Ha a klerikusok zavart jelentenek a pap-nélküli liturgia koncepciójában, akkor itt az idő, hogy a paphivatás értelméről elgondolkodjunk.      Időközben már a gyakorló katolikusok sem tudják, miben is áll a papi szolgálat értelme. Ennek következményei a plébánia közösségek és a hivatások számának alakulására egyre súlyosabbak. A válasz e kérdésre egyszerű: egyházunknak újra meg kell bizonyosodnia arról, mit is jelent a pap. Ez jót tesz a papoknak, de a híveknek is. Talán a híveknek ez még fontosabb, mivel a papok ifjabb generációja – úgy tűnik – néhány 68-as pap identitás-válságát legyőzte már. Mindenesetre XVI. Benedek pápa a római klérushoz intézett első beszédében (2005. május 13-án) ezt mondta: „Kedves papok, életetek és pasztorális szolgálatotok minősége azt mutatja, hogy ebben az egyházmegyében, mint a világ annyi más egyházmegyéjében is, időközben az identitás-válság korszakát, mely sok papra nehezedett az elmúlt évtizedekben, áthidalta.”      Ez mindenesetre biztató. Köztünk az idősebbek még nagy szomorúsággal emlékeznek azokra az évekre, melyekben relatív sok pap hagyta el hivatását. De a pápa ugyanebben a beszédében arra is utalt, hogy a „spirituális sivatag okai, melyek ma az emberiséget kínozzák, továbbra is fennállnak, következésképpen az Egyházat is fenyegetik, hiszen ő is az emberiség közepette él. Hogyan lenne akkor lehetséges, hogy ne féljünk, hogy ezek a papok életét is veszélybe sodorják? Ezért elengedhetetlen mindig újra és újra papságunk gyökereihez visszatérni”. Ebben rejlik tehát a mostani pap-év lehetősége úgy a papok, mint a hívek számára, hogy elgondolkozzanak a papság gyökerein és e hivatás szépségén. Minél jobban értékelik tehát a plébániák a papot, annál könnyebben keletkezik olyan klíma ott, melyben a papi hivatások megszülethetnek. A pap-év tehát többet jelent a sokat hangoztatott paphiányra adott válasznál. Természetesen van valami igaz ebben a paphiányról szóló beszédben: kevesebb papunk van, mint régen és a papság átlagéletkora magas. De gyakorló hívekből is kevesebb van, mint régen. És társadalmunk szintén túlkoros.      Az is igaz, hogy sok plébániának nincs már helyben lakó papja. Vasárnaponként egyre gyakrabban tartanak az Eucharisztia-ünnep helyett ige-istentiszteletet. Ezt az intézkedést a paphiánnyal magyarázzák. Azt mondják, ez nem lehet tartós állapot. Mivel azonban a plébániáknak joguk van az Eucharisztia-ünnepre, a papok felvételi követelményein kell változtatni. Ez magyarul a nős férfiak és nők pappá szentelésének engedélyezését jelenti. E követelés mögött egy stratégia rejlik. Mikor a zsinat után a cölibátus várt eltörlése nem történt meg, a 70-es évek közepén a laikus teológusok úgy döntöttek, hogy a plébániákban céltudatosan oda hatnak, hogy a hívek felszentelésüket „viri probati”-ként (hiteles férfiak) követelni kezdjék. Ez a mag kikelt. Az akkori Ratzinger bíboros már évekkel ezelőtt azt mondta, hogy amit orvosságként kezdtek el alkalmazni, az maga is betegséget okozhat. A pasztorális asszisztensek alkalmazását segítségnek szánták a papok számára. Ehelyett úgy tűnik, hogy a papi hivatás csábító alternatívájaként egyenesen a papi hivatások megakadályozása lett belőle. A papszám művi csökkenésének néhány példáját szeretném bemutatni:      – Egy plébánián körülbelül egy fél évre előre számos papnélküli vasárnapi ige-istentiszteletet irányoznak elő. Egy fiatal pap azonban felajánlja, hogy vasárnaponként ezen a plébánián mutatja be az Eucharisztia-ünnepet. Ajánlatát visszautasítják.      – Egy pap fiatalokból álló csoportjával a hétvégét egy olyan plébánián tölti, ahol vasárnapra ige-istentiszteletet terveznek. Felajánlja, hogy a csoporttal és a plébánia közösségével együtt ünnepeljék az Eucharisztiát. Az illetékes pasztorális asszisztens ezt visszautasítja. A plébánia tehát a templomban tartja ige-istentiszteletét, miközben a pap csoportjával egy másik teremben az Eucharisztiát ünnepli.      – Egy pap, akinek további tanulmányai miatt csak egy egészen kicsi plébániája van, kész arra, hogy szombat este vagy vasárnap még egy másik plébánián is biztosítsa az Eucharisztia megünneplését. Ajánlatát nem fogadják el.      – Egy plébánia közösség, melyet egy pasztorális asszisztens „vezet”, az illetékes általános vikárius kifejezett akaratával szemben „demokratikusan” úgy dönt, hogy a továbbiakban csak két vasárnap ünneplik az Eucharisztiát. A többi vasárnapon ige-istentisztelet legyen áldozással, holott azon a területen elegendő pap van az Eucharisztia megünneplésére. Ezek a példák mutatják, hogy egyes plébániákon nem csak a pap jelentőségét nem ismerik már, hanem az Eucharisztia-ünnep értékét sem becsülik megfelelő mértékben. Ehelyütt belső összefüggés áll fenn. Már Aquinói Szent Tamás aláhúzta, hogy a papot azért szentelik fel, hogy az Eucharisztiát ünnepelje. A szentségekben a pap „in persona Christi capitis” ténykedik, Krisztus mint az Egyház fejének személyében. Ez a pap elengedhetetlen identitása. Az Egyház az Eucharisztia ünnepből él. Mindenekelőtt ezért van szüksége papokra. Számomra fontosnak tűnik, hogy a most induló pap-évben az eucharisztikus hitet is elmélyítsék. Mert ez a gyökér kezeléséhez tartozik, ha egyházunk papságáról van szó. Már Karl Rahner bevallotta egy Josef Pieper-rel folytatott beszélgetésében, hogy a teológia professzorok oktató tevékenységük alatt alig tesznek valamit a papi hivatások felkeltésére és a papok nőtlen életformájának a motiválására. Én magam tanulmányaim alatt (a 60-as, 70-es években) egyetlen egy teológiaprofesszort ismertem, aki előadásaiban olykor egy jó szót is elejtett a papi hivatásról és a cölibátusról. Az is közismert, hogy egyes papnövendéknek a laikus teológusok mekkora szorongattatása közepette kellett és alkalmakként s tanulniuk.      Természetesen semmi elvi kifogásom nincs az ellen, ha laikusok teológiát tanulnak, majd az Egyházban és az Egyházért tevékenykednek. Ez is igazi hivatás lehet. Én is ismerek teológiailag kiválóan képzett laikusokat, akik kitűnően dolgoznak. Mindazonáltal az ő munkájuk nem papi hivatás a szolgálati hivatás értelmében. És vissza kell utasítani, hogy laikus teológusok a szentségi területen (keresztelés, házasságkötés, betegek szentsége) kompetenciájukat átlépjék. A papi hivatás felvételi követelményeinek megváltoztatását sürgető kérést azzal okolják meg, hogy a katolikus Egyház szentségi struktúráját nem szabad aláásni. A híveknek joguk van a szentségekre, különösen az Eucharisztia szentségére. Igaz ugyan, hogy a híveknek joguk van „az Egyház szellemi javaira” (CIC, can. 213), de ez a jog nem automatikusan érvényes minden közösségre. E jog birtoklásának feltétele, hogy a hívek valóban tudják, mi az a szentség. Ha egy szentség az Egyház rendje szerint kerül kiosztásra, illetve fogadásra, akkor ilyenkor maga Jézus Krisztus az, aki titokzatos, mégis valóságos és hatásos módon cselekszik, függetlenül a kiosztó személyétől. Ezen értelmezés mellett hogyan lehetséges, hogy püspököket vagy papokat a szentségek kiosztásában visszautasítsanak, csak azért, mert egy bizonyos teológiai vagy egyházi irányt képviselnek, vagy – mint minden ember – jellembeli gyengéjük van? Aki egy papot mint papot nem tud elfogadni, valójában saját képességét veszélyezteti arra vonatkozólag, hogy a szentségeket az Egyház értelmében fogadni tudja. A legújabb lelki mozgalmak viszonylag sok papi hivatást hoznak elő. Ahol a hit élő, ott a papi hivatások növekedni tudnak. Számomra nem indokolatlan annak a kérdésnek feltevése, vajon azokban a közösségekben, melyekben évtizedeken keresztül egyetlen egyházi hivatás sem keletkezett, még beszélhetnek-e az „Eucharisztiára való jogról”. Egy ilyen lelki szegénységnél az újra evangelizálás több mint kívánatos. Végezetül család pasztorálásra is szükség van, mely a szülőknek az élet nagylelkűbb továbbadására bátorságot csinál. Már csak egy nép továbbélésének biztosítása is több mint két gyereket követel egy családtól. Hogy férfiak és nők Isten birodalmának részére egészen szabaddá váljanak, ahhoz a családoknak ismét nagyobbaknak kell lenniük. Így adhat a papok éve nem csak a papság és az Eucharisztia elmélyült katekéziséhez, hanem az újra-evangelizálás és az emberi élet továbbadásának egyházi tanítása számára is impulzusokat. (szerk. megj.: Azért fordítottam le a cikket, mert nagyon fontosnak tartom a mondanivalóját. Ugyanakkor a szerző nem veszi észre, hogy az ő egész hozzáállása e témához mekkora szerepet játszik e válság előidézésében és fennállásában. A szentmise természetesen az Eucharisztia ünneplése. Ugyanakkor az a tény, hogy ő maga egyetlen egyszer sem ejti ki a „szentmiseáldozat” szót, hogy a papi feladat, a papi identitás leírásakor egyetlen egyszer sem beszél arról, ami a papot valójában kiteszi: vagyis az áldozat bemutatásáról, óriási szerepet játszik az egész probléma kialakulásában és meglétében. Kinek van kedve ma vállalni a papi hivatással járó rengeteg nehézséget, ha a papi hivatás lényegéről, az áldozat bemutatásáról soha nem beszélnek neki. És melyik plébánia közösség fog mélyebb megértést mutatni a szentmise iránt, ha nekik is folyton csak Eucharisztia-ünnepről beszélnek, és nem a legszentebb szentmiseáldozatról – még akkor is, ha e kettő elvileg ugyanazt jelenti, hiszen e két kifejezés a gyakorlatban az emberek képzetében egészen más jelentőséggel bír.)