2009. augusztus 23-án elsőnek a mindig leggyorsabb exsultet.net internetes portál (majd sorra a többiek) adta hírül a következő sokat ígérő hírt. 1. A reform reformja alakot kezd ölteni Az „Il Giornale” augusztus 22-i kiadásában Andrea Tornielli egy cikket jelentetett meg, melyben egy a reform reformjával kapcsolatos ú. n. „propozíciók”, vagyis javaslatokat tartalmazó papírról számol be. Bár e dokumentumot az Istentiszteletek Kongregációja állítólag már áprilisban átnyújtotta a pápának, az erről szóló információ csak most került nyilvánosságra. Mindenesetre az biztosnak tűnik, hogy a dokumentumban a reform reformját érintő egyfajta mintatervről van szó. A dokumentumot Antonio Canizares Llovera spanyol bíboros, az Istentiszteletek Kongregációjának prefektusa április 4-én a reggeli órákban személyesen nyújtotta át a pápának. A feljegyzés annak a bizalmas szavazásnak az eredményét tartalmazta, melyet március 12-én a liturgiáért felelős dikasztérium plenáris ülése alatt tartottak meg. A dokumentum a Ratzinger pápa által kívánt reform reformjához vezető első konkrét lépéseket sorolja fel. A kongregációhoz tartozó bíborosok és püspökök csaknem egyhangúlag szavaztak a rítus nagyobb szakralitása, az eucharisztikus imádat értelmének újjáélesztése, a latin nyelvnek a celebráció alatti gyakoribb használata, valamint a misekönyv bevezető részeinek átdolgozása mellett, hogy a vad kísérletezéseknek és a helytelen kreativitásnak végre véget vessenek. Egyúttal azt is leszögezték, hogy az áldozás szabályos formája nem a kézbe, hanem a nyelvre való áldozás. Bár igaz, hogy létezik egy indult, mely a helyi püspökségek kérvényére lehetővé teszi, hogy az ostyát kézbe is lehessen adni, de ez csak rendkívüli eset maradhat.      Ratzinger pápa „liturgia-minisztere”, Canizares bíboros annak lehetőségét is tanulmányozza, hogy a celebráló keletre való fordulását is visszaállítsák, legalább az eucharisztikus átváltoztatás pillanatában, miként ez a reform előtt a gyakorlat volt; amikor mind a hívek, mind a pap a kereszt felé fordult és a pap emiatt háttal állt a közösségnek. Azok, akik ismerik Canizares bíborost, aki a Rómába való helyezése előtt a „kis Ratzinger” nevet kapta, tudják, hogy neki határozott szándéka ezt a projektet továbbvinni, pontosan úgy, ahogy az a II. Vatikáni Zsinat „Sacrosanctum Concilium” konstitúciójában le lett fektetve, melytől a zsinatutáni reformok, melyet a 60-as évek végén léptek életbe, messzire elkanyarodtak.      A bíboros ezzel kapcsolatban a „30Giorni” havilapnak adott interjújában nemrég ezeket mondta: „Néhány változtatást egyszerűen abból a vágyból hajtottak végre, hogy szakítsanak a múlttal, melyet negatívnak és maradinak tekintettek. A reformot néha törésnek és nem a tradíció szerves fejlődésének fogták fel.”      Ezért a márciusban elkészített „propozíciók” a szent és az imádat felé való visszatérést irányozzák elő, és a latin celebrálás újjáéledését, legalább a legfontosabb ünnepnapokon, valamint kétnyelvű misekönyvek kiadását – egy VI. Pál pápa idejében keletkezett követelés – első helyen a latin szöveggel. A kongregáció javaslatai, melyeket Canizares a pápának átadott, az ő beleegyezését elnyerendő, messzemenően megegyeznek azokkal az elképzelésekkel, melyeket Joseph Ratzinger gyakran kifejtett, amikor még bíboros volt. Ez derül ki abból a tegnap az „Il Giornale”-ben első alkalommal nyilvánosságra hozott, a liturgiához fűzött eleddig ismeretlen fejtegetésekből is, melyek a „Comunione e Liberazione” mozgalomnak Riminiben éppen most zajló kongresszuson bemutatott és nemsokára a Cantagalli kiadónál megjelenő „Davanti al Protagonista” című könyvben találhatóak.      