És mégis, egy katolikus számára a feladat ma is csak az, ami Mäder plébános idejében volt – a „teljes egész” megvallása és élése. Hiszen Istennél nem az eredmény, hanem cselekedeteink iránya számít. Mert az eredmény egyedül az Ő kezében nyugszik, egyedül Ő dönti el, mi történik. A könyv elég hosszú, de időszerűsége miatt fejezetről fejezetre folyamatosan megpróbálom közzétenni.)
A magától értetődő érthetetlen, a már egyszer megállapított igazságok bizonytalanok, a szükséges fölösleges lesz. Úgy tűnik, közeleg az a nap, melyen mindazokat, akiket még az egészséges katolikus értelem vezet, az államra veszélyes őrültekként a bolondok-házakba zárják.
Ilyen körülmények között ez a kis írás merészségnek tűnik, mely baltával megy végig az utcákon, lerombolja a bálványképeket, elégeti, amit a tömeg imád és azt imádja, amit az eléget. A modernnel szemben a régit hangsúlyozza, a mából a tegnap és a holnap felé fordul, mégis minden sorában forradalmi.
Donoso Cortes az ilyen ideákról egyszer azt mondta, hogy ezek csak az eljövendő özönvíz után diadalmaskodhatnak. Abban a sűrű ködben, mely ma a földet beborítja, az örök csillagok hiába világítanak.
Ezért nem a sokak, hanem a kevesek, a magányosak felé fordulunk. Az ő feladatuk, hogy a lángot tovább vigyék. Van valaki, aki a tüzet a földre hozta, és Ő azt akarja, hogy égjen. Katolikus jog és katolikus kötelesség ezt a lángot őrizni.
Ha írás közben hibát ejtettünk, kérjük a Szentlelket, bocsásson meg. Mindazonáltal kisebb bűnnek számít, ha túl sok fát teszünk a tűzre, mint ha oltókészülékkel és vizesvödörrel igyekszünk azokat a helyeket eloltani, ahol kényelmetlen igazságok lobbanhatnak fel.
Robert Mäder (1875-1945) Svájcban született. 1899-ben szentelték pappá. 1912-től Bázelben a Szentlélek templom plébánosaként kora egyik legismertebb egyházi szónoka volt.
Mäder atya Svájc egyik legtermékenyebb egyházi írója volt, aki egy sor könyvben és kisebb írásban építette fel markánsan katolikus írásművét. Gondolatai szegletkövek, nyelvezete hatalmasan burjánzó. Az írók közül prófétaként magaslik ki egy veszedelmes korban, Istentől kiválasztva és a Szentlélekkel eltelve. Írásműve időn kívüli jelentőséggel bír. Ma ugyanolyan aktuális, mint mikor kiadta őket.
Mäder plébános a hosszú évek során is mindig ugyanaz maradt, olyan szigorú, olyan kemény a konzekvenciákban, olyan nagyszerű, olyan őskeresztény és apostoli, hogy joggal nevezték „a Szentlélek mennydörgésének”. A teljes hitvallás mindennemű átfogalmazás és „kornak megfelelő” engedmények, kozmetikázások nélkül volt életének programja. Hitvalló és munkás volt, mert szeretett, egész lelkével és minden erejével szerette Megváltóját. És egyházát. Mäder plébános a fény hirdetője, az igazság gyermeke, igazi hitvalló volt.
FELHÍVÁS A FIATAL FÉRFIAKHOZ
Az idő jelzőfényei
A liberális világszemlélet a gondolkodás szabadságáról szóló tanításával minden gyengeelméjűt saját tévedhetetlen törvényadójává és bírájává tett, és ezzel mindenfajta auktoritást legmélyebb alapjaiban rázkódtatott meg.
Egy bizonyos sajtó a legjobb úton jár ahhoz, hogy az irodalmi disznótenyészet nagyüzemévé váljon. A vallás iránti gyűlölet a tudomány nevében petróleum kannákat öntött szentélyeinkre. Egyházellenes izgató beszédei által pedig a kanócot a használati utasítással együtt mellé helyezte.
Elég sokáig beszélték be nekünk, hogy az ember csak egy képzett és kozmetikázott bestia. A vaskerítés mögül halljuk őket üvölteni, de a tolóreteszt nemsokára félrehúzzák. És mi le fogunk szállni az arénába, mint az első keresztények, egy hatalmas döntő küzdelemre – vagy mint áldozatok, vagy mint győztesek.
A világnak olyan dolgokra van szüksége, melyek ezerszer fontosabbak, mint a gépek és az elektromosság. Amire szüksége van az vallás, igazságosság, szeretet, erkölcsösség – minden népjólét alapjai.
Mi gyakran gondoljuk úgy, hogy egy kifejezetten katolikus mozgalom saját és mindenekelőtt az Egyház materiális érdekeinek ártani tud. Erre a félelemre ezt válaszoljuk: a közéletben soha és semmilyen körülmények között nem szabad senki más jóakaratára és jóindulatára számítani, csak a saját erőnkre.
Új idők nem jönnek létre vér és izzadtság nélkül. A különbség mindössze abban áll, hogy az anarchisták és zsarnokok idegen vért öntenek ki, a szellemi átalakulás előidézői azonban Krisztussal az élen sajátjukat. Az első elfelejti a szeretetet, a második a gyűlöletet.
Sikerünk elsősorban attól függ, hogy vannak-e áldozatkész férfijaink. A keresztény áldozatkészségnek valóságos szenvedéllyé kell válnia bennünk. Azért lettünk keresztények, hogy Krisztus uralkodjék. A pénznek le kell szállnia trónjáról, és újra hozzá kell szoknia szolgáló szerepéhez – az igazság, az igazságosság és a szeretet szolgálójává kell válnia.
Az idők komolyak. A valláspolitikai időjárásjelentés özönvizet jelez. Mi menjünk a bárkába! Katolikusok, be az Egyház bárkájába!
És első az Isten-bizalom! Hagyjuk az üldözés viharait üvölteni, a gátakat dönteni, hagyjuk a vizet emelkedni! A hullámokkal együtt emelkedik a bárka is. Szükség van erőre! Hála Istennek! Győzni fogunk! Kint azonban a víz pusztaságában üres kormányszékek, professzori székek, részvénypapírok és még sok más úszik.
A katolikus világ jelenleg súlyos válságon esik át. 100 év óta kap mérget: a modern liberális szellem mérgét. A mérgezési tünetek most napvilágra kerülnek. A szív elhidegül. A pulzus lelassul. A kezek, a lábak megdermednek. Már nem látunk világosan. Nagyot hallók lettünk. Már nem tudunk érthetően, jól beszélni. Legfőbb ideje, hogy orvoshoz menjünk. – Az orvos Krisztus.
Nem vitatom, hogy a modern világ sok mindent megtalált, ami az előttünk járók előtt rejtve volt. De ha az irodalom, a sajtó mai termékeit megvizsgálom, az a benyomásom, hogy azok az emberek, akik könyveket, újságokat írnak és az ifjúságot nevelik, csak a múlandót, a mellékest látják meg a világból. Nem látják az elsőt, a legeslegelsőt, a nagyot, a legeslegnagyobbat, a hatalmast, a kiemelkedőt.
