„A vallás igazát fogja bizonyítani ez a könyv, mivel pedig – mint látni fogjuk majd – vallás tulajdonképpen csak egy van: a katolicizmus, a katolicizmus igazát fogja bebizonyítani. Előre ki kell jelentenem, hogy ennél fontosabb, ennél életbevágóbb, ennél közérdekűbb bizonyítás nincs, és nem is lehet a világon. Ha ugyanis valaki még arra se kíváncsi, hogy van-e az élet után még egy másik élet is, annak álláspontjára bajosan találhatunk a józan ész határai közt mozgó magyarázatot.
Ha valaki nem kíváncsi egy regényre, egy elbeszélésre vagy színdarabra, nem csodálkozhatunk rajta. Hiszen az egész csak az író képzeletének játéka, s mi címen kívánhatjuk, hogy valaki kíváncsi legyen egy író képzeletének játékára?
Ha valaki a földrajzra, a történelemre, a természet törvényeire, vagy valamely egészségügyi, vagy foglalkozása körébe vágó felfedezésre se kíváncsi, már nagyobb baj. De azért ezrek s milliók vannak, akik e hibáik ellenére is egész szépen megvannak. Kárukra van lustaságuk és érdeklődéshiányuk, de azért a legtöbb esetben nincs akkora kárukra, hogy miatta egyenesen szerencsétlenség származna belőle rájuk.
Ha azonban valaki még arra se kíváncsi, hogy halálával vége lesz-e mindennek, vagy pedig csak akkor kezdődik majd számára az igazi élet, melynek aztán nem is lesz vége többé soha; ha valakit még az se érdekel, hogy milyen dolga lesz az örök életben, és hogy mitől függ az, hogy ott jó dolga lesz-e vagy keserves; ha valaki egyáltalán semmit se törődik még azzal se, akitől véglegesen sorsa függ, sőt még az is teljesen közömbös előtte, hogy egyáltalán van-e vagy nincs ilyen valaki, azt már lelkibetegnek kell mondanunk. A saját sorsuk iránt ilyen közömbösek ugyanis csak elmebetegek tudnak lenni.
Nemcsak a becsülethez és a józansághoz, hanem egyenesen az épelméjűséghez tartozik tehát, hogy míg földi élete tart, minden embert érdekelje, hogy független-e ő itt a földön, vagy nem; hogy sorsát egyedül maga irányíthatja-e vagy pedig ura és teremtője van, akinek akaratát tekintetbe kell vennie, ha nem akar helyrehozhatatlanul szerencsétlenné válni; hogy ez a valaki úgy intézkedett-e róla, hogy élete csak erre a földre szorítkozzék, vagy pedig a földi életet csak rövid próbaidőnek szánta részére azért, hogy a halál után következő igazi élet ne örökre helyrehozhatatlan szerencsétlenség, hanem végleges boldogság legyen számára.”
Pezenhoffer Antal a továbbiakban sem kíméli a halál utáni sorsuk iránt nem érdeklődő embereket, könyvében később is több ízben kifejezetten elmebetegeknek nevezi őket. Ezt olvasván eltűnődtem azon, milyen voltam én, hogyan gondolkodtam erről én megtérésem előtt? Vajon én is elmebetegnek számítottam 42 éves koromig, addig a pillanatig, amíg be nem léptem kisvárosunk plébániájának ajtaján?
És vajon Szent Pál, amikor még Saul volt és tanult, a próféciákat ismerő és tanulmányozó izraelita létére üldözte Krisztus követőit, elmebeteg volt? Vagy Szent Ágoston, aki igencsak sok kitérővel jutott el az egyetlen igaz valláshoz, ő vajon elmebeteg volt? Hogy csak e két szent nevét említsem az Egyház leismertebb és legnagyobb fiai, legtudósabb egyháztanítói közül.
Szent Pál maga is ilyeneket írt később a rómaiaknak: „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal. Ami ugyanis megtudható Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent,mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak.” (Róm 1,18-22) És mégis, a damaszkuszi úti csodás jelenés előtt ő sem járt a helyes úton! Akkor hát elmebajos volt addig?
