|
Az itt következő elmélkedésre a következő, a fórumon a tradíció jövőjéről nemrég lezajlott véleménycsere szolgáltatta az alapot:
Először Füzesi Zsolt írt:
Szerintem a megoldás biológiai természetű lesz. Az én hipotézisem tulajdonképpen darwini alapokon áll: Az „életképtelen kipusztul”.
Nem fog itt senki semmit beismerni: a tradicionalistáknak (értsd: katolikusok) nincs mit, a modernisták meg nem szoktak hozzá, hogy a saját hibáikat beismerjék (legfeljebb a mások vélt vagy valós hibáiért szokták a világot kérlelni „sua culpa” alapon).
Csinálni kell 2 grafikont az ún. „forma ordinaria” híveiről és papjairól: egyet a papi és szerzetesi hivatásokról, egyet a gyermekszületésekről illetve keresztelésekről évekre lebontva. Meg kell nézni, hogy ilyen tendencia mellett mikor fut ki a két vonal a nullára. Az a pont lesz a tradíció győzelmének napja. Sőt egy kicsit korábban fog mindez bekövetkezni, hiszen a grafikonokon nem számoltunk a hivatásukat elhagyókkal és a keresztségük ellenére templomba nem járó gyermekekkel és a győzteshez pártolás természetes (esetünkben üdvös) jelenségével. Én ennek még adok vagy 30 évet. Ez lesz az egyház babiloni fogsága.
Úgy vélem Isten úgy alkotta meg a természeti törvényeket, és az azokra (is) épülő Egyházat, hogy a törvények áthágása magában rejti a büntetést. Amelyik közösség a világ értékrendjét teszi magáévá (akár a születésszabályozás, akár a nemi erkölcs más területein), azt ez az értékrend fogja kivégezni Isten igazságos ítélete alapján.
A Sátán esetében is így volt ez: önmagát akarta, hát önmagát kapta. Lucifer Isten nélkül önmagának torzója. Ez a pokol (kis betűvel) számára. És a régi mondás szerint: „Aki azt kapja, amit választott, azzal szemben nem történik igazságtalanság.” Miután a Sátán Isten helyett önmagát választotta, megkapta önmagát, ezért lezuhant a mennyből (ez már a nagybetűs Pokol); hiszen akinek nem kell a menny, azt nem tartják ott kényszerrel. Az Ördög a Teremtőjének igazságos ítélete szerint taszíttatott le, aki ellen fellázadt. Hiszem, hogy ez a sorsa az Egyházat belsőleg, perverz módon elárulóknak: úgy a híveknek, mint a papoknak. Megkapják, amit választottak: az elsorvadást.
Majd Élthes Eszter:
Azt hiszem, nagyon találó megállapítás, hogy „a törvények áthágása magában rejti a büntetést”, vagyis mindenki azt kapja, amit választott – aki az elsorvadást az éppen azt.
És az is valószínű, hogy a világgal kokettáló egyház elsorvad, sőt az is, hogy ezt azon a Zsolt ajánlotta bizonyos grafikonon jól ki is lehetne mutatni.
Csak a baj az, hogy ez a fajta sorvadás olyan, mint a fuldokló haláltusája: nem segít az őt menteni akarónak, hanem kapálódzásával magával rántja őt is a mélybe. Képletesen szólva, a modernizmusnak fegyver van a kezében, és sírjából kinyúló kezével még utolsó földi aktusával lelövi a tradíciót, illetve mindazokat, akik oda szeretnének tartozni. A példa azért is sántít, mert nem csak utolsó aktusaként teszi ezt, hanem állandóan, és ráadásul nagy eredménnyel.
Ez az egyik, ami miatt – emberi számítás szerint és emberi eszközökkel, illetve természetes úton – 30 év múlva sem lesz itt semmi jónak a győzelme. A másik az, hogy a tradíció koránt sincs olyan rózsás állapotban, hogy nagy fejlődésére számítani lehetne. Az emberi természet már csak olyan, hogy egy generáción túl nem bírja a megpróbáltatást. Lefebvre érsek a 70-es évek elején, amikor látva a borzalmas pusztítást, mindenki azt várta, hogy a krízis nem tarthat tovább egy-két évnél, azt mondta, hogy tévednek, ez egy hosszú válság lesz. De ehhez azt is hozzátette, hogy nem tarthat egy generációnál tovább, mert ennél hosszabbat az emberi természet nem bír el. Nos, ez az időszak véget ért, és mégsem történik semmi. Az emberek elfáradtak, a valóban erősek vagy meghaltak már, vagy feladták. A következő generáció pedig nem is hasonlítható, se hitben, se erőben, se semmiben elődjéhez. Ezt külföldön a piuszos kápolnákban is látni, hát még odahaza, ahol csak azok a hangadók, akikre az Ördög a rohasztás feladatát bízta.
Magyarországon például tudtommal egyetlen pap sem létezik, aki CSAK az igaz misét mondja, vagyis akit Lefebvre érsek megítélése szerint a tradíció sorába lehetne számítani.