A világtörténelem nagy témája kétezer év óta a szent római-katolikus Egyház, a Szentléleknek a világ végéig terjedő, elpusztíthatatlan csodája, Isten földi birodalma szikláján, a pápaságon. Az emberiség történelme kétezer év óta a katolicizmus szellemi világuralma kiterjesztésének és egy kétezer év óta ez ellen tomboló kultúrharcnak a története. Ez az az óriási színjáték, mely a világszínpad deszkáin zajlik, és melyben minden nép, minden uralkodó és kormány, a művészet, a tudomány, a politika, az ipar, akár akarja, akár nem, csak közreműködő. Világháborúk és világforradalmak csak múló felvonások. Az Egyházon kívül a világon minden egyéb csak kulissza és díszlet.
Ez az én felfogásom a világról és a világtörténelemről. És ezért nincs furcsább számomra, mint amikor azt látom, hogy éppen erről az Egyről, az egyedül fontosról hallgatnak. Szent Bernát, a nagy egyháztanító mondta egyszer olyan szépen az irodalomról: „Non mihi sapit nisi legero nomen Jesu – nem ízlik nekem, ha Jézus nevét nem találom benne.”
Így vagyok én a sajtóval. Olvasom a vezércikket, a közleményeket, a híreket, s közben keresem Isten és Krisztus és anyanyelvem legszebb szavát, a katolikus Egyház nevét – de nem találom őket. Az újságok csak mellékes dolgokról számolnak be, az igazán nagy problémákat kikerülik – ezért nem szeretem őket. Olvasni őket, nem más, mint időpocsékolás. Vakok írják, akik a fontos, a fő dolgokat nem látják, vagy gyávák, akik félnek ezekről beszélni.
Ugyanígy járok az irodalommal is. Másoknak talán tetszenek a szép szavak, nekem nem ízlenek, én fádnak és unalmasnak találom őket. Számomra túl sok haszontalanságot tartalmaznak. Az én témám hiányzik belőlük. Ezek megvetően, de legalábbis hallgatólagosan mennek az én Egyházam mellett el. Nem szeretem őket. Ezeket világtalanok írják.
Ugyanígy vagyok az iskolával is, a modern iskolával, sőt sok olyan iskolával, mely magát katolikusnak nevezi. Talán nem tanítanak rosszat vagy helytelent, bizonyára kitűnően oktatják a természettudományokat, a történelmet, az irodalmat. De hallgatnak az okok első és legfontosabbjáról, melynek ismerete nélkül nem létezik igazi tudomány.
Ugyanígy vagyok a társalgással. Krisztus követése nem véletlenül mondja: Valahányszor az emberektől hazajöttem, én magam kevésbé voltam ember. A társalgás, még a legtöbb képzett emberrel is, olyan keveset mond. Tudatosan kerül minden igazán komoly dolgot.
De nem csak vakokat, hanem a süketeket is fel kell ráznunk. Hiszen kétségen felül áll, hogy a világ szellemi hallása erősen megromlott. És ebben rejlik Isten egyik legnagyobb büntetése. A nagyothallás, az elmúlt idők liberális bűne, ez a népek legnagyobb szerencsétlensége! Az Egyház soha nem írt többet és világosabban, mint a 19. században. Óvott a hamis szabadság és egyenlőség ideáitól, melyeket dinamitnak nevezett, melyek az emberi társadalmakat a levegőbe röpítik. A kormányok és a népek nem hallották meg.
A hamis modern elvek egyre jobban elárasztották a levegőt, és kevés tüdő volt elég erős ahhoz, hogy a mérget kiszűrje. A 19. században és a 20. század elején élt pápák számos enciklikája és utasítása a vatikáni földrengésintézet figyelmeztető jelei voltak. Mert Rómában korábban tudják, mint bárhol máshol, hogy mi következik a világon. A római berendezések súlyos katasztrófák eljövetelét regisztrálták. De a kormányok, a népek nem akarták meghallani, így a pápák hiába beszéltek.
Ha viszont a pápákra nem hallgatnak már, akkor Isten személyesen ragadja magához a szót. A világháború nem Isten műve, hanem a pokolé és az embereké. De Isten a világháborút és a forradalmat használja fel az intésre és a büntetésre. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a népek és a kormányok nem gyógyultak fel nagyothallásukból. A világ se jámborabb, se becsületesebb, se erkölcsösebb nem lett.
Úgy tűnik, hogy Isten az ébresztő szerkezeteket egymás után veti be: a háborút a forradalmak, az éhínség és a járványok követik. A föld reszket! Minden jelzőberendezés figyelmeztet. De ki hallja ezeket? Ki kel fel? Ki lesz éber? Ki van róla meggyőződve, hogy nem a politikai véletlenek, hanem Isten ítélete az, amit az utóbbi időben átélünk. Ki hallja még ki Isten szavát a harci zajokból?
Barátaim, láthatjátok, hogy hangosan, világosan kell beszélnünk. Ez a katolikus mozgalom feladata. Nyelvezetének át kell törnie a modern világ nagyothallását!
A katolikus mozgalom beszélni is meg akar tanítani. A szólás szerint a hallgatás aranyat ér, vagyis a gyakorlati életben sok haszonnal jár. Az ellenfelet nem kell még jobban provokálni, különösen, ha kisebbségben vagyunk, mondják. Ezen okoskodásokkal szemben XIII. Leó pápa azt hangsúlyozza, hogy semmi sem kevésbé okos, mint ezek az okoskodások, semmi nem kevésbé alkalmas, hogy a bajt elkerüljük. Az ellenség minél jobban megfélemlít bennünket, minél „derekabbak” és tartózkodóbbak vagyunk mi, annál szemtelenebb lesz, annál gyorsabban éri el célját, a mi teljes megsemmisítésünket.
Én úgy találom, hogy inkább olykor egy nem annyira okos, túlbuzgó szó a jó ügy érdekében, mint a katolikus süketnémaság tömegbetegsége. Pszt-csinálókból, csendet-kiáltókból éppen elég van a világon! A katolikus mozgalom beszélni akar. Mi vagyunk otthon, nem kell zsenírozni magunkat.
Nehéz követ görgetünk a hegyre felfelé, mely mindig újra visszagurul. Olyan eszméért harcolunk, melyet sokan nem akarnak megérteni. Minek kell tehát lennünk, valódi, meggyőződésükhöz hű, alapjaikban katolikusoknak? Nem olyannak, amilyenek az összes többiek. Egy válogatott csapatnak! Egy kisebbségnek! Másoknál mindig ezt halljuk: kevesen vagyunk. Nálunk ez bizonyos értelemben pont ellenkezőképpen hangzik: túl sokan vagyunk!
Az Ószövetségben néhány olyan hősre találunk, akikre mi, a 20. század kis törpéi csak felnézni tudunk. Ezek egyike Gedeon, akinek, mielőtt tényleges feladatát Istentől megkapja, egy próbát kell kiállnia. E próba sikeres teljesítése után Gedeont Isten azzal bízza meg, hogy Izraelt Madián kezéből, aki 135 ezer emberrel rendelkezik, megmentse. Gedeon felszólítására 32 ezer ember száll táborba, hogy megverekedjék Madián csapatával. De az Úr mondá Gedeonnak: „Sok a nép veled, és nem adatik Madián az ő kezébe, nehogy dicsekedjék Izrael énellenem, és mondja: Magam erejével szabadultam meg.” Gedeon tehát hazaküldi először a félőket, 32 ezer embert, majd miután Isten még így is soknak találja seregét, további 9.700 embert, úgy hogy végül mindössze háromszázan maradnak! És Isten Gedeon és a 300 izraeli kezébe adá Madiánt és egész seregét. Az isteni stratégia legyőzte az emberi stratégiát, az Isten által vezetett kisebbség a többséget! (lásd: Bírák könyve 6. és 7. fejezet)
Mit bizonyít Gedeon története? Azt, hogy modern taktikánk téves, mert túl sokat adunk a számokra. Katolikus közösségeink taglistáján olyan katolikusok szerepelnek, akik minden programban részt vesznek, liberális újságokat járatnak, vasárnaponként misét mulasztanak, a választási napokon gyávák, a munkanapokon Júdások, akik az üzlet, a nyereség kedvéért lelküket adják el.
