FIGYELEM: (Egy olvasói levélre válaszolva): Ez a cikk 2009. december 15-én jelent meg, következésképpen az akkori – és nem a későbbi, pláne nem a mai – helyzetet mutatja be. A mostani – azaz a 2016. júniusi – helyzetről még nem készült (és azt sem tudom, hogy egyáltalán fog-e készülni) az ittenihez hasonló áttekintő munka. Ennek ellenére a honlap cikkeiből nem nehéz képet alkotni az ú. n. „tradíció” 2009 óta máig terjedő, magyarul: folyamatosan romló helyzetéről. Mint már azt korábban jeleztem, a honlapon számos olyan régi írás található, melytől a honlap mai – 2014 nyarától képviselt – szemlélete élesen eltér. Hogy a honlap készítőjének mi a véleménye a katolicizmus állapotáról mind hazánkban, mind általában a világban, az a legújabb cikkekből – vagy akár a közleményekből, mint például a miserend – világosan kivehető. (Egyébként a cikkek URL címéből – pl. ennél az oldalnál: "../0904/magyar4.htm" – azoknak az írásoknak a keletkezése is megállapítható megközelítően, melyek végén még nem közöltem a pontos dátumot. A cím közepén szereplő számok az évet és a hónapot, később ez utóbbi helyett a negyedévet, még később a félévet jelölik. Az írásokat keletkezésük sorrendjében teszem fel, tehát az egyes fiókokban időrendben állnak a cikkek.) Az idegenek szemében a magyarok olyan emberek, akik annyi pártra oszlanak, ahányan vannak, és akik bármely részére is vetődnek a világnak, folyton csak veszekednek egymással. A katolikus internetes fórumokon is többször volt olvasható az az épületes megjegyzés, hogy milyen felháborító, hogy még a tradicionalisták is állandóan csak egymással vitatkoznak, ahelyett, hogy szépen megbékélve együtt azt építenék, ami bennük a közös.      Nos, aki ismeri a magyar történelmet, igencsak meg fogja érteni, ha az emigrációban a 45-ös SS legénnyel nehezen jött ki a 49-ben menekült kisgazda, vagy az 56-os forradalom után kimenekült kommunista Sztálin-díjassal az ugyanakkor külföldre távozott börtönviselt „reakciós”. Szerintem, az lett volna a furcsa, ha összebarátkoztak volna.      A győztesek legfeljebb a koncon – vagyis a zsákmány mennyiségén – kaphatnak hajba, de nem elveken, míg a veszteseknek nem marad másuk, mint az elveik és elméleteik. Ezek pedig önmagukban hordják a vita lehetőségét, hiszen a „hogyan”, a „hogyan kellett volna”, a „meddig”, a „mikor” megválaszolása – különösen vereség után – rengeteg variációt rejt magában. És mivel a magyarok történelmük során túlnyomórészt a vesztesek közé tartoztak, évszázadokra elegendő okuk maradt arra, hogy azon eltűnődjenek, és azt megvitassák, mit kellett volna másképp csinálniuk.      Ezen felül az is az ember, a közösség természetéhez tartozik, hogy a valódi – vagy magukat annak tartó – győzteseknek a vezérüket és egymást tömjénező, félájult rajongásban leledző, mindig csak a saját érdeküket szem előtt tartó, akarat és meggyőződés nélküli rajongókra van szükségük, akiknek egyetlen feladatuk a kórusban való dicsőítés. Ugyanakkor a vesztesek – amíg hajlandók ezen állapotban kitartani, vagyis nem válnak árulóvá – (valószínűleg nem csak erényből, hanem mert ebben a helyzetben saját érdekükön nem tevékenykedhetnek) – megőrzik elveiket, vagyis szellemileg tarka gyülekezetet alkotnak, ahol éppen az elvek sokfélesége miatt gyakori a veszekedés. Ugyanígy igaz, hogy a testvérek vitájával nem tud mit kezdeni egy kívülálló. Úgy gondolom, nagyonis logikus és természetes, hogy azok között alakulnak ki viták, akik között konfliktus fejlődhet ki, vagyis akiknek azonosak a problémáik, azonosak az érdekeltségi területeik. Egy kívülálló könnyen parancsol békét, hiszen őt nem izgatják a tőle idegen problémák. Mi lehetne mégis az egyetértés záloga? Azt hiszem, erre