Ha kicsit megkésve is, de végre jelentkezem egy kis beszámolóval a Graz-i templomszentelésről. (Abba a kis magyar „különítménybe” tartoztam, akik ott lehettünk – két pap és nyolc laikus.)
Mielőtt az ismertetésébe kezdenék, megpróbálom magát az élményt leírni.
Talán valamit visszaad belőle, ha azt mondom, 3-4 órán keresztül abban a fenséges érzésben léteztünk, hogy a világon a legnagyobb hatalom az Egyház, ilyen nincs még egy, és ehhez tartozni, az a legnagyszerűbb dolog a Földön.
Az a jelképrendszer, a szimbólumok gazdagsága, amely a szertartás során előttünk kibontakozott, és amelyet Fellay püspök a szentbeszédében a teljes részletesség igénye nélkül ismertetett (túl hosszú lett volna az amúgy is hosszú szertartás mellett, ő maga mondta, de azért hozzátette, hogy így is beszélni fog legalább háromnegyed órát – nem bántuk! sőt) az Egyház mélyen gyökerező, sziklára épített és ma is élő voltát mutatta meg nekünk, teljes hitelességgel.
Nem egy jól begyakorolt „színielőadást” láttunk, hanem az Egyház életébe vonódtunk bele, a ma divatos kifejezés szerint „aktív részvétellel”, hiszen a kis füzetkékből követtük, és több ima-válasszal-énekkel a hívek is megszólaltak.
Teljesen Isten szent színe előtt éreztem magam, ez így leírva persze nem sokat mond, hiszen minden szentmisén az Ő színe előtt állunk, de ez még több volt, nemcsak hittem, de szinte tapasztaltam a jelenlétét, ahogy pl. az oltár felszentelése után a teljesen elégő tömjén-viasz-áldozat füstje szállt fel a félhomályban lévő templomban, betöltve az egész teret (az oltár díszes felöltöztetésére csak ezután került sor).
Közben a férfiszkóla végig énekelte a megfelelő zsoltárokat .... elmondhatatlan. Nem a középkorban, hanem szinte még régebbi időkbe visszamenve éreztük magunkat, jólesően volt „félelmetes” az egész.
Nagyon szépen kifejtett, erőt és hitet sugárzó és adó, atyai szeretettel tanító prédikációt hallottunk Fellay püspök úrtól. Bennem talán a legjobban az elején mondottak visszhangzanak még mindig. Az a rész, amikor azt magyarázta, hogy miért kell kívülről-belülről lemosni a falakat legelső mozzanatként, és miért van ő ekkor lilában.
Azt mondta, hogy ugyan ebben az épületben nincs semmi rossz, nem is történt itt semmi szennyes dolog, de a Földön minden meg van jelölve az eredeti bűn jelével, tehát Isten szemével nézve a legnagyszerűbb dolog is szennyes, és ahhoz, hogy megszentelhessük és eléje vihessük, le kell mosni szenteltvízzel legelőször, mert Isten elé semmi szennyes dolog nem kerülhet. És nem is pusztán szenteltvízzel, hanem speciális, erre az alkalomra készült gregorián vízzel mosta, amelyben a szenteltvízen kívül hamu és bor van. Ezek mind Krisztus jelképei, a szenteltvíz a romolhatatlanságé, a hamu a keresztfán teljesen megsemmisült emberségéé és a bor, mint a legnemesebb anyag, az istenségéé.
A püspök a belső mosás befejeztével átöltözött a lila palástból az aranyszínűbe, mert már le volt mosva a szenny, következhetett a „megvilágosítás” (Erleuchterung), a falak megkenése. Arról is beszélt még, hogy azért állít elénk szimbólumokat az Egyház, mert ha csak egy pillanatra megmutatná magát nekünk Isten az Ő teljességében, nem tudnánk fölfogni és nem bírnánk ki. Az történne velünk, mint az apostolokkal a Tábor hegyén illetve a Getszemáni kertben a katonákkal az első „kit kerestek” kérdés-válasz után.
Kitért még az előbb említett, ma oly divatos „aktív részvételre” is; azt mondta, ez a mi számunkra abból áll, hogy mindig, mikor a szentmisére jövünk, hozzuk magunkkal becsülettel a saját keresztünket és tegyük oda Jézusé mellé a Golgotára, ténylegesen mindent, őszinte, odaadó, bűnbánó lélekkel. Lakomáról úgy emlékszem, egy szó se hangzott el.
Még az is nagyon megkapó volt, hogy a falak lemosása után középen a botjával hamuba írta a püspök a görög illetve latin ABC betűit, András-kereszt alakban, annak jeléül, hogy Isten birtokba veszi a talajt is, melyen az épület áll. Hallottuk, ahogy a bot vége kopog, és közben zengett a zsoltár ...
A prédikációban arra is kitért, hogy minden Istené a Földön, miért kell akkor mégis birtokba venni. Azért, mert bár valóban minden az Övé, mindenütt jelen van, de ezeken a birtokba vett helyeken még különlegesebben van jelen, mint máshol.
A püspök által mondott könyörgések arról is szóltak, hogy Isten különlegesen hallgassa meg az imákat, melyeket ezen a szent helyen mondanak majd neki, és minden teher enyhüljön meg.
Egyszóval: elmondhatatlan. Én e szombat óta már máshogy lépek be egy templomba, mint ezelőtt.
És a hazafelé úton átsuhant rajtam pl. az a gondolat is, hogy mi lesz azok „jutalma” vajon, akik a zsinat után nagy buzgalmukban szétverték az így felszentelt oltárokat? És hogyan tekint le Isten az asztalokon bemutatott áldozatokra? Netán, mint Káinéra, tudniillik, hogy „nem kedves előttem...”?
Ha ezeket tudják a papok, hogyan mernek az asztalon misézni, meg sportcsarnokokban? Akkor 40 éve fölösleges, netán káros dolgokat tesznek és félrevezetik a híveket... Végül nem csoda, ha itt tart a világ. A mennyiség csak Marxnál csap át minőségbe, Istennél nem. De ebbe jobb nem belegondolni, még jó, hogy Isten irgalmas, és van különbség az objektív és szubjektív bűnösség között....