A Radio Vatikan szerint a könyvben megjelenő írás Joseph Ratzinger bíborosnak 2003-ban a liturgia reformról szóló és most olaszra lefordított egyik levele, melyet Heinz-Lothar Barth (a Pius Közösséghez tartozó) professzornak küldött válaszul. A Hittani Kongregáció akkori prefektusa ebben arról írt, hogy az Egyházban szükség van a „liturgia-reform reformjára”. Egy ilyen reformnak arra kell irányulnia, hogy a szakrálist erősítse. Ehhez az kell, hogy a „régi” és az „új” miserítust ne ellentétként, hanem egyenértékű miseformaként fogadják el. Mindazonáltal Tornielli úgy véli, hogy XVI: Benedek pápa a reformnak csak lassan kezd hozzá, és hogy ezért a „reform reformja” sok évet vesz majd igénybe. A pápa meg van róla győződve, hogy az elsietett intézkedések nem sok jót hoznak, és a fentről jövő utasítások azzal a veszéllyel járnak, hogy halott betűk maradnak.      Ratzinger stílusa a megegyezés és a példamutatás – például úgy, hogy körülbelül egy év óta, aki nála akar áldozni, annak egy imazsámolyra kell letérdelnie, melyet a szertartásmester külön e célra állít oda. szerk. megj.: Érdekes, a zsinat után Joseph Ratzingernek nem voltak ilyen aggályai. Akkor senki nem foglalkozott azzal a hatással, amit az egyik napról a másikra végrehajtott radikális, a kétezer éves gyakorlattól eltérő, azzal szöges ellentétben levő változtatások az egyszerű hívek és papok lelkében okoztak. Akkor senkit nem érdekelt, hány ezren hagyják ott emiatt az egyházat és vallásukat mint hívők, vagy mint klerikusok. Azzal sem foglalkozott senki, hány papnak szakad meg a szíve és hal bele e veszteség felett érzett fájdalmába. Vajon mitől van most akkor ez a nagy óvatosság? Úgy tűnik, pár nap alatt erre is megjött a válasz: alig három nappal a fentebb közölt hír nyilvánosságra kerülése után, augusztus 26-án a Vatikán kiadott egy cáfolatot. 2. A cáfolat Valahogyan nem is tud már meglepni bennünket: alig járta körül egyszer az internetes világot Andrea Tornielli beszámolója az Istentiszteletek Kongregációjának a reform reformját taglaló javaslatáról, a közismerten tökéletesen illetéktelen vatikáni sajtóiroda helyettes vezetője, P. Ciro Benedittini máris jelentkezett a cáfolattal. E szerint „jelenleg” semmilyen „intézményes” ajánlatok nem léteznek a liturgikus könyvek megváltoztatására, vagyis Rómában senki nem gondol arra, hogy ezeket megváltoztassák. Nos, Tornielli ezt nem is állította – ő maga írta, hogy a pápa nem tart sokat a puszta utasításokról, és inkább példájával akar hatni. A javaslatok, melyekről beszámolt sokkal inkább arra irányulnak, hogy a meglévő jogi helyzetnek végre mindenütt megint érvényt szerezzenek. Az egyházjog szerint a nyelvre áldozás az áldoztatás előírt formája, és a kézbeáldozás csak egy kivételes engedmény. A liturgikus kelet felé való celebrálás a könyvekben van előírva, és maguk a liturgikus könyvek mind latin nyelven íródtak, melynek a liturgiában való további használatát a II: Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója szintén előírta.      Ezért a Tornielli által leírt javaslatok egy része semmilyen változtatást nem igényel a misekönyvekben, hanem a papok, a püspökök vagy a püspöki konferenciák hatáskörébe tartoznak. Azonkívül Tornielli nyitva hagyja annak eldöntését, mennyire „intézményiek” a javaslatok, melyek valószínűleg elsőnek csak egy, a pápának előterjesztett munkapapírt jelentenek, melyekről a továbbiakban tovább akarnak tárgyalni.      Ugyanakkor Tornielli adatai nagyon részletesek, pontosak voltak, megjelölte a szavazás és a pápának való átadás dátumát is. Egyedül az ilyen magától értetődő dolgokra való emlékeztetés alkalmasnak mutatkozik, hogy azoknál, akik a liturgikus káoszban jól érzik magukat, pánikos rohamot váltson ki.