Amennyire én látom, a hagyományos misére járók között nem a hit olyan erős, hanem az ideológia. Ez nagyon jól kitűnik a viselkedésükből. Régen tradicionalistának lenni nem csak annyit jelentett, hogy valaki a tridenti misére jár, hanem azt is, hogy minden másban igyekszik a legjobb katolikus hagyományt követni: öltözködésben, viselkedésében, életmódban stb. Régen elő nem fordulhatott, hogy egy német, osztrák piuszos kápolnába hosszú hajú, lófarkas vagy tetovált, farmer-nadrágban, tornacipőben járó férfiak, nők jártak volna. Ha régen valaki betért egy ilyen kápolnába, úgy érezte magát, mintha az elmúlt 50 év meg se történt volna. Most viszont a misén kívül már nem sok emlékeztet erre az időszakra. Hétvégén még sokan vannak, de munkanapokon alig jár valaki. Az idősek meghaltak, a fiatalok a kötelezőt teljesítik, áldozatra nem vágynak, hiszen az is igaz, hogy az életük is nehezebb, komplikáltabb lett.
Nem tudom, ezek a megállapítások mennyire érvényesek a világ más tájaira. Azt hiszem, talán Amerikában jobb a helyzet, és azokon a francia vidékeken, ahol tradicionális katolikus iskolák, illetve kolostorok léteznek.
Szerintem ettől a tradíciótól nem várható „győzelem”, hanem csak egy olyan apró nyáj fennmaradása, melyre Jézus gondolhatott, amikor feltette a kérdést, hogy az Emberfia talál-e még hitet a földön, amikor újra eljő. (Lk 18,8)
Ezt a szóváltást, illetve az elmúlt évek, jobban mondva évtizedek történéseit továbbgondolva, tettem fel magamnak a következő kérdéseket:
Mi az oka a tradíció, illetve az egész katolicizmus lanyhulásának?
Mit hozhat a jövő a pusztán emberi számítások, a történelmi tapasztalatok alapján?
Mi a megoldás a mostani helyzetben?
1.
Az első kérdésre elég egyszerű a válasz: az a nemzedék, amely az Egyháznak a 60-as években elindult határozott rombolására nem vallásgyakorlása feladásával, hanem a tradíció megőrzésével, ápolásával reagált, képtelen volt tovább adni hitét, vallásos meggyőződését az utánuk jövőknek, gyermekeiknek. Nem azért, mert nem volt elég erős a hitük, hanem vagy azért, mert gyermekeik nevelésének legfogékonyabb időszakában még maguk sem voltak igazán gyakorló hívek (erre is ismerek példát), vagy azért, és ez az általánosabb, mert környezetük, e világ romboló, napról napra keresztényietlenebb hatásával nem voltak képesek felvenni a versenyt.
Ez a hatás nem csak az akkori nemzedéket érte, hanem azóta mindegyiket, ráadásul egyre nagyobb mértékben: a szülők hiába veszik komolyan hitüket, képtelenek azt továbbadni, egyrészt, mert megnövekedett gondjaik miatt úgyis egyre kevesebbet törődhetnek gyermekeikkel, másrészt, mert emberileg mára lehetetlenné vált a computer, televízió, iskola, különböző fesztiválok által a fiatalokra szinte rátelepedő, szellemüket-lelküket átitató, minden jobbat kizáró hatást ellensúlyozni.
Ennek illusztrálására álljon itt három példa: Sok évvel ezelőtt egy hölgy férjével együtt egy nagyvárosból költözött falura az egyik piuszos papszeminárium mellé, hogy minden nap tridenti misét hallgathassanak. Három felnőtt fiút hagytak a régi otthonban, közülük egyik sem gyakorolja vallását. – Egy másik nagyvárosban a piuszos papok egy család házában kezdték két évtizeddel ezelőtt működésüket. Ott laktak, ott miséztek. A szállást adó családban a szülők mellett négy, egész fiatal gyerek „testközelben” élte meg a katolikus tradíciót. Közülük egy maradt gyakorló katolikus, de ő is megrögzött modernista, a többi nem is gyakorolja vallását. – Az egyik piuszos atyának egyik fivére szintén pap, a másik katolikus filozófus. Ennél tradicionálisan katolikusabb család már el sem képzelhető. És mégis, a filozófus három, katolikus iskolában nevelkedett gyermeke annyira fertőződött a világgal, hogy már alig gyakorolják, élni pedig egyáltalán nem élik vallásukat.
Az idősek halálakor a legnagyobb probléma a temetés. A tradíció leghívebb és legönfeláldozóbb tagjait gyermekeik az új rítusban temettetik el. Csak olyankor nem, ha nincsenek örökösök, és az elhalálozott időben végrendelkezett – és végrendeletét a világi hatóságra bízta. Ha nem, a hivatalos egyház a végrendelet ellenére sem engedi meg a régi rítusban való eltemetést. A Pius Közösség rendszeresen felhívja hívei figyelmét erre a veszélyre, ennek ellenére a legtöbb, évtizedek óta csak tridenti misére járó idős embert a modernista örökösök a modern új rítusban temettetik el.
