„Az a tény, hogy az usus „rendkívüli”, nem jelentheti azt, hogy ez csak azon papok és hívek számára fontosak, akik a régi formát szeretik. Miként Bux fráter könyvében felveti, nagyon jó lenne, ha azok a papok, akik általában a „rendes” formában celebrálják a misét, olykor a „rendkívüli” formát is bemutatnák. Ez a kincs mindenki öröksége, melyet így vagy úgy mindenkinek használnia kellene.
Használata különösen azon ünnepeken ajánlott, amelyeken a régi misekönyv valamilyen különös gazdagságot tartalmaz, mindenekelőtt, ha a másik naptárban ezekhez semmilyen különleges előkészület nem található.
Például ilyen a böjtbevezető idő, a kántorböjtök vagy Pünkösd vigíliája. És ez néhány különleges közösségre is vonatkozhat, rendi közösségekre csakúgy, mint laikus közösségekre. A „rendkívüli” formában való ünneplés a nagyhét istentiszteletei számára is nagy gazdagodást jelentene, mivel a Három Szent Nap rítusai olyan szertartásokat és imákat tartalmaznak, melyek az Egyház legrégibb idejére nyúlnak vissza.
További részletek Llovera bíboros előszavából:
A Pius-püspökök kiközösítésének feloldása, illetve az azt követő világméretű vita oda vezetett, hogy a »hagyományos mise« diszciplináris, sőt ami még rosszabb, politikai problémához kötődő kérdéssé vált. Emiatt fennáll az a veszély, hogy a motu proprio – mely azon rítusnak teljes érvényességét, mely a nyugat egyházát évszázadokon keresztül spirituálisan táplálta, elismerte – mélyebb jelentőségét félreismerik.
Kétségtelen, hogy a zsinat korában szükség volt a liturgia elmélyítésére és megújítására. De ez sok esetben nem igazán eredményesen ment végbe. A Sacrosanctum Concilium konstitúció első része nem hatolt be a hívek lelkébe és szívébe. Bár történt változás a formában, de ez nem az az igazi megújulás volt, melyet a zsinat atyái követeltek. Olykor csak a változtatás kedvéért változtattak, … és a reformot szakadásnak és nem a tradíció szerves továbbfejlődésének tekintették. Ez a kezdetektől fogva reakciókat és ellenkezéseket váltott ki, melyek között volt olyan is, mely kanonikus büntetést vont maga után. Mindazonáltal különbséget kell tenni a diszciplináris probléma, mely egy csoport engedetlenségéből keletkezik, és a tanbeli és liturgikus probléma között.
Ha tényleg hiszünk abban, hogy az Eucharisztia „a keresztény élet forrása és csúcspontja” – miként erre a II. Vatikáni Zsinat bennünket figyelmeztet –, akkor nem engedhetjük meg, hogy a misét méltatlan formában ünnepeljék. Sokak számára a zsinati reformok elfogadása azt jelentette, hogy a misét így vagy úgy megfosztották szakrális jellegétől. Hány és hány papot gúnyoltak „reakciósnak” vagy „zsinatellenesnek”, mert ájtatosan és ünnepélyesen celebráltak vagy egyszerűen csak betartották a rubrikákat! Legfőbb ideje, hogy megszabaduljunk ezektől a hamis véleményektől!
Ahogy a reformot végrehajtották, leginkább teljes váltásnak tűnik, mintha szakadást akart volna előidézni a zsinat „előtt” és a zsinat „után” között – és eközben a „zsinat előttit” szitokként használta. … Éveken keresztül így tettek széles körben a papokkal és hívekkel, akik az évszázadok óta ránk hagyományozott szentmiséhez ragaszkodtak, és akiket gyakran, ahogy az egykori Ratzinger bíboros kifejezte, „mint leprásokat kezeltek”.
Ma a helyzet, hála a motu proprionak, alapvetően megváltozott. És ez nagyrészt azért történik így, mert a pápa szándéka nem csak abban áll, hogy Lefebvre érsek követői „elé menjen”, vagy nem csak arra szorítkozik, hogy azok jogos kívánságát teljesítse, akik különböző okokból a római rítus liturgikus örökségéhez ragaszkodnak. Hanem ezen túlmenően, sőt egészen különösen az volt a pápa szándéka, hogy az Egyház liturgikus gazdagságát minden hívő számára hozzáférhetővé tegye, hogy mindazok, akik eddig nem ismerték, felfedezhessék az Egyház liturgikus örökségének e kincsét.