egyetlen válasz lehetséges: az igazság. Vagyis egy olyan tekintély igazságos ítélete, amely abszolút értékű, azaz Istentől származó és hitelesített. Amíg egy ilyen tekintély nem dönti el a vitákat, addig csak vélemények létezhetnek egymás mellett, és kinek-kinek magának kell eldöntenie – de döntenie kell –, hogy ezen abszolút igazság neki rendelkezésre álló részei alapján mit fogad el igaznak. Alkalmazva mindezt a mi helyzetünkre: a katolikus Egyház tanítóhivatala és a pápa az, akinek, illetve akire támaszkodva a katolikusoknak a közösségükben felmerülő problémákat meg kéne oldani. Csakhogy ez ma az ismert okok miatt (az Egyház 1958-30 = 1928 éves tanítása és a mai vezetői által képviselt tanok ellentétes volta) egy magát tradicionalistának tartó katolikus számára nem lehetséges. Ezért került sor arra a szellemi zűrzavarra a katolikus Egyházon belül, melynek létét pártállástól függetlenül mindenki elismeri, s mely nemcsak a NOM-osok, de a tradicionalisták köreiben is létezik. Ezen az áldatlan helyzeten a Summorum Pontificum motu proprio semmit sem enyhített, sőt bizonyos értelemben még rontott is. Egy régóta a tradícióhoz tartozó pap e pápai rendelet megjelenése után vasárnapi prédikációját így kezdte: „Az a szentmise, amit most itt bemutatok, nem azonos azzal a szentmisével, amiről a motu proprioban szó van.”      Ez így persze nem elfogadható megjegyzés, de amióta elolvastam Földváry Miklós István „A „KONCERTMISÉKRŐL” – UTOLJÁRA” címmel megjelent hitvallását, már nem tartom a pap állítását annyira képtelennek: ha ő is olvasott ehhez hasonló nyilatkozatokat, akkor nem csoda, hogy elhatárolódott az ilyesféle véleményektől. Vagyis az Egyház több ezer éves, általa bemutatott szent liturgiáját nem tarthatta egy olyan engedély és szemlélet függvényének, melyről a motu proprioban szó van. Mielőtt rátérnék cikkem valódi tárgyára, nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy ez az írás nem vita, nem azoknak szól, akik már döntöttek, és már ehhez vagy ahhoz a közösséghez tartoznak. Ez az elemzés azok tájékozódását és döntését igyekszik lehetővé tenni vagy megkönnyíteni, akik még nem ismerik ki magukat a magyarországi tradíció területén. Elemzésemet mindenféle szubjektív vélemény, polémia nélkül, kizárólag a tényekre, hivatalos vallomásokra támaszkodva teszem meg. Amennyiben valaki vitába akar szállni az itt következő leírással, ezt csak úgy tegye meg, ha kritikája mellé tényeket tud felsorakoztatni. Hogy a kép világos legyen, vizsgáljuk meg a Magyarországon található közösségek eredetét, megalakulásuk körülményeit, céljukat, működésüket, módszerüket. Magyarországon nagyjából – és megjelenésük időrendjében – három részre lehet osztani a katolikus tradíciót:      1. A Szent X. Pius Papi Közösség és az általa gondozott Thököly úti kápolna;      2. A Földváry Miklós által vezetett laikus közösség tevékenysége, melybe több, de elsősorban a Belvárosi templomi misék tartoznak;      3. Mindazok, akik e kettőből kimaradnak (elsősorban Városlőd és Debrecen, idén őszig Gergely atya honlapja, az egész nem piuszos magyar tradicionális mozgalom kezdeményezője, Gergely atya – akiről viszont most éppen senki nem tud semmit, és ez a katolikus internetes honlap). A) Megalakulás, eredet 1. A Szent X. Pius Papi Közösség 1990-ben egy olyan pap, Varsányi Ferenc atya hívására jött Magyarországra, aki soha nem hagyta abba a régi mise bemutatását, és akinek híveiből a az első piuszos hívek lettek.      