Az utóbbi néhány hete elkezdtem kételkedni abban, hogy valóban „jó úton” járok-e, ugyanis mostanában nem sok támadás ér kereszténységem miatt, igaz, már nem is „harcolok” oly módon, mint megtérésem elején, amikor mindenkinek leveleket írtam.      Egyik nap azonban édesanyám – aki eljár ugyan a templomba, de semmi többet nem törődik a vallással és engem is támad kereszténységem miatt – kétségbeesve kérdezte tőlem, hogy „mi történt veled?! Mondd el, hogy tudjak segíteni! Mondd el, hogy mi bánt!”      Nem értettem a kérdéseit, ugyanis ha lepörgetem magam előtt az egész életemet, akkor sem tudnám megtalálni, hogy „mi bánt”, mi az, amiért én „segítségre szorulnék”. Édesanyám azonban tovább folytatta, így lassan világossá vált előttem, hogy mi az, ami környezetem számára „nem normális bennem”. Most az adventi időszakban, hetente legalább négyszer elmentem a roráte misékre. Mindig mise előtt negyed órával érkeztem a templomba, amikor még nem volt ott senki. Nyomban ráborultam a padra, becsuktam a szememet, imádtam Istent, lelki áldozást végeztem és mondtam a rózsafüzérből is egy-két tizedet. A mise kezdetén álltam fel. Az áldozás után ismét letérdeltem a padban, becsuktam a szememet és imádtam Istent. A záró áldás után is a padban, térdelve imádkoztam, és körülettem egy perc alatt üres lett a templom. Mindezt édesanyámnak is jelentették. A kedves templomba járó hívek ilyen kérdésekkel és kijelentésekkel zaklatták édesanyámat: „Mi történt a fiaddal, mert csak azt látom, hogy teljesen magába van roskadva.” – „Ő marad a templomban a legtovább.” – „Csak nincs valami mentális problémája?” De ez még nem minden, mert egy másik hívő azt újságolta, hogy „amikor az emberek belépnek a templomba, teljesen le vannak döbbenve, és kérdezgetik egymástól, hogy »Istenem, Istenem! Mi történt ezzel a fiatalemberrel? Mi lehet a baja? Milyen lelki fájdalmai vannak, hogy ennyire magába van roskadva?«”      Amikor ezeket a híreket meghallottam, nem bírtam ki hangos, őszinte nevetés nélkül. Én – aki, nemhogy nem voltam magamba roskadva, hanem kifejezetten nagy örömmel és bizalommal imádkoztam, ráadásul ennek külső jelét is adtam, hiszen miközben Istennel beszélek, némi mosoly van arcomon – nem tudtam hová tenni a kedves híveknek ezt a minden értelmet meghaladó ostobaságát. Az persze nekem is feltűnt, hogy rajtam kívül abban templomban senki sem imádkozik, sem mise előtt, sem mise után. Már az sem lep meg, hogy a hívek, mikor jóformán még meg sem nedvesedett az Oltáriszentség a szájukban, máris kirohannak a templomból. De az egyszerűen elképesztő, hogy aki a templomba azért jár, hogy Istent imádja, hódoljon előtte, azt lelkibetegnek, mentálisan sérültnek tartják a többiek!      Bezzeg a gitározás, meg a női lelkipásztori kisegítők szorgosan működnek a templomban! Őket senki sem tartja mentálisan sérültnek? Ez lett korunk katolikus Egyházából!      Aki nem azért megy el a templomba, hogy mise előtt a padban dumáljon és össze-vissza beszéljen minden haszontalanságot, az ma már nem normális! Aki leborul Isten színe előtt, az már elmebetegnek számít a hívek szemében! Még az is baj a reggeli rorátékkal, hogy idén bevezetésre került, hogy a pap csak heti egy-két alkalommal mutat be szentmisét, a többit pedig világiak tartják áldoztatással. (Az atya megmondta nekem, hogy lusta felkelni, de ezt csak súgva mondom.) Én nem tudom, hogy normális-e, ami velem történik, de hihetetlen ellenszenvet érzek, hogy nők tartják az igeliturgiát és ők áldoztatnak. De bennem nagyon szeretetlen érzelmek dúlnak ilyenkor, amiket nem tudok hova tenni. Nem tudom megállapítani, hogy ilyenkor vétkezem-e vagy sem. Nem magam idézem elő ezeket az érzéseket, de állandóan ott vannak. Állandó kétségek gyötörnek, hogy Istennek tetsző-e, ami a templomunkban folyik.      