I. A modern anti-perszonalizmus az embert eszközzé alacsonyítja, és az egyes ember fontosságát és értékét a személytelen javak létrehozásában mutatott hasznossága alapján ítéli meg. Ez a tendencia elsősorban a szakmai munka és mindenféle tevékenység túlértékelésében mutatkozik. Korunkban a derékség, a jóravalóság eretneksége jelent meg, mely élesen szemben áll az ember valódi hivatásával és rendeltetésével, sőt az emberi élet természetes teljességének felbomlasztásával fenyeget. Ezen eretnekségnek három fajtáját lehet megkülönböztetni, melyek korunkban mind jelen vannak.      Az első az emberből a személytelen javak létrehozásához szükséges puszta eszközt csinál. Ez az eretnekség, mely eleinte az irgalmatlan kapitalista kizsákmányolásban mutatkozott leginkább, csúcspontját a kommunista ideológiának az emberhez való viszonyában érte el. Az ember, amint megszűnik használható és ebben az értelemben „derék polgár” lenni, használhatatlan szerszámként lesz félreállítva. Ezen eretnekség második típusa a művészi, tudományos, technikai vagy a film és a sport területén elért nagy teljesítmények idealizálásából áll. Ebben a típusban a „dérékséget” az ember legnagyobb értékének, elsődleges hivatásának tekintik. A személyiség súlypontja az erkölcsi központjáról, arról, ami ő maga, arra tevődik át, amit „teljesít”. A harmadik típus a munka, különösképpen a szakmai munka felértékeléséből áll. Ehelyütt a kálvinista és puritán örökség hat tovább, mely az élet legkomolyabb részét a munkával azonosítja, és kizárólagos alternatívát állít fel – munka vagy szórakozás, kikapcsolódás vagy pihenés között. A foglalkozásköri munka ritmusa minden komolyan veendő dolog alapmintájává válik. Az anti-perszonalizmus a személy lényével szemben jelentkező egyre erősebb vakság eredménye, és szükségszerűen következik abból a kísérletből, mellyel az embert Istentől akarják elszakítani. Pedig az embert soha sem szabad a személytelen javak előállításához szükséges eszköznek tekinteni. Lelke mindig összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint bármely személytelen dolog. A szekularizáció egyre gyorsabban haladó folyamata, mely a reneszánsszal kezdődött, sok emberből kiölte az érzéket az ember igazi céljának és rendeltetésének felismerésére. Ennek eredményeképpen a súlypont az ember létéről az ember teljesítményére tevődött át. Az ember ezt a mércét nem csak másokra, de saját magára is érvényesnek tartja. Saját magát is csak annyira értékeli, amilyen nagy dolgokat szakmájában elérni képes. A modern ember eme típusa számára a szentté válás ideáljának helyére a „derékség” célképe került. Egy kor szellemi beállítottságát azon személyek mutatják, melyek benne az általános közcsodálat tárgyai lesznek. (megj.: Ha végignézzük, kik ma a közcsodálat tárgyai, már könnyen megértjük, világunk miért olyan amilyen.) A középkorban a szentek nevei forogtak közszájon, a reneszánszban a zseniké. Azután lassan mindkettőt a technikusok és feltalálók nevei váltották fel. A 18. században a párizsi panteont egy Szent Genovéva tiszteletére szentelt templomból alakították át a „nagy emberek”, vagyis olyanok emlékhelyévé, akik teljesítményük alapján váltak híressé, és akik abban a korban már tiszteletreméltóbbaknak tűntek, mint a szentek, akiknek a templomot eredetileg felszentelték, és mint Krisztus, akinek isteni áldozati ünnepére a templomot eredetileg építették.      