A Szent X. Pius Papi Közösség, ahogy nevéből is következik, papok gyülekezete. Vagyis a tradíció melletti szerveződés náluk felülről, a klérus felől indul ki és marad is meg végig. A papok irányítanak, a papok tanítanak, a papok vezetnek. A közösség ugyan a hívek anyagi támogatásából tatja fenn magát (kivéve a szegény országokat), de ez nem jelenti azt, hogy a laikusoknak bármibe is beleszólásuk lehetne. A közösséghez szorosan kapcsolódó hívek beléphetnek a közösség harmadrendjébe, ezzel azonban csak lelki előnyökhöz jutnak.      Elég elnagyolt példával azt is mondhatjuk, hogy a közösség úgy jött létre és úgy munkálkodik, ahogy Jézus alapította Egyházát. Ugyanis a katolikus vallás az egyetlen vallás, melyet felülről alapítottak; az összes többit ember találta ki, vagyis alulról szerveződött, tanait emberek dolgozták ki.      A közösség hívei, még azok is, akik nagy anyagi áldozatokat hoznak a közösség érdekében, nem végeznek, nem is végezhetnek semmilyen klerikus funkciót: nem jönnek össze zsolozsmára, a misén kívüli alkalmakban a régi egyházi laikus gyakorlatot próbálják követni, de ezt is papi felügyelet alatt, a papok szervezésében. Tehát rózsafüzért, böjtben keresztutat, első pénteken Jézus Szíve, szombatonként a Lorettói litániát imádkozzák együtt, Ezen kívül természetesen segédkeznek a priorátusok gyakorlati életében, házi munkát végeznek, és mindazt, ami ezzel együtt jár, miközben imájukkal támogatják a közösséget (lásd Fellay püspök imafelhívásait) és könyörögnek hivatásokért. A Szent X. Pius Papi Közösség tehát nem a hívek kérésére, hanem egy pap hívására jelent meg Magyarországon. Mivel nem várt engedélyre, maga oldotta meg problémáit, maga keresett és maga finanszírozott miséző helyet. Sok hányattatás után, 2004-től saját kápolnában mutatja be a szentmisét, függetlenül mindentől és mindenkitől. (Itt kell megjegyezni, hogy a magyarországi hívek szinte semmilyen mértékben nem tudnak anyagilag hozzájárulni saját ellátásukhoz. Sőt, például a Zaitzkofen-i papszentelésre való utaztatásuk költségeit is a közösség állja.) 2. A Földváry Miklós vezette CLSMA, laikus közösség megalakulásáról maguk az érintettek így nyilatkoznak: „A CLSMA története 2004. február 28-án .. kezdődött, amikor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének néhány hallgatója és több más érdeklődő először gyűlt össze, hogy Budapesten virrasztó zsolozsmát .. énekeljen templomi környezetben és történetileg hiteles, rövidítetlen formában a középkori Esztergom liturgikus szokása szerint.”      „Így született meg a »laikus káptalan« mint szervezeti forma ... A latin liturgikus hagyományok iránti ragaszkodásból természetes módon következett, hogy amikor a laikus káptalan tagjai 2005-től kezdve megismerkedtek a római rítus régibb formáját végző közösségekkel – köztük a Szent Péter Papi Testvérülettel (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Petri [FSSP]) –, ihletést nyertek arra, hogy érdeklődésüket és működésüket kiterjesszék a zsolozsma mellett a misére, majd a szentségek és a szentelmények kiszolgáltatásra is. 2006 őszén a CLSMA kérelmére az Esztergom-Budapesti Érseki Főhatóság a II. János Pál pápa által 1988-ban kiadott Ecclesia Dei motu proprio alapján engedélyezte a hagyományos római rítusú szentmisék bemutatását a városligeti Jáki kápolnában az FSSP egy papja számára.”      A CLSMA „megalakulása óta üres templomokban imádkozik 2–3 órás zsolozsmákat, és bár tevékenysége fokozatosan kiterjedt, tagsági föltétele ma is az ezeken való rendszeres részvétel.” A CLSMA-t tehát laikusok indították, és azóta is laikusokból álló közösség, akiknek eleinte nem is volt szükségük papra, hiszen nem szentmisére, hanem zsolozsmázásra (ami nem laikus, hanem kifejezetten klerikus tevékenység) gyűltek össze, és ezt nem is az ú. n. tridenti rítusban, hanem az esztergomiban végezték. Csak abban az időben fedezték fel a tridenti misét, amikor Rómából „új” szelek kezdtek fújni. Ekkor kerestek saját elképzeléseik megvalósításához papot. Szabályzatukat laikusok írták, tevékenységüket laikusok vezetik, szervezik. Nem állnak klerikus vezetés alatt, úgy is mondhatnánk, az alapot, a lehetőséget ők teremtik meg, majd ennek végrehajtásához keresnek papot.      