A ma reggeli roráte misén egy karizmatikus lelkipásztori kisegítő férfi elővette a gitárját és arra kellett énekelni, ráadásul a templomban projektorral vetítették a dalszöveget, amíg egy karizmatikus nő megtartotta az igeliturgiát. Ez az esemény is nagyon rossz érzelmeket hozott elő belőlem, mert szörnyűnek találtam.      Egyre inkább megértem, hogy a NOM mekkora pusztítást végez. Ekkora zűrzavar közepette elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet megőrizni az igaz hitet. Egyébként még az is lehet, hogy tényleg van valami bajom, mert nem értem, ami ma körülöttem történik. Templomunk plébánosa kijelentette, hogy nagyon örül, gratulál II. János Pál pápának, amiért bevezette az Isteni Irgalmasság ünnepét. Ahogy fogalmazott: „Krisztus szelíd és alázatos szolga, nem pedig Király.” Majd János evangéliumát idézve azt is megtudtuk tőle, hogy Jézus azon szavait, hogy „barátaimnak foglak titeket nevezni”, úgy kell értelmezni, hogy a barátok között nincs alá-fölé-rendeltségi viszony. Nem tudom, ki olvasta Szent Fausztina nővér naplóját – amire támaszkodva a pápa bevezette az Isteni Irgalmasság ünnepét –, de az abban foglaltaknak mindenhez van köze, csak a modernizmushoz és „Jézushoz, a szelíd szolgához” nem. Ezek után nem csodálkozom, hogy a ministránsok és a lelkipásztori kisegítők miért mulasztanak el térdet hajtani, ahányszor csak elhaladnak a tabernákulum előtt. Nem csodálkozom, hogy a hívekben többé nincs semmi kötelességérzet Isten imádására. És most már azon sem fogok csodálkozni, ha a katolikus Egyház fiai azok, akik bolondnak fogják nevezni az Istent imádó, előtte leboruló személyeket. De azt megtanultam, hogy egy hagyományhű katolikus nem állíthat olyat, hogy a híveknek „kedvesen” kell elmagyarázni a hitigazságokat. A kemény, határozott beszéd az, ami a mai, modern, elkorcsosult emberek között talán még visszhangra találhat. Csak határozott szavakkal lehet bárkit is kibillenteni a megszokásból. Egy katolikus papnak vagy írásnak határozottan ki kell jelentenie, hogy mi az igazság, és hogy ez nem tűr ellentmondást. Mindent el kell követni annak érdekében, hogy a katolikusokban mélyüljön az Isten-félelem, az Isten iránti hódolat és imádás. Ezen érzés felkeltésére valószínűleg többet használna az Isten büntetéséről, mint az állandóan hangoztatott isteni megbocsátásról való prédikáció. Úgy tűnik, ma már nincs más mód arra, hogy fel lehessen rázni az embereket. Az ószövetségi próféták is mindig büntetéssel fenyegettek. A mostani egyházi vezetők csak azt hirdetik fennhangon, hogy Isten úgysem büntet. Ez lett a kereszténységből. A modernisták egyfajta szeretet-vallássá alakították, amelyben Istennek nincs fölsége, csak megbocsátja bűneinket, anélkül, hogy meggyónnánk őket, vagy lelkiismeret-furdalásunk lenne miattuk. Illetve, hogy plébánosom szavaival éljek, „Isten úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk, bűneinkkel és hibáinkkal együtt, nem kell megváltoznunk.” Kérdés, hogy meddig fogjuk még bírni, hogy mi vagyunk az örök üldözöttek? Egyszer eljön az a pillanat, amikor fel kell állni, szembe kell nézni az ellenséggel és nem szabad tovább tűrni az igaz katolikus tanítás elhallgatását, elferdítését, megalázását.