Tényleg úgy gondoljátok, hogy az ilyen csapatok Isten csatáit megvívhatják és Isten győzelmét kiharcolhatják? Nyugodhat ilyen csapatokon Isten áldása? Nem szabad ehelyett nekünk azt mondani: „Túl sokan vannak?” Küldjük el, ahogy Gedeon tette, először a félembereket, a gyávákat, a lustákat, ha harcról van szó. Messzebbre jutunk Gedeon taktikájával. Egy csapattal 50 százalék nullával nem fogunk egyetlen csatát sem megnyerni. Ezek Isten átkát vonják csak magukra és nem a győzelmet.
Miért nincs sikerünk? Valóban, minden oldalról hiányzik valamink. De én mégis azt hiszem, hogy a fő ok a téves taktikánk. Mi Isten és az Egyház harcaiban is leginkább a világ taktikáját választjuk. Mi is csak egyedül a természetes erővel és az okossággal akarjuk a világot a magunk oldalára fordítani. Az egyedül üdvözítő katolikus hit, a bátor, nyílt hitvallás, az Istenbe vetett bizalom, az ima csak ez után következik. Ez a valódi átok, mely politikánkra, sajtónkra, közösségi munkánkra telepszik!
Bár mindig meg kell tennünk, ami erőnktől telik, de munkánkat eközben mindig csak a második, Isten segítségét pedig a fő dolognak kell tartanunk. Gedeon taktikáját újra be kell vezetnünk a katolikus közösségi munkába! És ha már részben megtettük, akkor még jobban meg kell tennünk. A Lélek minden, a számok, a munka, a hatalom, a tudomány, ezek mind egyedül semmik.
Mi történik, ha ilyen ószövetségi gondolatokat a mai világnak prédikálunk? Bolondnak néznek bennünket! Ez az egyik oka annak, ha jó emberek visszariadnak attól, hogy mindenekelőtt és feltétlenül Isten szavában és dolgában bízzanak. Ez az egyik oka annak, ha nem mernek másképp gondolkodni, mint körülöttük mindenki más teszi. Nem akarnak bolondok lenni. De bizonyos körökben nem tartották magát Krisztust is őrültnek? Nem gúnyolták ki Nagypénteken, mint egy bolondot? Nem kezelte sok szentünket környezete bizonyos ideig mint az őrültek házába való jelölteket? Nem volt köztük olyan, akit valóban az őrültek házába csuktak? Ezt is számításba kell vennünk, ha Isten kis seregébe akarunk tartozni!
Bátorság, kis csapat! Ha Krisztus és az ő szentjei és minden, ami az uralkodó korszellem ellen volt, a bolondok ruháját hordta, akkor mi is hordhatjuk azt. Az a kisebbség, mely mellett Isten áll, végül mindig győzni fog. Szűk a kapu és keskeny az út, mely az élethez vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják. De vihar, harc és jobbról és balról jövő elutasítás ellenére:
Nem jön új Messiás, se vallási, se politikai, se szociális. A fundamentum itt van, aki Krisztus, mégpedig a katolikus Krisztus, az egyedül üdvözítő igazság Krisztusa, a gyóntatószékek Krisztusa, és a tabernákulum és minden meghajtott térd Krisztusa! És te, katolikus ifjúság, ezt a jelmondatot kell kiírnod városházaid ormára, iskoláid mellvédjére, gyáraid kapujára. Omnia instraurare in Christo – Mindent Krisztusban megújítani (Szent X. Pius pápa).
A 19. század a lopás évszázada volt. Krisztustól, évszázadok királyától egymás után lopták el a jog, a kultúra és a nevelés igazgatását. Elvették a népek feletti, ugyan nem politikai, de szellemi királyságát.
A második jelszó, melyet zászlódra kell varrnod, Mária! Ez a név, melyre neked, katolikus ifjúság, esküdnöd kell! Mi sokat akarunk, sokat követelünk. Követeljük az erős, a százszázalékos katolicizmust, amit az Úr nekünk adott, hogy kamatoztassuk. És ezért fognak rajtunk többet számon kérni, mint másoktól. Nekünk, katolikus ifjúság, fajtisztán katolikusan kell élnünk! Ez Mária, zászlónk második jelszavának igaz jelentése. Mária ugyanis a színtiszta katolikus erkölcs! És egészen katolikusnak lenni azt jelenti, hogy annyira tisztának lenni, mint a Szeplőtelen volt.
És egészen katolikusnak lenni azt is jelenti, hogy katolikus térdünknek kell lennie! Az egész közélet azzal fenyeget, hogy kegyelem-tagadó lesz. Csak a gyakorlati, pillanatnyi munka számít. A világ kizárólag vagy egyoldalúan a természetes erőket hangsúlyozza. Barátaim, valóban dolgoznunk kell, fáradhatatlanul, mintha minden egyedül tőlünk függne. De a természetfeletti eszközöket is úgy kell megragadnunk, mintha Isten egyedül tenne mindent.
A katolikus mozgalmon, ha sikert akar elérni, át kell áramlania a kegyelem természetfeletti elektromosságának, ahogy Márián átáramlott! Győzelmeit a Legméltóságosabb előtt térdelve kell előkészítenie. Máshol legyőzhetnek bennünket, de a térdeinken nem, az áldoztató-rácson térdelve nem! Mária védő köpönyege alatt nem!
Volt olyan idő, amikor nem értettem meg egy idős pap szavait: „De Maria nunquam satis” – Máriáról nem lehet elég sokat beszélni! Mára szilárd meggyőződésemmé vált: a mai katolikus mozgalomnak, hasonlóan ahhoz a 16. századihoz, mely az ellenreformációt végrehajtotta, máriásnak kell lennie!
A katolikus mozgalomnak Krisztus nevével ellátott hadi zászlóra (labarumra) van szüksége. A zászló pedig azért van, hogy kitartsunk mellette. Ha a közösségnek zászlóra van szüksége, akkor a zászlónak meg merész népre, katolikus megbérmált népre van szüksége.
De vannak olyan közösségek, melyeknek túl sok tagjuk van. Egy hadsereg győzelme inkább függ a minőségétől, mint a katonák mennyiségétől. Ma is érvényes Herodotos szava Xerxes perzsa király vereségéről: Az egész világ, de különösen a király számára világos volt, hogy sok embere volt, de kevés férfija!
Túl sok a nép, mondja Isten a mennyben, ennyi katolikus eseménynél: sok kíváncsi, sok statiszta, sok csatlós, sok töltelék a statisztikai beszámolókhoz. De túl kevés valódi férfi, valódi harcos!
A katolikus mozgalom legnagyobb ellenségei a katolikus egyesületek tagjai. Először is a katolikus gyávákra gondolok. „A világ összes gonoszságának háromnegyedét gyávaságból követik el.” Ez a gyávaság speciális modern katolikus jelenség, mely az élet minden területén megfigyelhető, s mely ilyen tömegbetegség alakban semmilyen más közösségben nem található meg. Nem létezik zsidó gyávaság, se protestáns gyávaság. De nincs liberális gyávaság se, se kapitalista, se szocialista. Csak katolikus gyávaság létezik, mely az élet minden területén szedi áldozatait.
