Palánkay (1947-ig Gausz) Tibor, SJ (Palánka, 1907. április 11. – München, 1982. február 23.): a leánynevelés és a családpasztoráció apostola, lelki író.      1925-ben lépett be a jezsuita rendbe. Tanulmányait Budapesten, Szegeden és Innsbruckban végezte. Innsbruckban szentelték pappá 1937-ben. 1946-ban Kispesten megalapította a Családok Szeretetszövetségét. 1950-ben, a rend feloszlatásakor váci egyházmegyés lett. 1951-ben az egyházmegyétől elbocsátották, villanyszerelőként dolgozott. 1955. VIII. 23: letartóztatták, majd 1956. februárjában 8 év börtönre ítélték. De még ez év októberében kiszabadult a börtönből. 1957-ben a büntetését kitöltöttnek vették. Ezután ruhagyári munkás lett, majd 1959-től a pestlőrinci plébánia adószedője, 1967-ben ment nyugdíjba. Ezt követően Kispesten kisegítő lelkészkedett. 1973 januárjában kivándorolt, Rómába, majd haláláig Münchenben élt, ahol 1979 januárjáig kórházlelkész volt.      1940-től a leánypasztoráció állt érdeklődése középpontjában. Számos lelkiségi könyvet írt, köztük sokat álnéven. Mindezen adatok után a magyar katolicizmus mostani tragikus helyzetének jobb megértése érdekében tanulságos olvasmány Palánkay Tibor SJ négyszemközti beszélgetése Somogyi Sándor illegálisan felszentelt pappal 1968 februárjából, melyről az „Ungi” fedőnevű ügynök jelentett az állambiztonságnak. (Az egész ügynek az a furcsasága, hogy az ügynök jelentésében kiemeli, hogy a beszélgetés négyszemközt zajlott, azután pontosan leírja Palánkay szavait. Ezek után nem tudni, ki volt az ügynök: kettőjük közül az egyik, vagy valaki, aki a szomszéd szobában hallgatózott.) „Palánkay a jövőről beszélt: soha még annyira közelinek nem látszott a világ egységének a kialakulása, mint éppen most. Ennek elkerülhetetlen folyamánya, hogy keresni fogja a békét és a szeretetet. Ez pedig az egyháznak kedvez, mert hiszen ő általa hirdetett eszmék, szabadság, megbocsájtás, jóság, szeretet fog uralkodni a földön. Az egység és a szeretet a világ koncepciója lesz. Ezért tisztelik annyira Teilhard de Chardin-t, mert a jövőt ő látja meg a legjobban a mai teológusok közül. Ő beszél egyedül ebben az emberi életben megvalósult Isten országáról, amely már érik a lelkek mélyén.” E sokat mondó vélemény után következzen néhány részlet Molnár Tamás Utópia, örök eretnekség című könyvéből: Az emberiség jövőbeli egysége a 19. század elejétől mind hangosabban és hangosabban hirdetett vezérmotívumként jelenik meg. Mindinkább eluralkodik az a meggyőződés, hogy a történelem „utolsó korszaka” elérkezett: az emberiség felnőtté vált. Ez az utolsó korszak, amelyről Joachim de Fiore a 12. század végén, mint az idők teljességéről beszélt. A kalábriai apát rendszerében a „harmadik korszak” a szerzetesek kora, a Szentlélek és a szabadság eljövetelének időszaka, melyben nem az írott törvény, hanem az örök evangélium – az Ó- és Újszövetség szellemi értelmezése – uralkodik. Hasonló kijelentésekkel találkozunk Teilhard de Chardin írásaiban. A „szerveződés” korunk utópistáinak kulcsszava. A vallásos utópista számára a „szervezés” nem lehet a kohézió elégséges alapelve. Isten nem pusztán szervezője az anyagnak és a természetnek, hanem teremtője is, akinek tulajdonságai azután át- meg átjárják a teremtést. A vallásos utópista ezért kötelezőnek érzi, hogy az olyan tulajdonságokat, mint a jóság, a szeretet, a harmónia átvigye az emberiségre. Ennek következtében a jövő emberiségének leírására használt nyelvezet egyfelől szentimentális, másfelől tudományos kifejezések furcsa keveréke, amely az egyik pillanatban az értelem, a másik pillanatban a szív követésére buzdít. Az utópizmus minden esetben hibás ítéletalkotásra vezethető vissza. Az utópia gyökere szembefordulás Istennel, mértéktelen gőg és vágy. Valódi bűne mindenekelőtt az, hogy az emberi egyéniséget akarja megszüntetni, mégpedig úgy, hogy az egyéni lelkiismeretet és az egyéni tudatot először fölbomlasztja, majd behelyettesíti a kollektívummal és az egybeforrt tudattal. Súlyos tévedés azt hinni, hogy az utópista irodalom éppolyan ártalmatlan, mint a költészet. A szomorú valóság ugyanis az, hogy ezen irodalom minden sora mögött valami dermesztő embertelenség rejtőzik: a meztelen erőszak és a legravaszabb agymosás elegye. Nyilvánvaló, hogy az utópista gondolkodás mögött féktelen becsvágy és őrült ábrándok húzódnak meg. Az utópista az eredeti tisztaság, tudás és hatalom helyreállítására törekszik. Az utópizmus története nem más, mint Bábel tornyának története, amelyet az egész emberiség akar az egekig emelni.