Korunkban a jelentős tettek csodálata sikeres pénzemberek, üzletemberek, atléták, sportolók és filmszínészek dicsőítésévé korcsosult. Itt mutatkozik meg minden egyes bálvány közös sorsa. Amint egy csinált dolgot abszolút értéknek állítanak be és isteníteni kezdik, igazi értékének megítélése folyamatosan eltűnik. Az a vállalkozás, hogy az embert a világ középpontjává tegyék, oda vezetett, hogy az emberiség egyre kevésbé tudja az ember méltóságának valódi lényegét felismerni. Istenné akarták tenni az embert és végül egy főemlős lett belőle. II. A „nagy tettek” kultusza láttán sürgősen eszünkbe kell idézni az ember valódi, első hivatását. Bármilyen nagyok is azok az értékek, melyeket az ember meg tud valósítani, mégis az erkölcsi értékek azok, melyek az ember életében az elsődleges helyet elfoglalják. Az emberi lény számára egyedül ezek elengedhetetlenek, függetlenül attól, milyen fajtájúak és mekkorák egyébként különleges adottságai és képességei. Csak ezek tartoznak az „unum necessarium”, a „csak egy a szükséges”-hez. (Lk 10,42) Az ember mindenekelőtt arra van hívatva, hogy Istent saját igazságossága, tisztasága, őszintesége és jósága által dicsőítse. „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Az erkölcsi romlottság semmivel sem összehasonlítható baj, csak az ezekből származó bűnök sértik Istent. Az erkölcsi jóság Istent tükrözi vissza, és sokkal jobban dicsőíti őt, mint a legnagyobb emberi teljesítmény. Ugyanakkor az embernek nem csak a természetes erkölcsi értékeket kell megtestesítenie. Az ember igazi hivatása ugyanis a szentté válás, az Istenhez való hasonlóság, a keresztségben kapott isteni életének teljes kibontakoztatása. Legmagasabb rendeltetése a Krisztusban való átalakulás. Ebbe nem csak az tartozik bele, hogy a természetes erkölcsi törvényeket teljesíti, hanem ezeknél hasonlíthatatlanul magasabb,természetfeletti erényeket is el kell sajátítania, vagyis szentté kell válnia.      Összehasonlítva e hivatásával még a legnemesebb képességek, a legnagyobb aperszonális javak létrehozása is csak másodlagos szerepet játszik. Még a legjelentősebb művészi teljesítmények is, bármennyire is az ember nagyságát mutatják, nem az ember elsődleges célját képezik. E terület egyetlen kiváló tulajdonsága sem hasonlítható össze azzal az értékkel, melyet a szent testesít meg.      Az ember számára az alapvető kérdés nem az, hogy alkalmas-e aperszonális javak létrehozására, hanem az, hogy kicsoda ő, mely személyes értékeket valósít meg, vagyis erénye, szentsége. Elsősorban pedig azt kell megkérdezni, milyen mértékben ragyog fel benne Krisztus, milyen mértékben állíthatja magáról, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem”. (Gal 2,20) Végeredményben az számít, milyen személyiség egy ember, és nem az, hogy a tudomány, a művészet, a kultúra, a politika, a technika, a gazdaság terén vagy hazájáért mit teljesített. A személyiség mint ilyen, Isten szemében sokkal fontosabb, mint azok az aperszonális javak, melyeket az adott ember létrehozott.      Az örökkévalóságban ugyanis az embert nem „deréksége” alapján ítélik majd meg. Legfőbb ideje az emberek számára világossá tenni, hogy a végül mindent eldöntő valóság nem valamilyen nagyhatású tevékenységben, teljesítményben rejlik, melyek a széles nyilvánosság előtt megjelennek, hanem a személyes értékekben, mindenekelőtt az emberi akaratnak az isteni akarattal való megegyezésében, az isteni élet szabad, akadálytalan kiteljesedésében, a Krisztusban való átalakulásban. Krisztusnak e szavai: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16,25) világosan megmutatják, hogy a személy lényéhez tartozik az Istennek való önátadása. De az önátadás nem a hivatali munkánk felé való teljes odafordulásból vagy az aperszonális javak előállításából áll elsősorban. A személy erkölcsi értékei sokkal inkább abból keletkeznek, hogy Istenre és az erkölcsileg fontos javakra szabadon igenlő választ ad. Csak ha az ember engedelmeskedik Krisztus parancsainak, ha Istent és felebarátját szereti, ha Krisztust szeretve követi, alakulhat át Krisztusban, és teljesítheti elsődleges elhivatását. A szentté váláshoz ez az önátadás az egyetlen út. III. Egy nagy művésznek művészi lelkiismerettel kell rendelkeznie. Se a több pénz keresésének vágya, se a híresebbé válás becsvágya, se másmilyen indíték nem bírhatja arra, hogy az igazi művészi szépség belső parancsát elárulja. Képesnek