Maga szentély sem mentes ettől a félelemtől. Ez a feltétlen alapelvektől való félelem, a világos, nem homályos katolikus nyelvtől, beszédtől, a nyílt hitvallástól való félelem. Félünk a közvéleménytől és ennek papjaitól, a professzoroktól, az újságszerkesztőktől, a mindenható államtól. A félelem mindennek az oka. A félelem a modernizmus, a kompromisszum-kötés anyja, és a hitvesztés, az árulás, a szökés nagyanyja.
Miért van a katolikus világ ennyire tele gyávasággal? Mert a saját erejének tudatát elvesztette, mert az egyedül üdvözítő, győzedelmes igazságról való meggyőződése és a katolikus hit abszolút időszerűségében való hite eltűnőben van, és az a meggyőződése, hogy a jövő vagy katolikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz.
Közösségetekben mondjátok fel gyakran az első, a második és a kilencedik parancsolatot. Higgyétek, hogy létezik egy mindenható Teremtő, higgyétek, hogy a történelem még nem ért véget, és hogy az isteni államcsínyek állandóan megújulnak, melyek előtt a nemzetek és kormányok térdre esnek. Higgyétek, hogy van egy név, mely előtt mindenkinek meg kell hajolnia. Ültessétek el magatokban és barátaitokban a legyőzhetetlen istenbizalmat!
Ápoljátok a helyes, az alázat és a hit alapjain felemelkedő katolikus büszkeséget, és ezzel megszerzitek a katolikus félelem elleni gyógyírt. Bátorság, lengessétek zászlótokat a szélben! Isten egyenes gerincet adott nektek. Viseljétek hát büszkén, felegyenesedve! Isten nyílt homlokot is adott nektek. Mutassátok! Isten két saját lábat is adott nektek, álljatok rá! Isten saját szájat is adott nektek, beszéljetek! Legyetek valódi, erős harcosok!
Csak egy eszköz van, mely a politikát abban a súlyos válságban, melyben a népek és a parlamentek vannak, segíteni tudja: a politikának újra katolikusnak kell lennie, halálos ágyán meg kell térnie, ha újra élni akar. A társadalom számára nincs más menekülés, csak a katolikus szellem, mely az egyetlen szellem, ami mindent újra feléleszt, a népeket, az iskolákat, a kormányokat, az alkotmányokat, a törvényeket. És ezért ma se nem a politikai, se nem a gazdasági, hanem csakis a vallási referátumok a legfontosabbak. Most mindennek az özönvíz bárkájára kell utalnia, az egy, a szent, a katolikus és apostoli Egyházra.
Mi szeretjük az Egyházat, mert tudjuk, mit tartalmaz a Credoja. Nem nézeteket, nem véleményeket, nem szemléleteket, nem – hanem alapokat, tényeket, dogmákat, sziklát, gránitot. Mi tudjuk, hogy hol állunk. Nekünk szilárd talaj van a lábunk alatt. Minden szó mögött a tekintélyek egész sora áll. Isten tekintélye, aki se tévedni, se hazudni nem tud, egy kétezer éves történelem tekintélye, a legkiemelkedőbb szellemek tekintélye, a lelkiismeret tekintélye és a józan paraszti ész tekintélye.
A mi lábunk alatt szilárd talaj van. Körülöttünk mindenütt csak futóhomok, mocsár, iszap. Mindenütt tapogatózó keresés, kínzó kétely, csőd, hajótörés. Mindenütt kérdőjelek, megoldatlan talányok. Minden inog, minden hátrál, minden süllyed. Olyan messzire jutottunk, hogy korunk filozófiája, a modernizmus ünnepélyesen kijelentette, hogy egyáltalán nem létezik abszolút, egyetlen, változtathatatlan igazság. Ez nem más, mint nyilvános csőd-bejelentés!
A katolicizmus az egyetlen, ami nem mehet csődbe! A katolicizmus az egyetlen, amelynek nincsenek fizetési nehézségei. Egyedül a katolicizmus az egész, teljes, szuverén igazság, melyből minden más igazság adódik, melyre szükségünk van.
A szellemek birodalmában csak két nagyhatalom létezik, a katolikus Igen és a forradalmi Nem. Korunk nagy harca a katolikus Egyház, azaz az igazság, a tekintély, a rend harca a hitetlenség, az istentelenség, a rendetlenség, a szociális zűrzavar és a politikai lázadás ellen.
És ebben a harcban nem kétséges, hogy hol lesz a győzelem. Ott, ahol Isten van. És Isten ott van, ahol az Egyház van. Aki az Ószövetség szent archívumában kutat, az előtt gyorsan világos lesz, hogy Istennek világkormányában egy nagy terve, egy grandiózus szisztémája van, melynek középpontja a birodalmi gondolat. Az isteni politika mindent, amit csinál, a tisztulás, a megújulás, földi birodalmának megerősítése és terjesztése érdekében tesz, tehát először a templom, és utána az Egyház érdekében.
Isten semmilyen haszontalanságot, összefüggéstelent, mellékest, fölöslegest nem végez. Isten nem csinál olyan műveket, melyek egymástól függetlenek lennének. Isten egy művet alkotott, és alkot folyamatosan. Minden más csak előkészület, alátét és építési elem.
Mit fognak a következő évek hozni? Ezt nem tudjuk. Ennek tudásához nem elegendő az Ószövetség archívumait ismerni, ehhez a menny adatait is ismerni kellene. De akkor is, ha azt nem tudjuk, hogy mi következik ezután, azt biztosan tudjuk, hogy a végén mi jön. Jeruzsálem újra fel fog épülni. Ha egyszer a világháborúk és a világfelfordulások mérlegét meghúzzák, meg fog mutatkozni, hogy csak egy hatalom győzött, a katolicizmus, azaz az igazság, a jog, Isten, Krisztus, Egyház, Róma.
Tudjátok, barátaim, miért ver a katolikus ifjúság szíve olyan tüzesen? Tudjátok, hogy miért szereti az Egyházat? Ugyanazért, amiért a gyávák megvetik: mert lovagias, és a lovagiasság mindig az üldözöttek oldalán áll. Az Egyház vértanú. Golgota törvénye, a szenvedés törvénye a továbbélő Krisztusnak, a katolikus Egyháznak is a törvénye kell legyen. Az egyháztörténet írói hosszú listát állítottak össze azokból a szitkokból, melyekkel az első keresztényeket illették: parasztok, tökfilkók, bolondok. Pontosan úgy, ahogy ma.
A gyengék azt mondhatják, ez éppen elég ok arra, hogy ne legyen valaki katolikus. A nemes lelkek pedig azt, hogy ez éppen elég ok, hogy katolikus legyen valaki. Nem nagy tisztesség Júdással, Kaifással, Heródessel. Pilátussal egy táborban lenni. Ezzel szemben nagy tisztesség Krisztussal együtt elfogatva, megostorozva, kigúnyolva és elhagyatottnak lenni. Az igazi férfi- és Krisztus-büszkeség ezt mondja magának: Inkább az elnyomott ártatlansággal és igazságossággal lent, mint a zsarnokokkal és a zsarnokok mellett fent.