Mára tehát a következő helyzet állt elő a „régi” misére járók között: vannak a kihalófélben levő nagyon öregek, aztán egy nagy űr, majd a 30 körüliek kisgyermekeikkel, akik majd tizenvalahány évesen hagyják ott a templomba járást, úgy, ahogy tették ezt az előttük járók.
Se az első, se a második réteg nem alkalmas arra, hogy „harcoljon”, az első azért nem, mert már nincs rá ereje, a második pedig azért nem, mert még nincs rá ideje.
A környezet káros hatásai alatt nem csak a nagy „bűnökre”, veszélyes csábításokra, a rossz filmekre, a pogány szórakoztatásokra – melyek egyre inkább a rómaiaknak a csőcselék irányítására jól bevált „cirkuszt és kenyeret” elvét követik – gondolok, hanem a mindennapok, az élet leghétköznapibb dolgainak a megélésére. Számomra nem a televíziófilmek az ízlést, az erkölcsöt – a Szodoma és Gomorra-i állapotokat napról napra jobban túlszárnyaló – romboló adásai a legveszedelmesebbek, hanem az úgynevezett „közszolgálati” adások, melyeket a nap túlnyomó részében mindenütt sugároznak. Itt olyan tanácsokat adnak egész nap az embereknek életük minden apró részletére, problémájára, mintha a kereszténység soha nem létezett volna. Az Ördögnek ez a találmánya úgy rombol, hogy nem nyíltan támad, hanem rejtett, álcázott formában alakítja át az emberek látásmódját, viselkedését, meggyőződését, egyszerűen azzal, hogy úgy tesz, mintha Isten nem is létezne.
Ez a „fű alatt” terjedő, mindent behálózó átnevelés a kifejezett nyílt támadások mellett még jobban odahat, hogy mára a legkatolikusabb családokban is szinte lehetetlenné válik a fiataloknál a külvilág romboló hatását legyőzni. Az egész társadalom úgy él, a mindennapok úgy zajlanak, mintha soha senki nem ismerte volna a keresztény parancsokat, a természeti törvényeket, vagy akár csak a józan paraszti ész tapasztalatait –és ez korunk legnagyobb rákfenéje. Lorenzo Scupoli írja: „Az emberi szív rosszra fogékony és hajlandó természete miatt, ami rosszal foglalkozik (ami rosszat hall és lát), azt magába szívja.”
Másfelől az emberi természet gyengesége az oka a tradíció, a katolicizmus lanyhulásának. Ezt mindenki megfigyelheti magán, ha már elég ideje komolyan foglalkozik vallásával. Eleinte, ha Rómából vagy valahonnan másfelől kedvező híreket hallottunk, fellelkesedtünk, reménykedtünk, magunk is buzgóbbakká váltunk. De az idő múlásával, miután bebizonyosodott, hogy ezen aprócska rész-eredményecskék semmit nem változtatnak az alaphelyzeten, sőt, sokszor inkább rontanak rajta, a csalódásokkal megjött a fáradtság, a bénulás érzete is.
Persze az emberi buzgóság nem csak napjainkban múlékony, hanem így volt ez mindig. Az Egyház ezért is tartott nagy, fényes ünnepeket, körmeneteket, zarándoklatokat, búcsúkat, missziókat, hogy egyfelől felüdítse az elfáradt lelkeket, másfelől újabb aktivitásra sarkallja őket. A katolikus hit csak akkor tud élő maradni, ha van, ami táplálja. S mivel Isten az embert közösségi lénynek teremtette, hitének evilági táplálékát is többnyire egy közösségben kapja, attól szerzi meg.
A ma szinte általánossá vált vegyes-házasságokban – katolikus és nem-katolikus, vagy tradicionalista és modernista katolikus, vagy gyakorló katolikus és közömbös katolikus – ezek a feltöltődést jelentő közösségi élmények jóformán egyáltalán nem jönnek létre. Hány olyan katolikus van akár a tradicionalisták között is, aki nem csonka családban próbálja katolikus vallásának örömhírét megélni, persze emiatt hiába? Örülni sokkal kevésbé lehet egyedül, mint szomorkodni. Ünnepelni pedig még kevésbé. De hogyan ünnepelhet felhőtlenül egy katolikus, amikor olyanok veszik körül, akik nem hisznek abban, vagy akiknek közömbös, sőt ellenséges az, amit ő hisz? Ezt az egyedüllétet el lehet viselni egy ideig, különösen, ha az ember fiatal és most kezdi a „megtérését”, de szinte elképzelhetetlen, hogy ne fáradjon bele, ha mindig magára marad. Márpedig menthetetlenül magára marad, ha komolyan veszi vallását és annak előírásait.
Erről pedig – különösen a televízió megjelenése óta – az Ördög tökéletesen gondoskodott. Pál apostol írja Timóteusnak: „Jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy a fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4)
Tegnapelőtt hallgattam a rádió nekrológját László atyáról, amelyben felolvasták egyik blog-bejegyzését, melyben a tavalyi olimpia alatt arról biztosította az olvasókat, hogy a mennyben mindannyian aktív résztvevők lehetnek, nemcsak passzív nézők.
