„Becsületesen megmondani a véleményét”, „kitartani a véleményénél”, „saját véleményt alkotni” vagy csak „mindenkinek meghagyni a saját véleményét” és „minden ember véleményét respektálni” – ezek korunk megtámadhatatlan ideáljai, mint az erkölcsi minőség és a jó karakter dogmái és pecsétjei? E vélemény-dogmatikával szemben eretnekségként áll az igazság iránti igény, melynek alá kellene vetnünk magunkat – de valóban alá kell vetnünk magunkat a saját véleményünk rovására? Nem tartozik az emberi jogok, a szabadságjogok közé a saját vélemény?      Nyilvánvalóan vannak az életnek olyan területei, ahol csak „vélemények” léteznek, hiszen például az ízlésről nem lehet vitatkozni, vagy vannak olyan helyzetek, melyek ugyan döntést követelnek tőlünk, de ezeket nem lehet az „igaz” és „nem igaz” kritériumai szerint felosztani. Tehát marad a saját vélemény, vagy létezik mégis az igazság is? Igazság, vajon ki bírja az igazságot, ki mer olyan arrogáns lenni, hogy ezt állítja magáról? De csak az igazság birtoklása „arrogáns”, mely valójában a vélemény abszolúttá tételéből áll? Nem pedig az az igazság, melyet az ember ajándékként kapott és az igazság adójával szembeni mély hálából őriz? Jézus saját magát az igazságnak nevezte, és olyan emberekről is beszélt, akik „az igazságban vannak”. De vajon nem Pilátusnak volt igaza, aki gúnyosan ezt kérdezte Jézustól: „Mi az igazság?” Ma ezt mondaná az emberek többsége, és valóban ezt is mondják, ha az igazságról van szó! De vélemény ide vagy oda, igenis vannak olyan kérdések, ahol semmi más nem számít, csakis az igazság, mely a többség saját véleményére való hivatkozását bálványimádásként leplezi le. Az ember igazság-kereső! „Mire vágyik az ember jobban, mint az igazságra?” – kérdezte Szent Ágoston, és alapjában véve mindenki ismeri a választ: Semmi, semmi mást, mint az igazságot, az igazságot Istenről és saját magáról! Tény az, hogy véleményből senki nem tud élni, egy véleményért nem lehet meghalni, semmi nagyszerűt nem lehet véghezvinni! Lehet akárhogyan csűrni-csavarni, a lelkiismeret első parancsa arra kötelezi az embert, hogy keresse az igazságot és engedelmeskedjen neki, ha megtalálta! Egyébként ez a legfontosabb tanítása a „hit- és lelkiismeret-szabadságról” szóló zsinati dokumentumnak, melyben a szabadságról van szó, de a szabadságról az igazság számára, az igazság felé, az igazságért! Jézus nem azt mondta: „Én vagyok a vélemény”, hanem „én vagyok az igazság”. Az évszázadok vértanúi az igazságért haltak meg, csak az igazságért, nem pedig egy véleményért! Még a nem-hívő embernek is el kellene egyszer olvasnia a János-evangéliumot az „igazság” szóra figyelve. Akkor felfedezné, hogy Pilátus igazság-kérdése ugyan a végén áll, de mégis elejétől fogva ez teszi a János-evangéliumot a világtörténelem legérdekfeszítőbb könyvévé. Mert az olvasó nem tudja abbahagyni a töprengést: Az, aki itt folyvást az igazságról beszél, nem tényleg maga az „igazság”? És nem éppen az az igazság, mely után ő is egész életében vágyott? Akár akarja, akár nem, a János-evangélium olvasója nem tudja kikerülni az igazság-kérdést, hasonlóan ahhoz a vándorhoz, aki tekintetét nem tudja levenni egy vulkánról, mely tüzét az esti égbolt felé veti, újra és újra!