Egy olyan vallás, mely nem követel nagyot, maga sem nagy. A katolicizmus mindent követel, az egészet követeli. Ő nem osztja meg szívét senki mással. A katolicizmus az emberi szellem minden működési területét uralni akarja. Ez is olyan dolog, ami a nemes fiatalságnak imponálnia kell. Ez az, ami sok fiatal férfit arra ösztönöz, hogy katolikus, csak katolikus, és semmi más ne akarjon lenni. Nincs semmi csodálatosabb, magasságában, mélységében, szélességében felmérhetetlenebb, szellemet és akaratot egyszerre jobban megragadó, mint a szent, régi katolikus hit!
Még egyszer ismételve, mi nem csak hiszünk Egyházunkban, hanem szeretjük is, mert lábunk alá ő adja a fundamentumot, mert mi inkább az áldozatok, mint a zsarnokok oldalán állunk. Mert a katolicizmus a legnagyszerűbb igazság-rendszer.
A katolikus hit, ahogy XV. Benedek pápa első enciklikájában kifejezte, természeténél fogva olyan sajátos rendszer, melyhez se hozzátenni, se elvenni nem lehet semmit. Vagy teljes egészében elfogadjuk, vagy teljesen elutasítjuk.
De még ha a hitvallásban nem is létezik kétfajta katolikusság, a szeretet tekintetében van különbség. Létezik egy hidegvérű és egy melegvérű katolicizmus. Az első talán még elegendő ahhoz, hogy valaki általa üggyel-bajjal a mennybe jusson. De ha az emberi társadalom megmentéséről van szó, akkor a másodikra van szükség. Ehhez a szívnek egészen katolikusnak kell lennie, minden rostjával, minden csepp vérével.
Ha meggyőződéses „klerikálisok” – azaz egyház-hívők – vagyunk, akkor a katolikus papra a hit szemével tekintünk, mint Isten vikáriusára, a kegyelem közvetítőjére, az igazság hivatalos hirdetőjére, az áldásosztóra, a pásztorra. Az arsi szent plébánossal együtt mondjuk: Az üdv ökonómiájában Isten után a pap minden. Ez a világ szellemi törvénye. És lennénk kormányfők vagy tábornokok, a világ e törvényével számolnunk kell. Mi mindig újra és újra rászorulunk a papra. Ezért kell egyház-követőknek lennünk. A nép szellemi, lelki vezetője a pap, nem a professzor, nem a tanult ember (nem a politikus, nem a média-sztár).
A fiatal katolikusok csapatában az egyházi szellem első jele a tekintélytisztelet a papi méltósággal szemben. Aztán a mindenkivel szembeni udvariasság. A fiatal ember nevelésének első követelménye a kivétel nélkül mindenkivel szembeni udvariasság és tiszteletadás. Fiataljainkon nem szabad semmiféle nyersnek, szemtelennek, közönségesnek lennie, különösen nem a pappal szemben.
A fiatal katolikusok egy másik jellegzetessége a lovagiasság. A lovagiasság a megvetettekkel, az üldözöttekkel szembeni rettenthetetlen kiállás. Mindannyian ismerjük egy svájci népvezér haldokló anyjának végrendeletét: Fiam, állj mindig a kicsik, a gyengék, a kitaszítottak pártjára! A politikusok nem tudnak a lovagiasság e testamentumával mit kezdeni. Ez a világ számára nem jövedelmező!
Egy további ismertetőjele a katolikus ifjúságnak az egyházi engedelmesség. Száz év óta nem beszélnek másról csak a mindenfajta szabadságról. És mi lett ennek a következménye? Az egész emberi társadalom felbomlása, mindenfajta rend megszűnte, a forradalom, az anarchia. Természetes, hogy szabadságnak lennie kell. Se az egyes ember, se az államok nem tudnának nélküle létezni. De amit minden mással inkább, minden időben, minden helyen, minden embernek prédikálni kell, az a tekintély, az a rend, az az engedelmesség, az a kötelesség!
A katolicizmus maga a rend. Az egyház-követő a tekintély és a fegyelem tanítványa. Mindenekelőtt minden tekintélyek közül a legszentebb, az Egyház tekintélyének tanítványa.
Kedves fiatal barátaim, alapítsátok meg lelkivezetőtök köré a soha meg nem tántorodók klubját. És ha valami bajotok van a plébánosotokkal, akkor ne a háta mögött kritizáljátok, hanem nyílt, szabad, személyes tárgyalásban mondjátok el véleményeteket. Ez nem bűn. És ha megesik, hogy nem tudtok közös nevezőre jutni lelkivezetőtökkel, holott biztosak vagytok benne, hogy nektek van igazatok, akkor várjatok, a ti időtök is el fog jönni egyszer. De intrikálni, lázadni plébánosotok ellen tilos. Az egyház-követés egyenlő a fegyelemmel.
Minden egyházellenesség a romlásba vezet, az ördögtől származik és az ördöghöz vezet. Ezt bizonyítja a világháború, az egész modern kultúra összeomlása. Amikor a világháború kitört, Európában egyetlen egyházi vezetés alatt álló ország, egyetlen egyházi érzelmű kormány sem létezett. Az egész kormányzó politika egyházellenes volt, és a háború az ő művük lett.
De amikor az egész világ sivataggá változik ismét, akkor, mint egykor a népvándorlás idején, megint a pap után fognak kiáltani, hogy egy új világot felépíthessenek.
Van egy szellemi betegség, aminek a neve agora-fóbia, magyarul tériszony. Ez a fóbia vallási és erkölcsi területen katolikus tömegbetegséggé, járvánnyá vált, mely mindenütt elér bennünket, az utcán, a munkahelyen, a templomban. Nincs bátorságunk egyedül előremenni. És furcsa módon ez a vallási és erkölcsi agora-fóbia elsősorban a férfiak betegsége.
Amire most szükségünk van az egy elől-futó, akit az együtt-futók és az után-futók majd követni fognak. Ha a világban, az Egyházban, az államban, a társadalomban, az egyesületekben megint előre akarunk jutni, akkor először, csakúgy, mint a háborúban, néhány embernek zászlóval a kezében előre kell rohannia. És ezen kevesek, ezen zászlóvivők kiképzése, szerintem, a kongregáció kötelessége.
Mit bizonyít mindkét szövetség és az Egyház történelme? A vallás mindenkié, de a vallás valódi hivatalos hordozója és képviselője a férfi. A férfiből lesz a pap. Az Ószövetség nagy vezéralakjai férfiak voltak. Krisztus eljön, hogy megújítsa a világot. A férfiakat állítja az élre. Férfiak jelennek meg elsőként a jászolnál, férfiak ismerik el elsőként Krisztus nemzetközi királyságát, férfiak lesznek apostolok.
A vallás hivatalos képviselője tehát a férfi – ma is. A férfinak a vallás területén vissza kell nyernie az Isten által számára kijelölt vezető szerepet. A leghátsó vonalból újra a legelsőre kell állnia. Belőlük kell kikerülnie a katolikusok élcsapatának, az istentiszteleten, az imában, a szentségek vételénél, az egész gyakorló kereszténységben!
Előre a határozott szavakkal is. Sokan megteszik az egyiket, de a másikat nem, holott e kettő, tett és szó összetartoznak. A szó burkában van az eszme magja. A Bibliában ezt olvassuk: Kezdetben volt az Ige. Bizonyos értelemben ez nem csak az örök Igére, de az emberi szóra is igaz.