Mi az tehát, ami az embereket, az elmebajosnak egyáltalán nem tarthatóakat is, távol tartja az igazság felismerésétől?
E kérdés megválaszolásához, megint csak saját életemben kell kutakodjak, mi volt velem, mi tartott engem 42 évig távol attól, hogy komolyabban foglalkozzak e témával. Nos, elsősorban is azt nem szabad elfelejteni, hogy az ember nem úgy vétkezik, hogy eldönti magában, hogy most bűnt fog elkövetni. Nem, hanem megmagyarázza magának, hogy ezt vagy azt miért van joga, sőt talán még kötelessége is megtenni. Másodszor kialakít magának egy világképet, amelyben saját maga állítja fel az erkölcsi szabályokat – melyeken körülményei változásával természetesen mindig igazít – és ha ezeket sikerül úgy ahogy betartania, lelkiismerete nyugodt, hiszen úgy gondolja, hogy ő rendes ember. Ez nálam így működött és gondolom sokaknál most is így működik.
Ugyanakkor határozottan emlékszem, hogy az elején, úgy mond öntudatra ébredésem kezdetén ez még másképp volt. Vegyünk egy egyszerű példát: miután versenyúszó voltam, gyerekkoromtól fogva megszoktam, hogy a nap nagy részét zárt fürdőruhában töltöm. És amikor 16 éves koromban megvettem az első kétrészes fürdőruhámat, annyira szégyelltem magam, hogy csak hosszú-hosszú rábeszélés után mertem kimenni az emberek közé. De ahogy legyőztem ezt az első korlátot, vagyis a vallás nyelvén szólva: eldobtam, de legalábbis megsértettem a szemérem erényét, a következő lépés, az egyre kisebb bikinik használata már semmilyen problémát nem okozott.
Ez az élmény jutott eszembe, amikor nemrég egyik barátnőmmel a tengerparton voltam, akinek hét éves kislánya látva a sok pucéran napozó embert, egy idő után maga is levette fürdőruháját. Azt hiszem, a szemérem az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága, és mint ilyen, minden gyerekben töretlenül megvan. Egészen addig, amíg a felnőttek le nem rombolják benne.
E hosszúra nyúlt fejtegetéssel annak próbáltam utánajárni, hol és miért térünk le a helyes útról. Egyrészt a körülöttünk levő világ alakít, másrészt a magunk vágyai rontanak meg bennünket. E vágyak teljesítése pedig annál kevesebb lelkiismereti aggályt okoz, amennyivel többször engedtünk már neki. Vagyis az történik, amit a Szentírás mond, hogy a bűnös embernek elhomályosul az értelme. Ha pedig elhomályosult, akkor már semmilyen érv nem hat, nem jut el hozzá, és elkövetkezik az az állapot, amit Pezenhoffer Antal elmebajnak nevezett.
Csakhogy az ilyen ember hagyományos értelemben véve nem elmebajos, „csak” bűnös. Ugyanakkor mégis úgy viselkedik, mint az elmebajos, hiszen a leglogikusabb érveket sem képes elfogadni. Mi a megoldás? Az újabb és újabb érvek felsorolása bizonyára nem. A megoldást kizárólag az Isten kegyelmi ajándéka révén bekövetkező bűnbánat, azaz bűnös állapotunk felismerése adhatja. De hogyan juthat el erre a fokra egy ember – és itt szinte nem is számít, hogy az illető hagyományos értelemben vallásos vagy sem.
Itt lép be a katolikusok, az Egyház, a klerikusok, a vezetők felelőssége. Miután tudjuk azt, hogy Szent Pál damaszkuszi élményéhez hasonló nem sok emberrel történik, számba kell venni a természetes módszereket. Ezzel kapcsolatos az a történet, melyet a napokban hallottam egy paptól: jegyesoktatásra jött hozzá egy pár, melynek huszonvalahány éves férfi tagja nem az ő plébániájához tartozott. A férfit nem régen keresztelték, és magára az oktatásra saját bérmálásáról érkezett. A pap kérdésére, hogy van-e túlvilág, illetve mit gondol, van-e lelke, a férfi azt válaszolta, hogy fogalma sincs és ő erről még soha nem hallott. Nos, mivel a férfi nem a bolondokházából jött, feltételezhető, hogy nem ő felejtette el, amire felnőtt-keresztelése és bérmálása előtt nemrég oktatták ki, hanem nem tanítottak neki semmit, úgy adták fel neki a szentségeket.