Nemrégiben egy olvasó azt írta nekem, hogy megtanulta, hogy az emberekkel nagyon szelíden kell beszélni, kedvesen kell nekik a hitigazságokat elmagyarázni, Aztán válaszomra belátta, hogy elsősorban (egy bizonyos szintig) nem a hangnem a fontos, hanem a tartalom. Az embereket nem az érdekli, hogy hogyan beszélnek velük – ez csak a kifogás –, hanem az, hogy mit mondanak nekik. Csak azt hallgatják meg, amit hallani akarnak. László atya pedig, csakúgy mint a modernisták pontosan olyan „meséket” mondanak nekik, amik a „fülüket csiklandozzák”.
Ráadásul mindezt a médiából teszik. A média viszont, mint az Ördög leghatásosabb eszköze, mára még véletlenül sem enged senkit szóhoz jutni, aki nem „meséket terjeszt az igazság helyett”. Az emberbe viszont beleivódott az a képzet, hogy csakis a legjobbak beszélhetnek a legnagyobb nyilvánosság előtt. Aki a tévében szól hozzájuk, az nyilván azért került oda, mert kiváló a maga területén, vagyis többet tud, mint a helyi plébános, akik közül esetleg még akad, aki megpróbálkozik ideig-óráig az igazság hirdetésével. De rendszerint csak addig, amíg rá nem jön, hogy minden igyekezete hiábavaló.
2.
Mielőtt belekezdtem volna a második, illetve harmadik kérdés-csoport taglalásába, Füzesi Zsolt egy, a tradíciót ért újabb elutasítás után, a következőket írta a fórumra: „Nos, a hírek rovatban említett 2 püspök (az esztergomi és a kölni érsek) mellé, akik elutasítják bármilyen régi rítusú közösség letelepedését, hozzá vehetünk 2 magyar püspököt is, akik kifejezetten elutasítottak egy ilyen kezdeményezést: a debrecenit és a vácit. … Az elkeseredés határán vagyok. Ez az új egyház, ahol csak teheti, két lábbal tapossa az igazságot. Ha van érvünk, amit tegnap még ők szapultak, most ha nekik van rá szükségük, bátran előveszik a molyirtóból, és érvet kovácsolnak belőle maguknak, hogy ellenünk fordítsák (éppen mint a kommunisták). Itt mindenkivel szemben „toleránsak”, csak velünk nem. MIT LEHET CSINÁLNI?”
A fórumra ezt a választ írtam: „Kedves Zsolt, van rá egy-két ötletem, mit lehetne csinálni. Elsőnek vakon bízni kellene Istenben. Másodszor elgondolkozni azon, hogyan lehetséges, hogy az ukránok – direkt őket hozom fel, hiszen nyugaton sok ilyen van, de mondjuk, azoknak van pénzük, de az ukránoknak nincs – képesek egy Szent Josephat közösséget létrehozni a régi rítust követő papjaik részére, és a magyarok nem. Hogyan lehet, hogy minden országból van már piuszos pap, csak nálunk nem. Tudom, miről beszél, mégis az a véleményem, hogy azt kapjuk, amit megérdemlünk. Magyarországon sehol nincs olyan közösség, amely VALÓBAN kiérdemelné, hogy legyen egy valódi tradicionalista papja.”
Valóban, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a katolicizmust illetően az ismert országok közül Magyarországon a legtragikusabb a helyzet. Úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen ország – ráadásul Mária-országa –, amelynek egyetlen olyan papja sincs, aki Isten ügyéért, az igazságért képes lenne nagyon komoly áldozatot hozni. Persze ez nemcsak a papokra igaz, hanem a hívekre, ránk is.
Ha belegondolok, hogy mire képesek még nálunk is a krisnások, a Jehova tanúi, a buddhisták, a sámánkodók stb., akkor nem elég azt mondani, hogy a katolikusok világszerte nem értették meg, hogy vége a hatalmi, a többségi helyzetüknek, és kisebbségbe szorulván, más módszerekkel kell identitásukat megőrizni, védeni, táplálni, hanem azt is meg kell sajnálattal állapítani, hogy nálunk a „magyar átok” most is, ezen a téren is működik. Belátom, hogy nyugaton könnyebb a helyzet, több a pénz, minek következtében néhány klerikus bátrabban belevághat egy egzisztenciálisan nem biztosított „Isten-kalandba”. De nem csak nyugaton mernek ilyen lépést megtenni, hanem, mint fentebb írtam, még Ukrajnában is, ahol pedig minden bizonnyal a mienkénél is nehezebb a helyzetük.
A világon három vallás van, mely önmagát tartja az egyetlen igaz vallásnak: a katolikus, a zsidó és az iszlám. A katolikusoknak tanulniuk kellene abból, hogyan viselkedik a másik kettő, ha kisebbségbe szorul. Vagyis a katolikusoknak meg kellene érteniük végre, miért követelte Isten a választott néptől, hogy különüljön el szomszédjaitól, ne vegyüljön más népekkel. Azért, mert az igazság nem vegyülhet a hamissággal, ha ezt mégis megpróbálja, egyedül ő lehet a vesztes.