Ha az előző pontban említett példát használjuk, ezt úgy lehet leírni, hogy ők alulról szervezkednek, következésképpen szervezkedésük élén egy laikus áll, aki – akár tetszik, akár nem, ez az igazság – a papot is irányítja.      Olyannyira „önkényes” a vezetésük, hogy – felhatalmazásom van ennek megemlítésére – nem is titkolják, hogy csak azokat a papokat támogatják, akik hajlandóak elfogadni az irányításukat. Ahogy Földváry Miklós „hitvallásában” írja, ők szervezik a Belvárosi miséken kívül a váci, szegedi, hódmezővásárhelyi, kecskeméti és sümegi régi rítusú miséket. Számukra Magyarországon ezeken kívül nem is létezik más régi mise: még egyszerű hír formájában is kizárólag ezekről tudósítanak, a többiekről semmilyen más módon nem vesznek tudomást.      Hogy mennyire egy kézben levő, egységes a vezetés, az is bizonyítja, hogy a hivatalos lapjuk határozza meg a káptalan többi tagja által fenntartott internetes lapok tartalmát, híranyagát is. Azok csak a „Káptalan holdudvarába tartozó lapokat” (idézet egy káptalan tagtól) jelentetik meg, még akkor is, ha egyébként a múltban igénybe vettek reklámozás céljára más honlapokat (vagyis nem a személyes vélemény, kapcsolat, tapasztalat, hanem a párt-fegyelem számít náluk). 3. a) Keszthely, illetve Városlőd esete tökéletesen példázza a fenti két csoport – klerikusok, laikusok – közötti lényeges különbséget: Keszthelyen a Summorum Pontificum motu proprio előírása alapján 100 főnyi gyülekezet kérte a régi rítusú mise ünneplését. Kérésüknek nem hogy nem tettek eleget, hanem még ki is gúnyolták őket: régi mise helyett félig latinul mondott NOM-ot kaptak.      Városlőd nem rendelkezik sok, komolyan számba vehető tradicionális beállítottságú hívővel. Viszont az ottani pap, Simon Gábor atya, hitből, teológiai megfontolásból és Isten nagyobb dicsőségére régi rítusú misét nemcsak magánban, de rendszeresen nyilvánosan is bemutat.      Keszthelyen tehát nincsenek régi misék, holott laikusok szorgalmazták, Városlődön rendszeresen vannak, mert egy pap így tartja helyesnek! Ez a párhuzam világosan bizonyítja, hogy az Egyház sohasem létezett alulról szerveződve, és az Egyház nem demokratikus intézmény. (Az már egy másik dolgozat tárgya lehetne, hogy a motu proprioban a pápa miért bízza mégis laikusokra a régi rítus feltámasztását. Ha komolyan fontosnak tartaná ezt a rítust, hitbeli kérdésnek tekintené a végzését, a fennmaradását, akkor nem laikusok kérvényeire bízta volna, hanem azt írta volna elő, hogy minden egyházmegyében, minden – mondjuk – 10 ezer feletti lakosú helységben kötelező a papnak a régi rítusú mise bemutatása minden ünnep- és vasárnap, és hetente legalább ennyiszer és ennyiszer.) 3. b) Debrecen: az itt kialakult helyzet hasonló a keszthelyihez, azzal a különbséggel, hogy a laikusok itt sem kapnak se misét, se papot, de ők nem adják fel. A stabil létszámot tekintve, azt lehet mondani, hogy éppen Debrecenben ragaszkodnak a legtöbben a régi miséhez, mégse jutnak hozzá, mert kérvényüket a motu porprioban foglaltakkal szembehelyezkedve a helyi plébánosok és a püspök elutasítja, helyben lakó papot, olyat, aki – a motu proprio szerint szabálytalan – engedély nélkül is bemutatná a misét, pedig nem találnak. 