Ha a katolikus Egyház felelősei nem állandóan a szociális és politikai helyzetről, az ökumenizmusról, az emberi jogok betartásáról, és ehhez hasonló világi dolgokról prédikálnának, hanem unos-untalan arra figyelmeztetnék az embereket, hogy van egy Isten, aki az ő Teremtőjük, és hogy ez az Isten parancsokat adott nekik, melyeket be kell tartani, és ha nem tartják be, a pokol vár rájuk – nos, akkor talán legalább az elérhető lenne, hogy az egyházi esküvőjükre jövők ismernék ezeket az igazságokat. De ha az Egyház szolgáinak többsége csak azt hirdeti, hogy Jézus mindenkit megváltott, és pokol úgy sincs, és mindenki az égi kávéházba jut, akkor előbb-utóbb a leglelkiismeretesebb emberből is kiölik a bűntudatot, és a jóra való törekvést.
Természetesen nem akarom csökkenteni az ember saját felelősségét. A katolikus vallás tanítja, hogy Isten mindenki számára megadja a megtéréshez szükséges kegyelmet. Vagyis életünk folyamán számtalan lehetőséget ad erre, valószínűleg életünk minden pillanata egy-egy válaszút lehetőségét hordja magában, még akkor is, ha ezt nem vesszük észre és nem ragadjuk meg.
Erről egyébként minden olyan ember meggyőződhet, aki éli és megvallja a hitét. Az ilyen emberrel ugyanis ismerősei előbb vagy utóbb elkezdenek Istenről, a vallásról beszélni. És amikor ez megtörténik, mindenki megélheti, hogy a többség sajnos visszautasítja a kínálkozó lehetőséget. Legmegrázóbb élményeim, amikor 80 év feletti idős emberek úgy hárítják el maguktól a „szent pillanatot”, hogy kategorikusan kijelentik, ők nem tudnak hinni, ők erre soha nem gondoltak, és ez a jövőben sem fogja érdekelni őket. Ha visszagondolok, sajnos azt kell mondanom, szinte senki nem reagált másképp. Persze, ez még nem a vég, az utolsó pillanatban Isten még megadhatja a megtérés kegyelmét. Csak azok veszhetnek el, akik haláluk pillanatáig nem-mel válaszolnak Isten felhívásaira.
Tovább gondolkodva Pezenhoffer Antal szavain, az is felötlött bennem, hogy Isten talán azért engedi meg a mai borzalmas, a Tőle, a parancsaitól, a józan észtől ekkora mértékben elrugaszkodott világ létezését, hogy így mindazok, akik egy viszonylagosan „normális” társadalomban nem keresik a kiutat, hiszen „nagy bajt” nem vesznek észre, most végre megtalálhassák a Hozzá vezető utat. Hogy korunk borzalmai, a végtelenségig erkölcstelen világa a kegyelem nagy tette is lehet. Hiszen, aki a mai világot nem utasítja vissza, abban – úgy tűnik – a jóakaratnak már a halvány csirája sem pislog.
Mindenesetre én Pezenhoffer Antal könyvéből máris tanultam valamit: nem tekintem elmebajosnak a hitetleneket, és igyekszem nem elfelejteni velük kapcsolatban, hogy elég sokáig én is közéjük tartoztam, és eközben magamat sem tartottam elmebajosnak vagy lelkibetegnek. És soha nem imádkoztam olyan szívesen a Pünkösd előtti novénát – melyet XIII. Leó pápa rendelt el az eretnekek és szakadárok visszatéréséért a római katolikus Egyház egységébe –, mint ezen élmény hatására – a lelki, vallásos nemtörődömségben vagy tévúton járó „elmebajosok” megtéréséért.