A cionizmus kialakulása című cikket nem véletlenül tettem fel a honlapra és ajánlottam a fórumon tanulmányozásra. Ami ott a zsidókról elhangzik, minden más identitással, saját vallással, vagy kultúrával rendelkező kisebb létszámú közösségre, nemzetre is vonatkozik:
„A zsidó lét nem egyszerűen a vallási előírások betartásának kérdése volt, de azt is jelentette, hogy az ember egy bizonyos közösség tagja, hozzátartozik egy közösségi testhez. A zsidó nem tarthatta meg zsidóságát a többi zsidótól elkülönülve. … A zsidó egyénnek, aki személyes meggyőződését és irányelveit tekintve nagyrészt levált a hagyományos zsidó vallási struktúráról, zsidó mivoltának e közösségi aspektusa nélkül kellett boldogulnia, s a történelem folyamán először egyedül kellett megbirkóznia egy idegen – noha liberális – külvilággal.”
A protestáns vallás alapelve ez: nyugodtan kövess el bűnöket, vagyis mindegy, hogy hogyan élsz, erkölcsösen-e vagy sem, csak higgyél Krisztusban, higgyél abban, hogy az Ő érdemei által megigazulsz, elnyered az örök üdvösséget. Ez a vallás, meggyőződés nemcsak a mai világot építette fel, lett annak oszlopa és alapelve, de arra sem szorul rá, hogy bárkitől is elkülönüljön. Egy protestáns nem törekszik a Krisztusban megújuló újjászületésre, azaz Isten parancsai és az iránta érzett szeretetből vállalt életmód megélésére a mindennapokban. Egy protestánsnak elég az önmagában való hite, a magabiztossága, hogy eleget tegyen vallása előírásainak, és megnyugtassa – már úgy sem létező – lelkiismeretét.
Egy katolikustól (csakúgy, mint egy zsidótól és egy mohamedántól) vallása azt követeli, hogy mindennapi életét alakítsa át. Ezt pedig képtelenség megtenni egy velejéig idegen kultúrájú közegben. Egy hithű katolikusnak a mostani világban olyan a helyzete, mint egy sportolónak, aki az idő szerint méri teljesítményét, miközben a verseny többi résztvevőjét súly szerint értékelik.
A cionizmusról fentebb említett cikk konklúziója is ez: „Izrael állam e közösségi, normatív dimenziót hozta vissza a zsidó létezésbe. Anélkül, hogy ezt valaha is megfogalmazták vagy előírták volna, tény, hogy a legtöbb zsidó ma úgy érzi, van valami köze Izraelhez.” Vagyis egy olyan szervezet, létező külön „ország” nélkül, ahol nem csak a hit, de a szokások, a hit mindennapi megéléshez szükséges feltételek is adottak, nem lehet hosszú távon megőrizni ezt a bizonyos hitet.
Ahogy a mohamedánok gettóba zárkóznak, amíg nem elég erősek ahhoz, hogy a hatalmat egészen magukhoz ragadják, úgy kellene ma a hatalmukat elvesztett katolikusoknak elkülönülniük, ha hitüket csorbítatlanul meg akarják őrizni. Andreas Steiner atya izraeli úti-beszámolójában elmesélte a jeruzsálemi ortodox zsidó-negyedben tett látogatását. Azt is leírta, milyen szigorú előírások szerint élnek (például nem ortodox zsidó nő egyáltalán nem mehet be a körzetükbe), amihez egyébként azt is hozzátette, hogy a zsidók Bibliában megjósolt megtérése csak ezeknél a vallásukat komolyan vevő zsidóknál képzelhető el.
Újra kérdezem hát, honnan van másoknak, és a katolikusoknál miért hiányzik saját vallásuk, identitásuk megőrzésének gyakorlata, vágya, az ehhez való ereje? Miért képesek mások saját elképzelésük, igazságuk, hitük megélésére a világtól elkülönülten egy többé-kevésbé zárt közösséget létrehozni? Az interneten számos cikk foglalkozik mostanában ezzel a témával, és jut arra a következtetésre, hogy a katolikusok – elsősorban a papság – vagy közösségbe vonul, vagy megszűnik létezni.
Lásd a honlapon a HÍREK oldalra 2008 novemberében feltett „Vagy közösségben élő papok lesznek, vagy semmilyenek” című cikket. Ebből egy részlet: „A klerikusok közös élete magára az Úrra megy vissza, aki apostolaival közösségi életet, vita communis-t folytatott – magyarázta Leon Sireisky, az egyik új kanonok – Ez az életforma felel meg legjobban a papság különleges helyzetének, mert megelőzi a klerikusok veszélyes magányát. Ezen kívül megkönnyíti a mindennapok kollegiális életét. Továbbá jobb továbbképzést, és a mindennapi szükségletek jó ellátását is biztosítja. Az is könnyen belátható, hogy a korai Egyház eme papi életformája a jövő életformája is lesz. Vagy közösségben élő papok lesznek, vagy semmilyenek. A gyakorlat ezt mutatja, hiszen a ‘stabil’ rendeknek lényegesen több utánpótlásuk van, mint a világi klérusnak.”