3. c) Gergely atya honlapját nem kell az itteni olvasóknak bemutatnom, többségük azon keresztül jutott ide. Lipovszky Gergely atyáról, illetve mostani helyzetéről viszont nincs tudomásom. (Annyit azért meg kell jegyezni, hogy a tradíció után érdeklődő magyar papok közül ő volt az egyetlen, aki CSAK régi misét mutatott be, és aki ezért áldozatokra is hajlandó volt.) 3. d) Ez a honlap. Erről itt most csak annyit, hogy a Szent Margit Lap-ból, tehát egy teljes egészében a Szent X. Pius Papi Közösség felfogásában készült havilapból keletkezett. Bár a közösség soha nem kért fel lapkiadásra, Maessen atya helyeselte és támogatta munkámat. Az utána Magyarországon szolgálatot tevő papok pedig megengedték – egyetlen magyar nyelvű kiadványként – a kápolnájukban való terjesztését, miután tartalmát ellenőrizték. A honlap első cikkei a Szent Margit Lap összegyűlt anyagából kerültek fel az internetre. A cikkek ma is túlnyomórészt a piuszos kápolnákban található irodalomból származnak, ha pedig nem, egyértelműen a piuszos lelkületet és ideológiát tükrözik. A laikusok által, sokszor általam, írt cikkeket megjelenésük előtt papokkal ellenőriztetem, illetve sokszor helyettük, az ő útmutatásuk, sőt diktálásuk után írom. A honlap miatti első és egyetlen konfliktusom a Pius Közösséggel akkor támadt, amikor feltettem a többi magyarországi régi rítusú misék időpontjait is, illetve tudósítottam róluk. Vállaltam a véleménykülönbséget, mert feladatomnak tartottam – ahogy ezt a hitvallásomban megfogalmaztam – a teljes körű tájékoztatást.      Éppen ezért honlapomon az első pillanattól kezdve minden általam ismert magyarországi mise időpontja és a CÍMEK között minden honlap címe szerepelt, azoké is, akik engem nem tartottak szalonképesnek, és ennek a honlapnak a létezéséről hivatalosan tudomást sem vettek. A Belvárosi misék részletes miserendjét nem a koncert-misék miatt töröltem, hanem – ahogy ezt cikkemben teljesen világosan megfogalmaztam – az ezeken terjesztett és ezekre hívó szórólapok miatt. Az én erkölcsi felfogásom szerint, egy közösség minden olyan anyagért és történésért felelős, ami az általa szervezett – vagy mint az én esetemben, általa „reklámozott” – eseményeken – ha ezek megjelenése tudtukkal és engedélyükkel történik – hozzáférhető.      Mivel válaszként a CLSMA tagjai által szervezett összes magyarországi mise felelőse befejezte tájékoztatásomat miséik időpontjáról, a jövőben ezen a honlapon az általuk szervezett misék létét ugyan megemlítem, de minden további információért a CLSMA honlapjára (http://capitulumlaicorum.blogspot.com/) küldöm a kedves olvasót. B. A közösségek saját maguk által megfogalmazott céljai 1. E honlap számtalan cikke foglalkozik a Szent X. Pius Papi Közösség céljával. Nagyon röviden összefoglalva és csak az e dolgozatot érintő legfontosabb tények a következők: A közösség alapítója (ez az alapítás 1970-ben történt), Lefebvre érsek szerint a NOM-os mise bár érvényes, de nem fejezi ki a katolikus tanítást, és alkalmas arra, hogy a misét bemutató pap és a hívek hitét nagy mértékben meggyengítse. Ezért a lelkek üdve szempontjából veszélyesnek tartja a rajta való részvételt. Ezen felül a közösség úgy látja, hogy a NOM-ért és az Egyház mai válságáért, a tanbeli zűrzavarért a II. Vatikáni Zsinat a felelős, mert kétértelmű megfogalmazásaival utat engedett mind az elméletben, mind a gyakorlatban a nem-katolikus elemek, elvek terjedésének.      Hogy a közösségnek mennyire nem a liturgia, hanem Isten katolikus módon való dicsőítése, az Egyház kétezer éves tanításának megőrzése, továbbadása és a lelkek üdvének megmentése a célja, mutatja Lefebvre érseknek az a híres kijelentése, hogy inkább celebrálja a „régi” rítust népnyelven, mint az újat latinul. A közösség tehát teológiai megfontolásból és nem a szép, a régi iránti nosztalgiából, vagy annak ápolása érdekében alakult és tevékenykedik. A hozzájuk tartózó hívek is Isten nagyobb dicsőségét és saját lelkük üdvét tartják szem előtt, amikor vállalják a sokszor kellemetlen, sőt nyomorúságos körülményeket, melyek között a szentmisét olykor ünnepelniük kell. Ezért nem irigyek vagy féltékenyek senkire és semmire, hiszen meg vannak győződve, hogy Istennek tetsző módon cselekszenek, ez a lelkület pedig automatikusan megóv minden irigykedéstől. 