Miután mindig imádkoztunk, mindig az igazságért szenvedtünk, mindig beszélnünk is kell róla. Hangsúlyozom: mindig. Mert az nem elég, ha valamit egyszer mondunk el. Tízszer, százszor, ezerszer ismételni kell, minden lehetséges formában, minden lehetséges alkalommal, minden lehetséges embernek mondani kell az igazságot, amíg azt nem természetszerűleg hiszik, és amíg az közvéleménnyé nem válik.
Nekünk kell a kornak a szellemet diktálni. Addig kell ütnünk, amíg a régi bálvány-birodalmak le nem omlanak. Addig kell vetnünk, amíg a jó mag ki nem kell végre!
Katolikus fiatalság! Lankadatlan harcra minden rossz ellen annak megsemmisítéséig! Ne spóroljatok a nyilakkal! Tartsatok ki a fronton! Harcra minden „fél” ellen! Livingstone mesélte, hogy valakitől ezt hallotta: Isten fehér és fekete embereket teremtett, az ördög pedig félvéreket. Ez persze nem igaz. De annyi bizonyos: Isten gyűlöli a tökéletlenséget, Isten az egészet akarja!
Az „egész”, a tökéletes ideálja Mária! Minél máriásabb, annál karakteresebb. Minél máriásabb, annál határozottabb. Minél máriásabb, annál modernebb. Minél máriásabb, annál eucharisztikusabb. Máriát csak egy dolog érdekelte, Jézus. Többre nekünk sincs szükségünk. Máriával és jó szándékunkkal a fél világot megfordíthatjuk.
Egy feltétellel: Ha előre, a frontra megyünk!
(Aki hátat fordít a katolikus Egyháznak, rögtön elveszti képességét az EGÉSZ áttekintésére!)
Mi nem vagyunk istenek, nem vagyunk örökkévalók, mindentudók, mindenhatók. Mi függőnek jelentjük ki magunkat attól az egyedül és abszolút Függetlentől, akiben élünk, mozgunk és vagyunk. Mi Isten akaratának, törvényének, szavának, szeretetének és haragjának függvényei vagyunk. Itt függetlenségről álmodozni egyenlő az őrülettel. És ha a modern alkotmányok vallásszabadságról, lelkiismeret-szabadságról, sajtószabadságról beszélnek, és ez alatt Isten abszolút akaratától és Isten abszolút igazságától való függetlenséget értenek, akkor ez még az őrületnél is rosszabb. Ez anarchia, mely aknáit a rend minden egyes alapköve alá odatette.
Ugyanakkor a Legnagyobbtól való függőség összeegyeztethető a minden olyannal szembeni szent és büszke függetlenséggel, mely nem Istené. Mi meghajtjuk térdünket Isten előtt, meghajtjuk előtte értelmünket és akaratunkat, és meghajtjuk térdünket minden olyan tekintély előtt, mely Isten nevét viseli a homlokán.
De minden más esetben a függetleneknek nevezzük magunkat. Hiszünk saját személyiségünkben. Saját célunkat követjük. Saját lábunkon járunk. A világ tele van rabszolgákkal, Istennek panaszoljuk: katolikus rabszolgákkal. Mi viszont zászlónkra első követelményként éppen a mindennemű szellemi rabigába-hajtás megszüntetését tűzzük ki.
Az erősek és függetlenek szentsége a bérmálás mellett elsősorban az Eucharisztia. A katolikus mozgalom vagy eucharisztikus, vagy nem létezik. Vagy az Élet kenyerével táplálkozik, vagy meghal. Mi keresztényeknek nevezzük magunkat. Ki a keresztény? Olyan valaki, aki Krisztusból él.
Vallásunk egyik, de gyakran elfelejtett alaptanítása, mely nélkül azonban hitünkből nem lehet sokat megérteni, a bűnbeesésről és az áteredő bűnről szóló tanítás. Természetünk Ádám óta velejéig megromlott. A forradalmi vér, mely egykor Ádám kezét a tiltott gyümölcs felé nyújtotta ki, még mindig ereinkben folyik és ezer harcot okoz nekünk. A régi Ádám mindaddig nincs legyőzve, amíg vérének csak egy cseppje is bennünk marad.
Ezért kell Ádám vérét kicserélnünk Krisztus vérére. Ezért kell egész életünkön keresztül, de különösen a döntés pillanataiban tényleges vér-megújító-kúrát tartanunk. Ez a szentáldozásnak a célja.
Az Eucharisztia célja az erős kereszténység! Mi a kereszténység? Soha nem annyira, mint éppen napjainkban, élnek vissza e szent névvel. Képmutatók és csalók – és a világ tele van ezekkel – viselik ezt a maszkot. Mi a valódi, erős kereszténység? Krisztus minden szavában való hit és Krisztus követése! Aki ezt nem akarja, és mégis Krisztus nevét viseli, az komédiát játszik. Farizeus-kereszténységet űz. Az a kereszténység, mely nem élő, megkövülés. Elkorcsosulás, elcsontosodás, érett a múzeumra.
Mit akarunk tehát? A Miatyánk-program megvalósulását. Hogy szenteltesség meg Isten neve az egész földkerekségen. Hogy Isten országa, a katolikus Egyház birodalma világbirodalommá váljon. Hogy a Leghatalmasabb akarata a világon mindenütt törvény legyen! Mit akarunk tehát? Mindent! Erős, egész, uralkodó kereszténységet, belül és kívül! De mindenekelőtt belül!
A házak nem felülről lefelé, hanem az alapoktól felfelé épülnek. Nekünk tehát többet kell az alapokon, mint a tetőn vagy a homlokzaton dolgoznunk. Ami az Egyház történelmében mindig igaz volt, az most is igaz: önmagunk reformján keresztül a világ reformjához! A katolikus szent menti meg az emberiséget, a belső ember az egészet. Korunk átka az egészből kiszakított külső specializáltság.
A modern egy részleten dolgozik, nem az egészen. Korunkban nem egész számok, csak töredékek, nem egész személyiségek, csak szilánkok, nem emberek, csak darabok léteznek. Nem öntvény-jellemek, csak alkotórészek.
A katolikus Egyház az élőt akarja, és ez az egészet jelenti. Amint valaki hátat fordít a katolikus Egyháznak, rögtön elveszti képességét az EGÉSZ áttekintésére! Specialistává és külső reformerré válik. A specializáltság félig igazság és félig tévedés. A modern speciális szellem a legjobból mérget csinál, hogy az emberi társadalmat kiirtsa. Soha nem tud józan maradni, mindennel visszaél és mindent eltúloz. Talán itt vagy ott praktikus építőkockákat farag, de nem tudja őket összeilleszteni. Hiányzik nála a terv és a lélek, az egész, a minden iránti érzék.
Istennek nem lehet imponálni a nagy számokkal. Isten számára csak a lelkek, nem a számok léteznek. Csak az a fontos, hogy minden egyes ember milyen. Csak a személyiség és az ő belső értékei számítanak.
Egy modern szociálpolitikus joggal figyelmeztet arra, hogy összes külső reformunkkal csak kötést teszünk a gennyező sebre, anélkül, hogy valamilyen módon gyógyítani próbálnánk a társadalom beteg testét. Szociális intézményeinkkel és törvényeinkkel a harctéren sebeket kötöző szanitécra hasonlítunk. Bekötözzük a sebeket, de nem rövidítjük meg magát a háborút. Ezért valójában szociális és politikai kuruzslást végzünk. Az emberiség vérének megújításához nem értünk, mert az a hit titka. Ezért nem érjük el célunkat, mert a kígyó farkát vágjuk le a feje helyett. A politikai és szociális kontárkodásnak és kuruzslásnak csak akkor lesz vége, ez csak akkor lesz képes helyet adni az egészséges gyógyításnak, ha a forráshoz fordul, azt próbálja kezelni.
