatlan csodálata! Mert a tanbeli igazság megtalálása, illetve újrafelfedezése után meg kell állnia, méghozzá azon a síkos úton, ami korunkig a biztos eretnekségekbe vezetett. Ebből a csapdából pedig csak az igaz, a mindenfajta túlzásoktól mentes hit és a mértékletesség erénye mentheti meg. Vagyis annak megállapítása és pontos végrehajtása, hogy Isten igaz tanítása miben és meddig kötelezi látszólagos engedetlenségre. „Belépés esetén fogadják el, amit itt találnak”, ezt a mondatot a Mariawald-i trappista kolostor apátja mondta egy interjúban, utalva arra, hogy aki az ő közösségüket választja, azaz végérvényesen belép hozzájuk, onnantól kezdve át kell adja magát a közösségnek, alá kell vetnie magát az elöljáró, mint Isten képviselője, akaratának. Egy szóval, döntésével azt az erényét, aminek segítségével a katolikus tradícióhoz, az igazsághoz visszatalált, újra el kell temetnie. A katolikus hívő ugyanis, éppen katolikussága miatt akkor is elfogadja elöljárója akaratát, követi útmutatását, ha azzal nem ért egyet. És ez az, amit az ú. n. hagyományhű katolikusok legtöbbször nem képesek megtenni. Így következik be az a helyzet, amit egy őket jól ismerő pap nemrégiben mondott, hogy az ilyenek modernistábbak, mint Hans Küng. Ezek azok, akik ahelyett, hogy az igazság megtalálása után életformájukká tennék a katolikus vallást, protestánsabbakká válnak, mint az igazi protestánsok. Mert vallásuk lányegét tekintve a protestánsok azok, akik állandóan vitatkoznak, ellene mondanak az elöljáróknak, akik a maguk feje után mennek, ahelyett, hogy engedelmeskednének, elfogadnák a tekintélyt. Ehhez kapcsolódik Maessen atya egy másik fontos megjegyzése: az a véleménye, hogy sok ú. n. tradicionalista valójában nem katolikus, hanem ideológus. És ezzel a protestáns lelkületet teszik magukévá.      A protestantizmus ugyanis lényegét tekintve fanatikus. A protestantizmus nem ismeri, illetve nem fogadja el az igazságot, ezáltal nem rendelkezik az objektív igazsággal. Hogy szellemi-lelki igényét mégis kielégíthesse, vagy önmagában, vagy egy ideában kell hinnie, függetlenül attól, hogy az igaz-e vagy sem. Az ideológusok a végsőkig ragaszkodnak ehhez az ideához, ez vezet fanatizmusukhoz. Az Úristen ebben a mai nehéz, válságos, feje tetejére állított világban sem kíván lehetetlent, most sem engedi, hogy az egyes embernek valóban egyedül kelljen végigjárnia a hozzá vezető biztos utat, vagyis ma is lehetővé teszi a hagyományos katolikus életformát, és ezzel meg is követeli a katolikus erények gyakorlását. Maessen atya egy időben tudatosan gyűjtötte azokat a történeteket, melyeket a tradícióhoz eljutó hívek meséltek el neki megtérésük körülményeiről. Csodálatos történetek voltak, ha nem is természetfeletti csodák, de kis, személyes, egészen valószerűtlen események: Isten segítő kegyelmének biztos jelei. Isten ezek által minden olyan hívőt, aki egy bizonyos pontra magától eljutott, megismertette azokkal a közösségekkel, amelyek a „hivatalos” egyházi helyett, az igaz Egyház sejtjeként magába fogadta őket. Amelyeket olyan tekintélyek vezettek, akikre a hívő hit és erkölcs dolgában ráhagyatkozott, akik vallási életét a továbbiakban úgy vezették tovább, ahogy azt a kétezer éves katolikus Egyház mindig tanította és tette, és ahogy a hivatalosaknak kellene ma is tenni. Vagyis, ahol a katolikus lelkülettel ellenkező, önálló keresésnek, a hitről, erkölcsről való ítélkezésnek BE KELLETT FEJEZŐDNIE! A tradíció, különösen a magyarországi tradíció nagy katasztrófája, hogy az ú. n. tradicionális katolikusok jelentős része ezt a lépést nem tette meg. Hogy jó katolikusok helyett ideológusokká váltak, akikre nem a katolikus életforma, hanem a vita és az ellenkezés, az engedetlenség és protestálás a jellemző. Hogy katolicizmusuk mindössze arra szorítkozik, hogy a „régi” misét látogatják, ahol ahelyett, hogy alázattal vennének részt egy-egy közösség életében, e közösségek szétzilálását érik el a tekintélyt állandóan kétségbevonó, engedetlen viselkedésükkel. És ha már a magyarországi tradíció helyzeténél tartunk, egy furcsa jelenség figyelhető meg itt: az átlagosnál több a gonosz emberek aránya. Ez egyébként logikus: mint a cikk elején arról szó volt, a Sátán ott támad a legjobban, ahol a legnagyobb veszély fenyegeti, ahonnan a legtöbb jó indulhatna ki. Ezzel kapcsolatban egy másik kérdés is felmerül: miért gonosz a legtöbb elmebeteg? Különösen azok, akik nem elmegyógyintézetekben élik életüket? Kíváncsi vagyok, nem téves-e az a megállapítás, hogy a gonoszság, mint Istentől távol levő állapot, az ember más értékeit, jó tulajdonságait is tönkreteszi: elsősorban az értelmét homályosítja el. Olyannyira, hogy ezek az emberek elvesztik józan ítéllőképességüket, képtelenné válnak felmérni tetteik súlyát, így lassan valóban elmebetegekké válnak. Hiszen az ítélőképesség náluk mutatkozó teljes hiánya, a gonoszság gátlás nélküli kiélése, a tekintély teljes fel-nem-ismerése és el-nem-fogadása már ebbe a kategóriába sorolja őket.      B. B. atya mondta egy lelkigyakorlaton, hogy a templomkapu arra való, hogy az odavalók előtt kinyissák, és az oda nem valók előtt bezárják. A tradíció helyzetét erősítené, ha ezzel a módszerrel élnének az illetékes elöljárók. Még akkor is, ha ezzel a mennyiség, a statisztika romlik. Feltéve: 2009. augusztus 20.