2. A Szent Mihály Laikus Káptalan célja vezetőjük, Földváry Miklós megfogalmazása szerint a következő: „A zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzése; a római rítus helyi és rendi változatainak lehetőség szerinti megőrzése; az Egyház hagyományának szellemében fogant, hiteles népliturgia elfogadása és művelése; a folyamatos önképzés lelkiségi és intellektuális értelemben egyaránt.”      „Virrasztó zsolozsmát (matutínum és laudes) énekeljen templomi környezetben és történetileg hiteles, rövidítetlen formában a középkori Esztergom liturgikus szokása szerint.” (Hogy ez a céljuk mennyire fontos, mutatja az a szokásuk is, hogy a propriumot miséiken gyakran nem az 1962-es misekönyv, hanem az esztergomi rítus szerint éneklik. Valamint az is, hogy például miséiken a Gloria és a Credo olyan dallammal hangzik fel, melyet rajtuk kívül sehol nem énekelnek, se a pápai miséken, se a piuszosoknál.)      A Szent Mihály Laikus Káptalan „a hagyományos klerikus káptalanok elsősorban liturgikus (és ma már nemigen gyakorolt) szerepéhez kíván kapcsolódni.”      „Nem egy meghatározott történeti kor, nem is a ceciliánus ízlés, hanem minden idők miséje az, amelyet bemutatunk, és amelynek újjáélesztéséért, terjedéséért fáradozunk. A káptalan azonban nem képes önerejéből megszólaltatni ezeket a kompozíciókat, így örömmel fogadja azoknak a művészeknek az együttműködésre való készségét, akik a hagyományos rítusban a játszott és énekelt művek eredeti kontextusát ismerik föl.”      „Mi viszont elkötelezetten nem egy szűk, bezárkózó, megkeseredetten elitista képződmény vagy ezoterikus kisközösség akarunk lenni, hanem arra törekszünk – bármilyen távolinak is tűnjék –, hogy a magyar egyház egészének tulajdonává tegyük az elrejtett kincset, amelyet Isten kegyelméből megtaláltunk. Ennek érdekében a puszta információk terjedése elengedhetetlen, és minden elfogadható eszközt föl is használunk hozzá.” Annak az írásnak melyből ezek az idézetek valók egyik legfontosabb jellemzője, hogy benne Isten neve, az Egyház tanítása, a katolikus hit, a katolikus igazság, a hódolat, a lelkek üdve, a szentmise fontossága egyszer sem fordul elő. Ha valaki ezt a bemutatót elolvassa, akkor arra a következtetésre jut, hogy Földváry Miklós és társai elsősorban az esztergomi rítusra épülő saját egyházzenei elképzeléseik terjesztéséért munkálkodnak, és erre a célra a „régi” rítust használják fel. Ebből következik, hogy bi-rítusúak; ahogy ők is mondják, ministránsaik, énekeseik a régi misére legtöbbször NOM-os miséről érkeznek, előtte ott szolgáltak.      Egyáltalán nem foglalkoznak a szentmise teológiai tartalmával, nincs kifogásuk se a NOM, se az Egyházban tapasztalható egyéb problémák ellen. 3. Az e pontba tartozó összes többi szerveződés lelkileg, teológiailag a Szent X. Pius Papi Közösségnél vázolt álláspontot, ideákat vallja és követi. Egyikőjük sem a szép liturgia kedvéért harcol a régi rítusú miséért, és aki közülük bi-rítusú, az nem jószántából az, hanem kényszerből. Ennek a honlapnak a készítője kifejezetten „a kevés egészen igaz többet ér, mint a sok fél” elvet vallja, vagyis határozottan egy vallási elit (az Evangélium szerint a világ sója, kovásza) kialakulását tartaná jónak, azért küzd. Tehát Földváry Miklós fenti szavaival („szűk, bezárkózó, megkeseredetten elitista képződmény vagy ezoterikus kisközösség”) ennek a honlapnak a munkáját minősíti. C. Működés, módszerek 1. A Szent X. Pius Papi Közösség azon az állásponton van, hogy a régi mise nem képezheti külön engedélyezés tárgyát. Ha elismernék, hogy bemutatását engedélyezni kell, akkor ezzel azt is elismernék, hogy ez a rítus be lett tiltva, illetve, hogy ez a rítus egyáltalán betiltható volt.      