kell mindig maradnia a művészi szépség iránti megvesztegethetetlen odaadásra. Ugyanígy tudatában kell lennie annak, hogy a rábízott tehetség kibontakozásáért ő a felelős. Egy igazi filozófusban olthatatlan vágy kell égjen az igazság iránt. Alázatosnak kell lennie, hogy határait felismerje. Késznek kell lennie gondolat-konstrukciói azonnali feladására, amint ezt a valóság megköveteli tőle. És mély tiszteletet kell érezzen, mely képessé teszi arra, hogy a létezők hangjára figyelni tudjon. Tehát erkölcsi értékek szükségesek ahhoz, hogy a hivatali munkáját valaki jól teljesítse. … A derékség eretnekségéből, mely az emberek elsődleges hivatását elveszti szem elől, végzetes szociális konzekvenciák keletkeznek. Ha egy ember saját magát csak annyira becsüli, mint amennyit teljesít, akkor a szociális különbözőségek szükségszerűen áthidalhatatlan mélységekké válnak. Akkor egy államférfi vagy egy művész, illetve egy egész életében egyazon műveletet végrehajtó gyári munkás közötti különbség valóban óriásivá válik. Ha tehát a gyári munkás saját magát munkája alapján becsülné meg, akkor egy, az igazságtalan sors által elítélt párianak kellene magát éreznie. Ha viszont mindenki olyan értékűnek tartja magát, mint azt személy-léte megköveteli, Istenhez és a felebarátjához való kapcsolata milyenségének és minden igaz értékre adott válaszának mértékében; és ha az egyén minden ember közös hivatását és a boldogság mindenki számára azonos fő forrását felfogja, akkor a hivatások különbözőségei háttérbe szorulnak, és nem képesek az egyes társadalmi osztályok közötti áthághatatlan korlátokat felállítani. … Egy metafizikai igazságba való betekintés, egy emelkedett szépség megízlelése és Isten imádata speciális kontemplatív magatartásformák. Ezeknek nyilvánvalóan valamilyen különleges mélység a sajátjuk, mert bennük lelkünk legmélyebb rétegei aktualizálódnak. A kontemplatív magatartás elmélkedése tárgyának egy nagy értékkel rendelkező javat igényel. Ebből is kitűnik felsőbbrendűsége. Neutrális és közömbös dolgok, mint egy gép vagy egy mechanikus folyamat, mint ilyen, nem válhat elmélkedésünk tárgyává. Csak akkor válhat azzá, ha egy tárgy valami mélyet és jelentőset tud közvetíteni. Ez esetben Istent úgy tükrözi vissza, hogy mintegy szeme elé vezet bennünket. Egy ember erényei, egy jelentős, mély igazság, egy természeti szépség vagy művészeti tárgy lehetnek csak a kontempláció tárgyai, lehetnek méltóak a kontemplációra. És tovább: minél nemesebb egy tárgy, minél magasztosabb az értéke, annál közvetlenebbül tükrözi vissza Istent, annál parancsolóbban követeli ki az emberből a kontemplatív választ. Csak ha kinyitjuk lelkünket Krisztus kisugárzása felé, Őt szeretettel imádjuk, jutunk a legmagasabb kontemplatív tartásba, mely lelkünk legmélyebb rétegeit éri el és mozgatja meg.      Annak mértékében ahogyan a mai világ hitetlenné vált, váltotta fel a vallást a munka- és teljesítményideál. Az erkölcsösség, mely a természetes és természetfeletti erények egész fényes világát valóban felöleli, a modern szellem számára nagymértékben a „derékségre” és a hivatali munka elvégzéséhez szükséges értékekre korlátozódott. Az érdeklődés középpontjában már nem az alázat, a tisztaság, a szeretet, a szent türelem, a szelídség és az igazságosság áll, helyükbe a megbízhatóság, a jóravalóság, a szorgalom, az önfegyelmezés és az udvariasság került.      