Minden reform anyja az emberiség vérének a család által végrehajtott reformja. A család megújulása és kereszténnyé tevése nélkül a legcsillogóbb mozgalomnak sem lesz jövője, és hamarosan a történelem temetőjében végződik.
Az új családnak, melyet az új emberiségnek kell megalkotnia, a hit szelleméből kell kialakulnia. A liberalizmus, ez a nemzetközi modern tévtan, az otthoni életet is bacilusokkal és méregcsírákkal rakta tele. Ahogy a tudományt, a művészetet, a politikát, a gazdasági életet, ugyanúgy a családot is elkeresztényietlenítették. Nem csak ez vagy az a jámbor katolikus szokás tűnt el a régi jó katolikus házakból, hanem maga a szellem, a levegő, amit egykor az otthon jó atmoszférájának neveztek, lett egészen más.
Az új családnak, melyet az új emberiségnek kell kialakítania, újra szentéllyé kell válnia. Amikor Szent Pál az efezusiakhoz írott levelében a katolikus családról beszél, mondandójához ezt fűzi hozzá: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32)
A katolikus család a természetes rendből a magasabb, a természetfeletti rendbe emelt dolog. A katolikus házasság az Egyház, azaz Isten háza és a kolostor, azaz a szüzesség otthona mellett a legtiszteletreméltóbb dolog itt a földön. A keresztény család célja Isten gyermekeinek felnevelése. A család az az Istentől alapított intézmény, melynek az a feladata, hogy Isten birodalmát, vagyis az Egyházat itt a földön és Isten birodalmát a mennyben benépesítse. A család az Egyház és a szentek közösségének előszobája!
Minden egyéb, amit még a családról el lehet mondani, mellékes dolog csupán. Szent Pál szavát, „a házasság egy nagy titok”, arany betűkkel kellene minden otthon ajtajára felvésni. A család szentély. Aki úgy házasodik, hogy ezt nem tudja, az azt sem tudja, miért házasodnak a keresztények. Az ilyen vakként lép a házaséletbe.
A párválasztásnál a személyes tulajdonságok, a tehetségek, az érdemek, a vagyon csak másodlagos faktorok. Házasság előtt a keresztényeknek elsősorban erre a kérdésre kell megtalálniuk a választ: a kérdéses személy alkalmas-e arra, hogy jó apa vagy jó anya legyen? A személy kiválasztásának a születendő gyermekek, Isten ügyének érdekében kell eldőlnie. Olyan személy, aki alkalmatlannak tűnik a családalapításra, a gyereknevelésre, soha nem jöhet szóba házastársként.
Izrael számára annak idején egyetlen biztos eszköz maradt, hogy a kinyilatkoztatott hit tisztaságát és saját nemzeti sértetlenséget a körülötte élő népekkel szemben megőrizze: a nemzeti és vallási fajtiszta házasság. Vagyis tilos a vegyes-házasság! A vallásilag vegyes házasság ledönti a gátakat. A vallási vegyes házasság ajtót nyit a nép és Izrael mint ország elárulásának. A vallási vegyes házasság minden erőset, minden ősit, sajátosságot, öntudatost, hamisítatlant elpusztít. A vegyes házasság nemzeti és vallási katasztrófa.
Krisztus megjelenésével az Egyház lépett a zsidó templom helyébe. Az Egyház természetesen nemzetközi, nem ismer nemzeti határokat. Mindazonáltal a szellemnek is vannak határvonalai, mely az igazság birodalmát a tévedések birodalmától elválasztja. Ahogy gyökeret eresztett a fiatal Egyház, azonnal óvni kezdte híveit a szellemi keveredéstől. Szent Pál a kultúr- és világváros Korintusban lakóknak ezt írta: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig ti az élő Isten temploma vagytok, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg a népem. Ezért távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr, s tisztátalant ne illessetek.” (2 Kor 6,14-16)
Ezen általános érvényű szentpáli összekeveredés-elleni tilalomra, mely minden vallások közöttiséget kezdetektől fogva visszautasít, alapszik a katolikus házasságra vonatkozó törvényhozás. Ez a katolikusok és megkereszteletlenek közötti házasságot kerek perec érvénytelennek jelenti ki. És csak bizonyos körülmények között és mindig csak vérző szívvel tűri el a katolikusok és tévhitűek közötti házasságot.
A vallási vegyes házasság az újszövetségi Egyházban is végzetes. És ez a 19. és 20. század nagy szerencsétlensége.
A vegyes-házasság bizonyítottan szülők és gyermekek millióit szakította el az Egyháztól, és további milliók hitéletét gyengítette meg végzetesen. Nem csak a katolikus mennyiséget, de sok helyütt a katolikus minőséget is elnyomta. Ez tudatosan vagy öntudatlanul a katolikus nép elkeresztényietlenítésének burkolt műve.
A mindenki iránti igazságosság és szeretet nem kell számunkra sem üres szólamnak lennie. De az általános emberszeretet soha nem vezethet lelki személyiségünk elkorcsosulásához és az örök értékek feladásához. Isten jogai állnak mindig az első helyen, ez áll a fő parancsban!
A vegyes házasság témája egy katolikus ország számára az élet problémája. Egyházi szempontból egy fajtiszta nemzedéket kell kinevelni. Ez a jellem teljes tisztasága gyengítés nélkül. Ehhez az tartozik, hogy a jövő férfiainak családalapításkor nem csak a kellemes otthont kell szem előtt tartaniuk, hanem a katolikus fajtisztaságot is. Jellem a jellemhez, elv az elvhez, akarat az akarathoz, hit a hithez kell kerüljön. Kettőnek eggyé kell válnia. Ebben nyugszik erőnk forrása!
Ha a keresztfelemelésének ideje, vagyis Urunk újraeljövetele megtörténik, vajon mi ott leszünk-e a kiválasztottak között? Mert a harc e körül a kérdés körül forog. Most azt hiszik az emberek, hogy csak az élelemért, a földért, a földi javakért folyik a küzdelem. De minél magasabbra emelkedik az özönvíz, annál világosabb lesz, hogy a politikai, szociális és vallási világháború az egészért folytatott harc lesz, Istenért vagy a Sátánért folytatott harc.
A katolikus akció tárgya, melynek bölcsőjénél Szent X. Pius pápa állt, a nagy világ-offenzíva előkészítése, melynek az a célja, hogy a világot annak kezébe, akié, visszaszerezzük azok kezéből, akik ellopták: a liberalizmustól, és ennek apjától, ennek testvéreitől és ennek fiaitól.
Én ebben látom a katolikus gyűlések értelmét. A katolikus gyűlések vagy kifejezetten katolikusok vagy megszűnnek létezni. A katolikus tanácskozások vagy a szellemi világuralom örökké ifjú, nagy problémájával foglalkoznak, vagy fölöslegesek, és ezért fel kell hagyni velük a spórolás és a közéleti tisztesség érdekében. Mi a katolikus tanácskozások feladatának a mindenütt jelenlevő álarcok leszakítását tartjuk.
Kicsik és szegények lettünk. Elvesztettük a koronát, a trónt, a jogart. Nem kormányzunk már. Elvesztettük a katolikus öntudatot és az egykori hatalom érzetét. Végtelenül szerények lettünk. Ereinkben már nem a tüzes hódító vér folyik, mi már nem akarunk uralkodni!