Világi papok válasza erre az, hogy ők nem akarnak szerzetesek lenni, ők nem azért választották a papi hivatást, hogy közösségben éljenek. Azt hiszem, eljött az az idő, amikor csak az maradhat hitű katolikus, aki nem saját vágyai, elképzelései, mégcsak nem is saját képességei szerint akarja élni hitét, hanem rábízza magát az Isteni Gondviselésre, és tudomásul veszi, hogy mostantól – ha tényleg fontos számára az igazság, Isten szolgálata – olyan utakat kell követnie, melyeknek nem ő a vezetője.
Magyarul és a gyakorlatra lefordítva: ha egy pap vagy hívő felismeri, hogy mi az igazság, és hajlandó életét eszerint megváltoztatni, például csak a „régi” rítust celebrálni, illetve azon részt venni, akkor mostantól nem mondhatja azt, hogy én így és így szeretném ezt elérni, mert nekem erre van tehetségem vagy pénzem, és ehhez kérem az egyház támogatását, hanem követnie kell azt az utat, melyen az igazság megélhető, függetlenül attól, hogy ez megfelel-e az ő előzetes elképzeléseinek vagy sem.
A legtökéletesebb katolikus élet az, ha valaki saját akaratát teljesen aláveti Isten akaratának. Nos, ez azt jelenti, hogy nem talál ki egy tervet – legyen az akármilyen szép –, aztán ahhoz kéri Isten segítségét, hanem elindul az igazsághoz vezető úton – bármilyen rögös is az –, melyet Isten mutat neki. Ha valaki felismerte az igazságot és csak azért nem követi azt, mert az odavezető út nem felel meg az ő elképzeléseinek, akkor az az ember nem Isten akaratát, hanem a saját elképzelését, akaratát teljesíti.
Akármikor is vet véget Isten ennek a világnak, az már bizonyos, hogy az utolsó időkben vagyunk, és az is, hogy ma olyan viszonyok uralkodnak, melyek még soha nem voltak az emberiség történelmében. A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat követel. Ezek felismerését segíti elő a tapasztalat, a történelem vizsgálata, és elsősorban a Biblia. Ha a katolikusok nem lesznek képesek „távolságot” tartani, ahol nemcsak üres szólamokkal, de a gyakorlatban is hitük szerint tudnak élni, akkor a katolicizmus valóban eltűnik – az emberi számítás szerint. (Tudjuk, hogy Krisztus ígérete szerint ez lehetetlen, de most csak az emberi lehetőségeket veszem figyelembe.)
Annak oka, hogy ezt a katolikus papok és hívek, a katolikus Egyház nem érti meg, valószínűleg abban keresendő, hogy a katolicizmus sokáig volt hatalmon, sokáig játszott megkérdőjelezhetetlen és megkerülhetetlen szerepet az emberiség történelmében. Csakhogy ez mára megszűnt. A közös Európa, de külön-külön minden ország alkotmánya és alapelvei, az iszlám előretörése, Amerika obamaizálódása mind napnál világosabb bizonyíték arra, hogy a világ új-pogánnyá vált, melynek ráadásul a katolicizmus a legfőbb, sőt csaknem az egyetlen komoly szellemi-lelki ellensége. Természetes tehát, hogy minden nappal erősödni fog az Egyház elleni támadás egészen addig, amíg az, vagy megadja magát és beolvad, vagy elpusztul (emberi számítások szerint) – hacsak időben fel nem ismeri ezt a veszélyt, és maga is gettóba vonul.
(Játsszunk egy kicsit a gondolattal: ha például a Vatikánban, és Róma többi legfőbb bazilikájában megtiltanák a nem-katolikus öltözetet és viselkedést – ki látott már olyat, hogy egy mecsetbe beengednek valakit olyan ruházatban, ahogy a Szent Péter bazilikában flangálnak az emberek – rögtön magától létrejönne ez a „gettó”. Nem állnának ujjongó tömegek a pápa ablaka alatt, hanem maximum messziről ordítanának, hogy feszítsd meg.)
A modernizmus kialakulása és mindenáron való élni akarása pont ebből keletkezett. Abból a vágyból, hogy „tényező, közszereplő” maradhasson. A mai helyzetet látva, senki nem hiheti, hogy az igazságot saját népszerűségének elvesztése, csorbulása nélkül is hirdetheti. Ezért válnak a katolikus főpapok, tanárok, tisztségviselők modernistává, vagyis „füleket csiklandozó mesék” terjesztőivé, hogy a világot alakítók, a közszereplők között maradhassanak.
Ha ezek a fejtegetések igazak, akkor ez azt is automatikusan magával hozza, hogy aki az elkövetkezendő időben nem az „elkülönülés” politikáját választja, az akaratlanul vagy akarva, de modernista lesz, vagyis lassan olyan eszméket tesz a magáévá, fogad el, amelyek megnyerik az emberek tetszését, amelyeket korábban maga is elítélt – és ezzel gyakorlatilag megszűnik az igaz katolikus vallás híve lenni.