A derékség került az erény helyébe. Az erkölcsösség jogi fogalommá vált, melyet a derékség fényében értékelnek. Egyre jobban elrabolják tőle győzedelmes minőségét, az erkölcsi javak belső szépségét, minek következtében a csupasz korrektség aspektusát tarthatja csak meg. Így következik be az a helyzet, melyben a pozitív állam-törvény és egy erkölcsi törvény között meglévő alapvető különbözőséget már alig vesznek észre. Hogy az erényt milyen nagymértékben váltják fel a derékséggel, különösen abban mutatkozik meg, hogy az erkölcsösséget már nem egy hivatali munka emberi alkotórészén belüli morális kötelezettségnek tekintik, hanem azokra a minőségekre korlátozzák, melyek a munka céljának mint ilyennek az elvégzésére szükségessek. … A mostani világ mértékeinek ezen felfordítására jellemző, hogy a megszentelt vasárnapot, mely az összeszedettség és a kontempláció számára van fenntartva, mely a hét legelső és legfontosabb napja, melynek a hét egész formáját és értelmét kellene megadnia, mely egyúttal az egész hét antifónája, a hétvégével helyettesítik, mely csak a szórakozásra és kikapcsolódásra van kitalálva. … Ez a vészes alternatíva még magukra a maradék hívekre sem marad hatás nélkül. Bár a vallást magát ők még nem helyettesítik a tevékenységgel, de vallási életüket már túl gyakran a munka fényében látják. Mivel a munka a „legkomolyabb” tevékenység prototípusa lett, az a tendencia lépett fel, hogy vallási kötelezettségeiket ahhoz hasonló szellemben végzik el, mint a hivatali munkát. Vagyis a kontemplatív magatartástól elveszik a tért: az ima, még a belső ima is „munkává” válik, melyet kötelességtudó derékséggel végeznek el.      Lojalitás, rend, szabályosság, pontosság, melyek mind a hivatali munka vagy a funkcionáriusi erkölcs területéről származnak, lépnek a valódi vallási gondolkozásmód helyébe. Holott ezt mindig a kontemplatív szellemnek kellene átjárnia. Ebben megy végbe egy teljesen új, természetfeletti valósághoz való felemelkedés, a kimondhatatlanul szent Isten előtt való tartózkodás.      A vallási élet szükségszerűen szekularizálódik, szükségszerűen meg lesz fosztva szent leheletétől és sursum corda-jától, ha a hivatali munka, mert ez hasznos és józan tevékenység, mert az illető létező immanens logikájára koncentrál, minden komolyan veendő alapmintájává válik. … IV. Tény, hogy minden munka analóg értelemben vett imává válhat. De ez csak akkor válik lehetségessé, ha az imát teljes értelmében – dicséret, köszönet, kérés, belső ima – a munka minden formájától világosan elválasztjuk. Csak ha ez a tényleges ima – melyben közvetlenül Isten felé fordulunk és kontemplatív ritmusban egészen Rá koncentrálunk – életünkben jelentős helyet foglal el, lesz képes arra, hogy alakító erejével és erkölcsével egész tevékenységünket átformálja. Sok keresztény úgy véli, hogy az élet specifikusan emberi része egyfelől erkölcsi kötelességekbe, másfelől szórakozásba, pihenésbe és kikapcsolódásba osztható fel. A házasság és a barátság erkölcsi oldalára mint valami nagyon komoly dologra tekintenek, de a barátokkal folytatott mélyértelmű társalgás örömében, magas szellemi értékek közös megélésében csupán a pihenés, a kikapcsolódás és a szórakozás céljára fenntartott életterületet látják. A természet és a művészet szépségének mély átélését „komolyan veszik”, amint ez valamely hivatalbeli feladat, például egy tanár kötelességéhez tartozik vagy a tanulmányok számára fontos. De lelkünk nemes megtermékenyítését önmagában a szépség – mely Isten és a felettünk levő magasabb rendű világ dicsőségének üzenete – által úgy értékeljük, mintha ez a lazító kikapcsolódás területéhez tartozna, és csak e címen engedélyezett; sőt sokaknak még ennél is kevesebbet, csupán szórakozást jelent. Az élet összes jelentős emberi területei – szeretett emberekhez való viszonyunk, egy mélyértelmű vallásos beszélgetés, Isten fenséges üzenete a természet szépségében, egy nagy igazság szemlélete –, ezek mind meg lesznek fosztva mélységüktől és értéküktől, mihelyt úgy viszonyulunk hozzájuk, mint puszta időtöltéshez és mulatsághoz.      Ha mi, ahelyett, hogy szellemi ünneplőbe öltöznénk, mihelyst életünk valódi emberi része felé fordulunk, nem szedjünk ilyenkor össze magunkat jobban, mint hivatalos munkánkban, sőt még el is eresztjük magunkat, akkor e magas javak valódi értékétől és tartalmától elvágjuk magunkat, és megfojtjuk magunkban valódi emberi életünket.