Még mely területeken kormányzunk mi a katolikus közösségekben? Talán a sajtóban, melynek legalább 90 százaléka (1920-as adat! – ma már 100 %) a liberalizmus, a protestantizmus, a szabadkőművesség, a zsidóság, a szocializmus, a vallás-közöttiség, a modernizmus, a materializmus, az üzleti katolicizmus, a jellemtelenség és a gyávaság kezében van?
Még mely területeken kormányzunk mi a katolikus közösségekben? Talán az iskolákban, ahol a tanárok és a tananyag kiválasztásához semmit vagy csaknem semmit sem szólhatunk, kivéve az adófizetés joga a mienk. Az iskolában, ahol a liberális oldalról jövő modern szellemi betlehemi gyermekgyilkosságot érzéketlenül és lelkiismeretlenül hagyjuk megtörténni, anélkül, hogy fellázadnánk, bojkottot vagy sztrájkot hirdetnénk, és azt mondanánk: ezt nem tűrjük tovább? És ott, ahol kormányoznunk kellene, ahol kifejezetten katolikus iskolákról van szó: ott is milyen félénkek és visszafogottak vagyunk sokszor, milyen félénkek az oktatásban és a fiatalság befolyásolásában?
Mi már sehol nem kormányzunk. De nem ez a legrosszabb. Vannak olyan királyok is, akiknek lábán lánc van, királyok, akikben mégis hisznek, és akik előtt meghajolnak, annak ellenére, hogy elvesztették királyságukat! A legrosszabb az, hogy mi, katolikusok ellenkezés nélkül végignéztük, ahogy az Egyház, a népek királynőjének trónja a múzeumba vándorolt és a katolicizmustól elvették palástját és jogarát.
A legrosszabb az, hogy lassan mi magunk, katolikusok sem hiszünk többé az Egyház szellemi királyságában, és hogy számunkra a szellemi világuralom gondolata már idegen és hallatlan lett, hogy az ilyen bátor és feltűnő beszédtől magunk is megijedünk, és ijedten körbenézünk, nehogy valaki más is meghallja. Az a végzetes, hogy mi a szellemi világuralmat már nem is akarjuk birtokolni. Mi már csak nyugodtan élni, olykor valamit hozzászólni, hozzátenni akarunk. De már nem akarunk hódítani, és már nem akarunk győzni.
Az egyenjogúság és a képviseleti arány gondolata a politika területéről a valláséra is áttevődött. Mi a világ üdvét az igazság és a tévedés, a hit és a hitetlenség, az igazságosság és az igazságtalanság, a tekintély és a felforgatás egyenjogúságában látjuk. Katolikus Egyház és szekták, szabadkőművesség és zsidóság, liberalizmus és szocializmus akarják a világ térképét testvériesen felosztani. És mi már akkor sem akarjuk a trónt, ha meg lenne hozzá a hatalmunk, mi elvből nem akarjuk már! Mi már csak egy kényelmes karosszéket akarunk!
Mi már nem akarjuk az egészet. Mi már csak egy részt akarunk. Mi már nem hiszünk a katolikus igazság világhatalmi hivatásában. Olyannyira idegen lett számukra a bibliai igazság, hogy az, aki a földet és eget teremtette, akinek priváttulajdona az öt kontinens, aki a világmindenség összes népét a megváltás jogcímén másodszorra is magáénak szerezte meg, hogy ő és az ő akarata, szava és törvénye, mely minden beleszólást az egyedüli kormányzáshoz és világuralomhoz kizár, számunkra nem egyedüli mérce többé. Ez a liberális évszázadok nagy bűne – az első parancsolat nyilvános tagadása, azé a parancsé, mely azt mondja ki, hogy Isten mellett ne legyenek idegen isteneink.
Az Egyház nem egy titkos társaság. Az Egyház papírjai nem eldugott archívumokban fekszenek. Amit az Egyház akar, azt az egész világnak meg kell és meg szabad ismernie. Az Egyház kormányzó programja nem rejt semmilyen hátsó gondolatot, de félelmet sem ismer: Mi az egészet akarjuk. Mi a trónt akarjuk. Ha valaki szabadkőműves, akkor azt akarja, hogy a páholy frázisa az egész világot uralja, ha valaki szabadkőműves, akkor nyilvánvaló, hogy ezt akarja. A szabadkőművességet alapjaiban lehet elvetni, és benne a romlás állatát látni, miként ezt a Jelenések könyve leírja, de ha a páholynak egyszer elismerik a jogát a létezéshez, akkor logikusan azzal is egyet kell érteni, hogy mindenütt jelen akar lenni. Ha valaki liberális, akkor azt akarja, hogy az egész világ liberális legyen.
Ez az akarat minden program természetében benne van. Ha nekem valami, legyek bárki, „evangéliumnak” számít, akkor azt akarom, hogy ezt az egész világon hirdessék. Ezzel elég világossá lett, hogy a meggyőződéses katolikus éjjel-nappal nem gondol másra és nem akar mást, mint hogy az Egyház trónját az emberiség javára és üdvére a középkor múzeumából újra előhozzák. Mi ezért dolgozunk, a katolikus mozgalom ezt akarja.
Isten birodalma világbirodalom! Isten törvénye világtörvény! Isten egyháza világegyház. Az imának, a szentségeknek világuralmi helyzetben kell lenniük! Ez a Biblia és a hagyomány katolicizmusa: világuralom! Szellemi világuralom!
Szívesen belátom, hogy ez a teória nem modern. Ez ellene mond nemcsak minden jelenlegi alkotmánynak, de ellene mond a korszellemnek is. Ez a mai uralkodó liberális frázisnak a legnagyobb mértékben ellene mond. És a gyakorlattal sem egyezik meg. De ez nem érdekel bennünket. A teóriának, ha egyszer igaz soha nem szabad a gyakorlathoz igazodnia, hanem a gyakorlatnak kell egyre jobban a teóriához igazodni, ahogy soha nem a nap jár az órák, hanem az órák a nap után.
Ha az órák nincsenek összhangban a nappal, akkor a hiba mindig az órákban van, soha nem a napban! Az órákat kell korrigálni, egyedül az órákat. A nap a katolikus igazság, az órák pedig a mi lelkiismeretünk. Az emberi gyakorlatot tehát az isteni elv alapján kell átállítani, mindig, mindenütt és minden dologban.
Mindazok, akik azt hiszik, hogy pusztán reformjavaslatokkal, emberi okossággal és emberi igyekezettel meg lehet menteni a világot, alaposan tévednek és ezért csalódásból csalódásba, kudarcból kudarcba esnek, a teljes kétségbeesésig.
A világ, csakúgy, mint ezer évvel ezelőtt egyetlen módon menthető csak meg: a teljes, csorbítatlan katolikus igazságot kell elővenni és a szellemek közé dobni, írásban és szóban, elvekben és a gyakorlatban, amíg minden át nem itatódik vele. Először katolikusan kell gondolkoznunk, és csak ezután fogunk katolikus módon viselkedni és cselekedni. Először ahhoz kell bátornak lennünk, hogy a kilencedik hittételt (lásd: (www.katolikus-honlap.hu/060709/aquinoi.htm) a szent, katolikus, egyedül üdvözítő Egyházról átgondoljuk ennek utolsó következményéig és követelményéig, vallásilag, közéletileg, politikailag, szociálisan!
Vége az első résznek – második rész hamarosan következik