Mily gyakran alapszik azok viselkedése, akik ezt az örökséget megvetik, semmi másra, mint a tudatlanságra! Ezért volt a motu proprio kibocsátása teljesen függetlenül bármilyen fennálló konfliktustól bölcs döntés. Még akkor is, ha egyetlen „tradicionalista” nem lenne, ez a felfedezés elég okot és igazolást szolgáltatna a pápa döntéséhez.
Azt is állították egyesek, hogy ez a döntés „a zsinat támadását” jelenti, de ez a vád megint csak a zsinat intencióinak nem-ismeretét mutatja. A zsinatnak éppen az volt a szándéka, hogy minden hívőnek megadja a lehetőséget az Egyház liturgikus gazdagságának megismerésére és értékelésére: „Végül a zsinat a hagyományhoz hűen kijelenti, hogy az Anyaszentegyház minden jogilag elismert rítusnak azonos jogot és azonos tiszteletet ismer el. A zsinat akarata, hogy ezek a rítusok a jövőben is fennmaradjanak és minden lehetséges módon támogatásban részesüljenek.” (SC 4)
Ezekben a döntésekben nincsen semmi forradalmi, az Egyház mindig így tett, és ha alkalmakként eltért ettől, az mindig tragikus következményeket vont maga után. …
Msgr. Nicola Bux könyve számos tényt, megfontolást és ötletet tartalmaz, de én ezekből csak néhányat ragadhatok ki.
…
Másodszor: Az a tény, hogy az usus „rendkívüli”, nem jelentheti azt, hogy ez csak azon papok és hívek számára fontos, akik a régi formát szeretik. Miként Bux fráter könyvében felveti, nagyon jó lenne, ha azok a papok, akik általában a „rendes” formában celebrálják a misét, olykor a „rendkívüli” formát is bemutatnák. Ez a kincs mindenki öröksége, melyet így vagy úgy mindenkinek használnia kellene.
Használata különösen azon ünnepeken ajánlott, amelyeken a régi misekönyv valamilyen különös gazdagságot tartalmaz, mindenekelőtt, ha a másik naptárban ezekhez semmilyen különleges előkészület nem található.
Például ilyen a böjtbevezető idő, a kántorböjtök vagy Pünkösd vigíliája. És ez néhány különleges közösségre is vonatkozhat, rendi közösségekre csakúgy, mint laikus közösségekre. A „rendkívüli” formában való ünneplés a nagyhét istentiszteletei számára is nagy gazdagodást jelentene, mivel a Három Szent Nap rítusai olyan szertartásokat és imákat tartalmaznak, melyek az Egyház legrégibb idejére nyúlnak vissza.
Arra is szükség van, hogy e fejlődés ökumenikus dimenzióit számba vegyük. A római tradíció hagyományos rítusát érő kritika a többi hagyományt is támadja, mindenekelőtt az ortodox testvérekéét. Csaknem minden, a régi misekönyv újra-bevezetését érő támadás pont azokat a pontokat is érinti, melyeket mi a keleti egyházakkal közösen bírunk. Ez megerősítést nyert a nemrég elhunyt moszkvai pátriárkának a motu proprio megjelenésére adott pozitív reakciójában is.
… Végezetül szeretném megjegyezni, hogy nagyon fontos, hogy mindezeket a szemináriumokban mint a papképzés szerves részeként alaposan bemutassák. Az kell, hogy a liturgikus gazdagság teoretikus és gyakorlati ismereteit átadják, nem csak a római rítusét, hanem amennyire lehetséges, a kelet és a nyugat különböző rítusaiét is, úgy hogy az új pap-generáció ezen ellentét előítélete nélkül születhessen meg.
+ Antonio Cardinal Canizares
az Istentiszteleti és Szentségek Kongregációjának prefektusa
Toledo érseke és apostoli adminisztrátora
2009. április 8.
A fotók:
1. Msgr. Bux könyvének címoldala
2. Lloveda bíboros a Krisztus Király Intézetnél bemutatott tridenti misén
3. Lloveda bíboros a pápával
4. Canizares Llovera bíboros