3.
»Először is helyreállítanám a szavak jelentését«
A dolgozat első két fejezetének elkészülte óta hosszú idő telt el, és a honlapra közben több olyan cikk is felkerült, melyek a harmadik kérdés – Mi a megoldás a mostani helyzetben? – megválaszolását megkönnyíthetik.
Ezek közül ehelyütt kettőt említek. Rober Mäder könyvéből ezt a részt: „Ha Isten azt akarja, hogy egy mű egészen saját kezének műve legyen, akkor mindent, amit az emberek tesznek, sikertelenné és semmissé tesz, és egyedül csak Ő cselekszik.”
És a Jövendölések a világ végéről című cikkből IX. Pius pápa szavait: „Mivel az egész világ Isten és az ő Egyháza ellen van, nyilvánvaló, hogy Isten önmagának tartotta fenn az ellenségei feletti győzelmet. Mindez még nyilvánvalóbb lesz, ha meggondoljuk, hogy minden jelen bajunk gyökerét abban a tényben találjuk meg, hogy a tehetséges és életerős emberek tömegei csak a földi gyönyörök után áhítoznak, és nem csak elhagyják Istent, de mindenestül el is utasítják. Ezért úgy látszik, nem lehet őket visszavezetni Istenhez semmi más úton.”
Ha IX. Pius pápa mintegy 150 évvel ezelőtt ilyen következtetésre jutott, akkor vajon ma, amikor olyan dolgok valósulnak meg, amit ő még álmában sem feltételezett, mit tudhat egy mai ember ajánlani megoldásként? Ha már akkor egy pápa számára reménytelennek látszott minden emberi erőfeszítés, milyen fénysugár derenghet fel a mi számunkra?
IX. Pius pápa és Mäder prelátus is olyannak látta már saját korában a világot, hogy a megoldást csak Isten közvetlen beavatkozásától tartották lehetségesnek. Ez mégsem történt meg, sőt a helyzet csak romlott.
A sok borzalom közül csak kettőre térnék ki. Az egyik: mára egy katolikus család számára gyakorlatilag lehetetlenné vált a vallás gyakorlása. Olyan egyszerűnek tűnő kérdéseket nem lehet többé megoldani, hogy a gyerekeket milyen intézményben, óvodában, iskolában helyezzék el. A középiskolából kikerülők számára megoldhatatlan feladat a jövő, a hogyan tovább kérdése. Abban a szellemi közegben, melyekben a fiatalok kénytelenek napjaikat tölteni, képtelenség megtartani a katolikus hitet.
Egy másik megoldhatatlan probléma a katolikus papság munkája, a katolikus Egyház működése. A katolicizmus soha nem volt olyan társadalmi helyzetben, mint most. Saját területén vagy üldözték, vagy hatalmon volt, idegenben pedig misszionált. Most viszont se nem üldözik, se nem kap hatalmat, a térítésről pedig saját maga mondott le. Helyzete ma a legrosszabb: egyszerűen tudomásul sem veszik, ami a gyakorlatban erkölcsi, szellemi halálát jelenti.
A papokat ugyanakkor egyáltalán nem képezték ki erre a helyzetre. És úgy tűnik, az Egyházban továbbra sincs senki, aki ezt felismerné, elismerné, és a megoldásokat kidolgozná. Az alsópapság mindenütt elkeserítő állapotban tengődik: egyrészt a rengeteg – többnyire nem vallási – munka őrli erejét, másfelől a teljes magára-maradottság érzéséhez a tökéletes reménytelenség, hiábavalóság érzete járul.
Molnár Tamás Az ellenforradalom című könyvében ezt írja: „Egy kínai császár, amikor megkérdezték, mi lenne az első intézkedése országa megmentése érdekében, így válaszolt: »Először is helyreállítanám a szavak jelentését.«” – Majd egy ellenforradalmárról (Molnár Tamás ellenforradalmár alatt azokat érti, akik ellenállnak a világot tönkretevő forradalmaknak, olyanokat, akik a „rendet” akarják helyreállítani), Karl Kraus-ról ezt: „Végül is, amikor egyszer Kraust azzal vádolták, hogy nyelvi szőrszálhasogatásokba bocsátkozik, miközben a japánok Sanghajt bombázzák, így válaszolt: »Ha minden vessző a megfelelő helyen lenne, Sanghaj nem égne!« Ez természetesen nem frivol kijelentés, hanem a civilizációért való aggodalom lényegének a kifejeződése. Kraus szemében a sajtó legnagyobb bűne a nyelv vulgarizálása és felbomlasztása volt, ami hozzájárult az ember elállatiasításához.”
A szavak nem-értése, a fogalmak összezavarodása nagy szerepet játszik abban a szellemi zűrzavarban, ami napjainkban az Egyházban és a világban dúl, és amely az általános válságban sokkal nagyobb szerepet játszik, mint sokan gondolnák. Molnár Tamás a társadalomban, az emberiség életében szerepet játszó embereket két részre osztja: a forradalmárokra, az utópiákat kergetőkre, akik mindig a fennálló rend ellen, vagyis Isten rendje ellen lázadnak, akik előtt folyton egy jobb jövő képe lebeg, melynek eléréséért a jelent minden áron fel kell forgatni, és az ellenforradalmárokra, akik a rendet akarják megőrizni az Egyházra és egy legitim királyságra támaszkodva.
