Mottó: A mindenkire érvényes, átfogó Abszolútum kirekesztése az etikában egyetlen törvény létjogosultságát tűri csak meg, a dzsungel törvényét, vagyis az erőszakét. (Lénárd Ödön) Az emberi szellem a mércéjét a valóságból kapja. Tehát amit egy ember gondol, az önmagából még nem igaz. Igazzá csak a valósággal való megegyezése után válik. Ezzel szemben a valóságnak Isten adja meg a mércéjét. Mert minden dolog csak annyi igazságot tartalmaz, amennyire Isten szellemét visszatükrözi. (Aquinói Szent Tamás) A magyar televízióban nemrég egy ismert „hitvalló” a következőket mondta:      Mózes két kőtáblát hozott le a Sínai hegyről. Az egyiken voltak az Istent érintő, a másikon az embert érintő parancsolatok. Ha valaki nem hisz Istenben és nem tartja meg az első kőtáblán levő törvényeket, azt még el lehet valahogyan fogadni. De a másodikat mindenkinek meg kéne tartani. Vagyis a mai válság abból keletkezett, hogy az emberek a második kőtáblán levő parancsokat is megszegik.      A „hitvalló” fejtegetése első hallásra nagyon tetszetős, meggyőző volt, és biztosan csomó embert megtévesztett. Az ember csak később jön rá, hogy mennyire valótlan, sőt értelmetlen, amit hallott. Ennek két legfontosabb oka a következő: 1. Az első az, ami e cikk mottója is: ha nincs tekintély, aki az emberre vonatkozó törvények hátterében áll, akkor nincs semmi ok azok betartására. De lehetőség sem, mivel nincs semmi, amivel azok betartását követelni lehetne. Csak a nem-betartásukat lehet büntetni, de ezt sem mindig, hiszen e parancsok legtöbbjének megszegését ma már egyetlen társadalom sem bünteti, másrészt azoknál, melyekért még jár büntetés, ezt különböző trükkökkel sokszor el lehet kerülni, és többnyire ez éppen a legnagyobb vétkeseknek sikerül. A többség akaratára való hivatkozás erkölcsileg senkit nem kötelez, ennek az etikai értéke a nullával egyenlő.      Ha nem létezik abszolút igazság, abszolút tekintély, aki meghatározza, hogy mi a jó és mi a rossz, e két fogalom minden embernél – és minden időben – más és más mértéket eredményez. Fácit: Az első kőtábla tekintélye nélkül a második betarthatatlan, sőt értelmetlenség. 2. Minden jó, minden szép, minden helyes, ami létezik, Istenből veszi eredetét, mondhatni az isteni szellem egy részecskéje. Következésképpen, senki és semmi nem képes Isten nélkül, különösen huzamosabb időn keresztül, „jó” lenni. Ha ilyesmi lehetséges lenne, akkor ez azt jelentené, hogy Istenen kívül is létezik a „jó”.      Ha valakit Isten jó és értelmes természettel áldott meg, akkor az ilyen ember talán később kezdi megszegni a második kőtábla parancsait. De előbb vagy utóbb megszegi ő is, hiszen örökölt tulajdonságai nem állhatatos munkával megszerzett és Istentől újra és újra megszerezhető erények, melyekre minden körülmény között támaszkodni lehet. Az örökölt pozitív tulajdonságok csak Isten ajándékai, melyek ha forrásuktól, vagyis Istentől (az első kőtáblától) elszakadnak, magukra maradva elvesznek. A megpróbáltatásokban, a kor előrehaladtával ezekre tehát már nem lehet támaszkodni, megkopnak, elvesznek, csakúgy, mint az ifjúság szépsége. Fácit: Istenen kívül, Isten nélkül a világon nincs, nem lehet semmi „jó”.