Ez viszont – ahogy ezt XVI. Benedek pápa is elismerte motu propriojában – nem igaz. Ez a rítus soha nem lett betiltva, egyszerűen azért, mert nem lehetett betiltani, ilyesmi nemcsak nem fordulhat elő az Egyházban, de Szent V. Pius pápa döntése alapján még külön sem lehetséges. Ezen elvi okok miatt ők soha nem kérnek engedélyt a mise bemutatására, következésképpen Istenen kívül nem mondanak senkinek köszönetet, ha valahol misézhetnek.      Miután céljuk alapköve, hogy Istennek hódoló szentmiseáldozatot celebráljanak, és a katolikus élet középpontjának a szentmisét tartják, eszükbe sem jut, hogy ezért valakitől hálát várjanak. Se a papok, se a szolgálatot tevő hívek – a ministrálók vagy a szkólát éneklők – nem gondolják úgy, hogy ezért elismerés jár nekik, ellenkezőleg, úgy gondolják, hogy nekik kell hálát adniuk Istennek, hogy az iránta való szeretetüket ily módon is kifejezhetik. Mivel a szentmise-látogatás a piuszos hívek számára katolikus létük természetes és elengedhetetlen velejárója, a magyar piuszos hívek Budapesten lakó tagjainak többsége azokon a vasárnapokon vagy egyházi ünnepeken, melyeken a Thököly úton nincs mise, eljár a Belvárosi illetve Váci utcai misékre. Teszik ezt annak ellenére, hogy sok mindennel nem értenek egyet, ami ott történik. Számukra nem a párt-hűség, hanem a szentmise a legfontosabb, a meghatározó. A Szent X. Pius Papi Közösség nemigen jelentetett meg, Magyarországon különösen nem, önmagát dicsőítő írásokat. Ez a honlap, melynek szerzője piuszos misékre jár, igen gyakran ír különböző, a közösség berkeiben előforduló problémákról (ezek nem az elvet, hanem a gyakorlatot, a megvalósítást érintik csak). 2. Földváry Miklós utolsó nyilatkozatában a következőket írta: „Ám lássuk, mit is tettek ők valójában! Névtelenül biztosították a zsolozsmák és a misék zenei szolgálatát, összeállították, átírták, sokszorosították az ehhez szükséges anyagokat, képezték magukat, gyakoroltak. Szakképzett egyházzenészként mindenfajta anyagi ellenszolgáltatás nélkül látták el a kántor, a szkólaénekes és az orgonista szolgálatát úgy, hogy minden nyilvános szertartásunk énekelt vagy ünnepélyes formában mehetett végbe kezdettől fogva, még a nyári szünidők teljes időtartamában is. Így tesznek mindmáig. Munkájukra egyszer sem hívtuk föl a figyelmet.”      „Világi munkámnál fogva nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy nap mint nap nagy nyilvánosság előtt beszéljek. Publikációs lehetőségekben sem szenvedek hiányt, legyen szó akár szaktudományos írásokról, akár ismeretterjesztő, népszerűsítő munkákról, amilyeneket igyekszem rendszeresen közreadni a legégetőbb liturgikai kérdésekről. Majdnem hasonló helyzetben van a blog másik szerkesztője, Rihmer Zoltán is. Ilyen körülmények között a káptalani honlap szerkesztése nem kielégítetlen önkifejezési törekvéseinket szolgálja. A részünkről ez áldozat, időnk és munkánk fölajánlása az Anyaszentegyház liturgikus megújulásáért és a magyar katolikusokért. Köszönetet nem várunk, de jóindulatot igen.” És a káptalan egyik tagja a blogon, melyet Földváry Miklós a káptalan hivatalos honlapjának nevez, így összegezte a káptalan tulajdonságait (eredeti helyesírással): „A liturgikus zene mint az Ige szolgáló leánya, ha Szent, Művészi és Egyetemes, az embert fölemeli a Menny kapujához és csatlakozik a Szeráf Karok Sanctusához amely az Isten örök dicsőségét hirdeti! S ha a következő képességekkel is bír, ú.m.