Két újabb adalék a „Látlelet” egy mai magyar plébániáról” című cikkhez Két olvasói hozzászólásból valók a következő idézetek. Válasz mindkettőre a Vihar előtti csönd, vagy a csendes végelgyengülés, illetve agónia állapota? című cikkben található 1. Képzelje, megmondtam a plébánosomnak, hogy el szeretném végezni az öt első-szombati ájtatosságot. Ő azt sem tudta mi az, még arról sem hallott, hogy a Boldogságos Szűz Mária Oroszország felajánlását követelte. Amikor elmagyaráztam neki ezeket, kis híján kiröhögött és azt mondta, hogy az ő istenképébe ilyesmi nem fér bele. Előtte egy héttel arról prédikált a templomban, hogy aki azt állítja, hogy Isten büntet itt a földön, az Istent káromolja és hazudik. Tegnap meg arról beszélt, hogy Isten mindenkinek megbocsát (hit és bűnbánat nélkül). Nem csoda, hogy júniusban Megjugorjéba zarándokol a … egyházközség. 2. Ezen és másik oldalon ill. más orgánumokon már többször hallottam arról, hogy ma a papok nagy része úgy tartja, hogy nincsen pokol (legalábbis a 'hely' értelmében – bár azt tudtam, hogy nem fizikai helyként kell elképzelni), ha van, akkor az minden bizonnyal üres....      Hétfőn beszélgettünk a helyi plébánossal és rájöttem, hogy neki is ez a véleménye: „Sátán nevét nem szabadna nagy betűvel írni, mert nem személy, az angyalok még csak-csak...”; A pokol csak (sic!) egy állapot és senki sincs ilyen állapotban, ha hely lenne: üres lenne!” Meglepett, hogy ő is így gondolja, de még inkább meglepett, hogy (bár már sokan mondták, hogy így van) az ilyen gondolkodásmód, az ilyen hit teljesen bevette magát az Egyházba. Miközben beszélgettünk (hadakoztam vele, s mint tudatlan laikus teológusok tanulmányaira, az Egyház 2000 éves hitére, a Szentírásra hivatkoztam) azon gondolkodtam, hogy katolikusok vagyunk-e még?...      Amikor a Szentírásra hivatkoztam, közölte velem, hogy azt az Egyház írta, tehát 100%-os biztonsággal nem hagyatkozhatunk rá. Mivel az Egyház írta, neki van (egyedüli) joga megváltoztatni – pro multis ill. pro omnibus tekintetében is! (Ez utóbbi neki „mindegy, csak döntsék már el, mert egyszer így, másszor úgy kell megtanulni a kánont.”) Persze nem biztos, hogy ez az ő hibája (szül: 1960). De, akkor ki tehet róla? Lehet-e egyáltalán egy személyt (esetleg néhányat) – pl: Bugninit – hibáztatni. Miért van az, hogy nagyon fontos, a hitünket meghatározó kérdéseket degradálnak, mellékesnek kezelnek?      A Szentírásban az áll, hogy az Egyház „kőszikláját” soha nem tudja bevenni a Sátán, esetleg csak megsebesíti, de a Gondviselés ezeket a sebeket begyógyítja és még erősebbé teszi. Mekkorák lesznek még ezek a sebek? A „gyógyulás útja” a visszatérés a hagyományhoz, vagy ezt tartalmazva más út kell? Az, hogy a Sátánról ill. a pokolról így gondolkodik a mai Egyház, lehet éppen a Sátán műve? A lehetséges válaszokat lásd a Vihar előtti csönd, vagy a csendes végelgyengülés, illetve agónia állapota? című cikkben.