Ha e két dolgot, a fogalmak összezavarodását és az utópiák kergetőit, vagyis ezt a felosztást szem előtt tartjuk, minden kis és nagy környezetben, közösségben megtaláljuk a típusukat, sőt működésüket is. Aki például – hogy a közelmúlt nagyon fontos egyik témájánál maradjak – a „régi” mise bemutatását így indokolja: „El kell kezdeni, és vállalom a szörnyű kompromisszumokat, a Mindenhatóra bízva, hogy valamikor (nem az én életemben) beérjenek a gyümölcsök”, az – ha nem is tudatosan –, de maga is forradalmár módon viselkedik, hiszen összezavarja a fogalmakat, és ezzel maga is segít a rend felrúgásában.
A szentmise ugyanis a katolikus Egyház, a világ legszentebb cselekménye, a legfontosabb, amit az ember tehet. Ahogy Pio atya mondta: előbb tud meglenni a föld Nap nélkül, mint a világ szentmise nélkül.
Ezért a szentmise nem szolgálhat a hívek nevelésére! Ez olyan, mintha úszni még nem tudó gyerekeket neveznének olimpiai úszóversenyre azzal az indoklással, hogy majd idővel ők is gyorsak lesznek, nekik is tanulniuk kell. Az embereket előbb meg kell tanítani a vallásukra, a hit igazságaira, és csak utána szabad őket a Legszentebb elé engedni!
És többnyire azok érvelnek így, akik az „ősit” dicsőítik! Holott, pont az őskeresztények nem engedték meg, hogy hitetlenek részt vegyenek a legszentebb cselekményeken! Még a katekumeneket is „kizavarták” a szentmise áldozati részéről! Ez is egy természetes eszközül szolgált arra, hogy azokban egyrészt felkeltse a vágyat a „beavatottságra”, másrészt növelje bennük annak értékét! Növelje bennük a tiszteletet, hiszen nem mindenki, csak a már megkereszteltek vehetnek rajta részt! Ma, mikor pogányokat, nyilvános bűnösöket engednek – még a kis, zárt termekben ünnepelt – misékre is, azzal érvelnek, hogy nyilvános helyről nem lehet senkit kitiltani. Hát, az őskeresztények kitilthattak?
Igen, mert ők tudták, mivel tartoznak Istennek, a legfőbb Úrnak, a világ Teremtőjének! Számukra az Ő tisztelete és nem az ember jogai voltak a döntők!
Bár látszólag eltértem a témától, sőt ide-oda csapongtam, a fentieket szándékosan írtam, hogy érthetőbbé tegyem az eredeti kérdésre adott válaszomat, mely két részből áll:
1. Emberi számítások szerint elértünk a világ végére. Minden út, minden lehetőség mások meggyőzésére, megtérítésére, a világ jobbá tevésére, illetve észre-térítésére be van betonozva, légmentesen el van zárva előlünk. Mivel az Egyház nem hajlandó józanul felmérni a helyzetét, nem képes még saját papjai, munkatársai számára sem, a hívekről már nem is beszélve, megoldásokat adni,
2. A múlt azért van, hogy tanuljunk belőle. Isten nem azt mondta Noénak, hogy álljon ki az útra és győzze meg az embereket, hanem azt, hogy ne figyeljen semmi és senki másra és építse a bárkát.
Ez a mostani helyzetre lefordítva annyit jelent, hogy éljünk abban a tudatban, hogy bármely nap bekövetkezhet a vég, és ezért számunkra a legfontosabb, hogy mi és közvetlen környezetünk, vagyis azok, akiknek sorsába beleszólhatunk, a MEGSZENTELŐ KEGYELEM állapotában legyen.
Isten mindenkitől annyit vár el, amennyinek a megértéséhez kegyelmet adott. Azoktól a papoktól, akiknek megadta az igazság felismerésének a kegyelmét, azt várja el, hogy ezzel a felismeréssel százszázalékosan éljenek, nem tőrödve se a környezetükkel, se a körülményekkel, teljes mértékben Rá hagyatkozva, csakis az Ő segítségében bízva.
Bár a helyzet nemcsak szörnyű, de nehéz is (Maessen atya mondta, hogy ő biztos benne, hogy Isten a mai embert másképp – enyhébben – fogja megítélni, mint a régieket) nekem az az érzésem, hogy Isten mégis radikális választ vár a laikusoktól is. Hogy a langyosokat ugyanúgy „kiveti”, mint a történelemben bármikor.
Mindebben csak a feltétlen gyermeki hit és bizalom segíthet. A bretagne-i parasztasszonynak a hite, melyet nem lehet megtanítani, melyet csak kiimádkozni lehet, ha már nem volt igazi katolikus gyermekkorunk. Az a bizalom és katolikus lelkület, mely a régi katolikusokat éltette a legnagyobb szűkségek idején is.
|