-egészség, alázatosság, szentség, tisztaság, erősség, győzelem, hit, remény, szeretet, jóság, mértéktartás, béketűrés, szellemi fegyelem és engedelmesség- akkor kéretik mellőztetni minden öncélu és megalapozatlan kritika! A Káptalan megalakulása óta ezeket a célokat tűzte maga elé!” – Sajnos a szerző nem fogalmaz pontosan, úgy tűnik, hogy először a liturgia az alany, de hát egy liturgia csak nem lehet béketűrő, engedelmes stb. így csak az lehet, hogy jelzőit már a káptalanra érti, aki szerinte ezekkel a tulajdonságokkal már „bír” is. A Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai soha nem járnak a Thököly útra (a múltban néha előfordult, hogy egy-egy tagjuk eljött), akkor se, ha valamely fontos ünnepen náluk nincs mise. Blogjukon csak akkor jelenhet meg írás, ha vezetőjük előbb leellenőrizte azt. Ennek két következménye van: nem állíthatják, hogy a bejegyzésekkel, ha őket érinti, nem értenek egyet, másfelől, ha valakit moderálnak – amihez abszolút joguk van –, annak egyáltalán nincs nyoma a többi olvasó számára. Vagyis úgy tűnik, nem is volt ellenvélemény. Ez a katolikus honlap is ellenőrzi a bejegyzéseket, de moderálás esetén megmarad a hozzászóló neve, írásának időpontja. Vagyis mindenki láthatja, volt ellenvélemény, mégha annak szövegét nem is mindig ismerheti meg. De a legfontosabb, és ami a laikus káptalan által szervezett magyarországi miséket illeti: ők mindannyiszor engedélyt kérnek a helyi püspöktől, és ha megkapják az engedélyt, nyilvánosan a mise keretében köszönetet is mondanak ezért. Ők tehát még a Summorum Pontificum motu proprioban leírtak ellenére sem mulasztják el az alkalmat, hogy hűségükről biztosítsák az elöljárókat.      Az első időben az is előfordult, hogy a szentmise előtti, a hívek számára készült útmutató bevezetőben egyikük ezt mondta: „A kánon alatt térdelni kell. Azok a jelenlevők, akik nem hiszik, hogy valóságosan megtörténik az átváltoztatás, legalább más módon adják jelét tiszteletüknek.” – Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. 3. Városlődön Simon Gábor atya magára maradva tevékenykedik tisztán hitbeli megfontolásból. Fokozatosan „nyomul” előre, jobban mondva hátra, kis lépésekkel, de eltökélten halad az általa igaznak tartott katolikus gyakorlat teljeskörű megvalósítása felé. Debrecenben egyik kérvényt a másik után fogalmazzák, nyújtják be, de eddig eredmény nélkül. Olykor Gergely atya lemegy hozzájuk, ilyenkor nagyon sokan összegyűlnek a szentmisén, amiből kitűnik, hogy egyrészt sokan vannak, másrészt nem adták fel. Ez a honlap teszi a dolgát, vagyis azt, amivel hite és az eddigi tapasztalat szerint Isten megbízta. Eközben nap-nap után a legkülönbözőbb oldalakról érik támadások. Utoljára már nem is csak „belülről”: a katolikus tradícióhoz tartozók nem átallották egy világi napilapban is rossz színben feltüntetni.      Persze azt is közbe lehet vetni, hogy akit ennyi oldalról támadnak, annak valóban nem lehet igaza. Erről a honlap anyaga ismeretében döntsön mindenki saját maga.      Bessenyei Ferenc egyik állandó kijelentése volt a 70-es évek közepétől: hogy energiáját hátralevő éveiben a megaláztatások elviselésére kell tartogatnia. Ő szintén egyedül állt szemben az egész színházi szakmával. Bár ő is teljesen egyedül volt, azt biztosan, sziklaszilárdan tudom, hogy neki volt igaza. Ez a tudat (és néhány jóbarát, illetve levél) ad nekem is erőt a honlap fenntartásához. Ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, attól elnézést kérek, és várom a jelentkezését, hogy helyesbíteni tudjak. Feltéve: 2009. december 15. Módosítva: 2016. június 18.