A Sankt Ulrich kiadó nemrég jelentette meg Burkhardt Gorissen könyvét, melynek címe: „Szabadkőműves voltam”. A szerző a német szabadkőművesek propaganda-főnöke volt, és mint ilyen nagy szónokként volt ismert. Mostani könyvében a szervezet belső munkájáról számol be. Eközben Herbert Vorgrimler nyugalmazott katolikus dogmatika professzornak egy bő fejezetet szentel. Részlet e fejezetből: Vorgrimler professzornak a szabadkőművesek részére tartott előadásából A professzor társalgási stílusban kezdte előadását, melyben semmi túlzott teatralitás nem volt. A szabadkőművesség és a katolicizmus között az alapvető különbség Isten mindenhatóságának kérdésében áll fenn, mondta, és nem minden önhittség nélkül hozzátette, hogy az Egyházat nem Krisztus alapította, hanem az Egyház szintén az evolúció produktuma. Ezzel kapcsolatban az „Egyházzá válás” (Kirchenwerdung) kifejezést használta. Csaknem kényszerítő logika, jelentette ki Vorgrimler, hogy a szabadkőművesség számára a katolikus Egyház az egyetlen nagyobb ellenfél, hiszen a többi egyházaknak nincs katolikus értelemben vette papságuk. A páholyok minden „abszolút hatalommal” szembekerülnek, mivel ők a felvilágosodás szellemét propagálják. A nyugalmazott dogmatika tanár szerint XII. Kelemen pápa, aki 1738. március 7-én kiadta „In ementi apostulatus specula” kezdetű bulláját a szabadkőművesség ellen, 1732-től kezdve vak, és 1937-től kezdve emlékezet nélküli volt. A professzornak ez a megjegyzése általános derültséget és tetszésnyilvánítást aratott. Ő, Vorgrimler, ezt a konfliktust politikai döntésnek tartja, és abból indul ki, hogy a pápa környezetének az volt a fontos, hogy az akkor Angliában kormányzó Hannover-házat, mely a szabadkőművességben volt otthon, a katolikus Stuart-ház váltsa fel. Az enciklika mindazonáltal csak szerény hatást mutatott, elsősorban az Ibériai félszigeten és az egyházi államban, de miközben az Ibériai félszigeten letartóztatásokra is sor került, addig az egyházi állam csak arra szorítkozott, hogy a szabadkőműves írásokat elégesse. Csaknem 150 évvel később aztán, a szerinte „különben inkább értelmes XIII. Leó pápa, kiadta a Humanum genus enciklikát”, mely ismét világos szavakkal ítélte el a szabadkőművességet. Nem, a nyugalmazott dogmatika-professzor nem említette ennek okait, például Adriani Lemmi olasz nagymester katolikus-gyűlöletét, aki 1869-ben, amikor az I. Vatikáni Zsinat elkezdődött, Nápolyban egy ökumenikus anti-zsinatot hívott egybe. A szabadkőművesek üzenetében többek között ez állt: „A római-katolikus vallás egy hazugság. Uralma gaztett.” Ezzel szemben kitért a Codex Iuris Canonici-re. Az 1983-ban életbe lépett kánonjog új kódexe a szabadkőművességet név szerint nem említi, mely azt jelenti, hogy az 1917-es kiközösítés fel van oldva. Mindazonáltal a szabadkőművességet érintő büntetőjogi rendelkezések ezzel nem szűnnek meg teljesen. Egy olyan közösségben való tagságot, mely az Egyház ellen ágál, továbbra is „igazságos büntetés” fenyegeti. Mindazonáltal ez a büntetés nem lép magától érvénybe. Vorgrimler szerint a szabadkőművességnek a katolikus Egyházzal való párbeszéde már 1928-ban elkezdődött, először a theista páholyokkal. 1961 óta a francia Grand Orient-tel is, mely magát tudatosan ateistának nevezi. A II. Vatikáni Zsinatot Vorgrimler azért dicsérte mélységesen, mert az emberi jogok kérdését és a vallásszabadságot újra definiálta. Ezt nyomatékosan aláhúzta. 1969-ben a katolikus Egyház és az olasz nagypáholy között létrejött egy egyezség. Mindkét oldal kifejezte szándékát az együttműködésre az emberi jogok, a vallásszabadság és a kölcsönös tolerancia területén. Ugyanebben az évben a hivatalos Egyház egy bizottságot hozott létre a szabadkőművesekkel folytatandó párbeszédhez, mely négy tagból állt. Ebből kettőt név szerint említett: König bécsi bíborost és saját magát. Ez a bizottság munkaeredményeit az osztrák Lichtenau-ban hozta nyilvánosságra – innen kapta a dokumentum a „Lichtenaui nyilatkozat” nevet. Ebben a katolikus bizottság a szabadkőművességgel szemben nyitottnak mutatkozott. „Összességében azt lehet mondani, hogy a mi közös dolgunk a 70-es évek elején jól fejlődött”, folytatta a professzor. De Stimpfles püspök nevére egy pillanatra dühbe gurult – a professzor még 27 évvel e püspöknek a bizottság élére való kinevezése után sem tudta mélységes csalódottságát leplezni. Mert ezután a bizottság, ellentétben a Lichtenaui nyilatkozattal, arra az eredményre jutott, hogy a szabadkőművesség továbbra sem egyeztethető össze a katolikus önértelmezéssel, ami miatt ő, Vorgrimler 1974-ben ki is lépett a bizottságból. A párbeszédek 1980-ban befejeződtek. A német püspöki konferencia 1980. május 12-én egy publikációban mint végeredményt kijelentette, „hogy a katolikus Egyházhoz és a szabadkőművességhez való egyidejű tartozás kizárt”. De, mondta Vorgrimler halk:diadallal a hangjában, „mivel az 1983-as kódex nem említette a szabadkőművességet, nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy egy páholybeli tagság összeegyeztethető a katolikus Egyházban való tagsággal”. Olykor, folytatta Vorgrimler ékesszólóan, ki kell tudni használni a lyukakat. Az Egyház és a szabadkőművesség közötti további együttműködés kilátásait tekintve, ő, Vorgrimler nagy lehetőségeket lát a megértésben, hiszen a katolikus Egyház gyakorlatilag helyi egyházakra zsugorodott. „Az Egyház nem létezik többé!”, ami azt a végkövetkeztetést hozza maga után, hogy a szabadkőművességgel való megegyezést nem Rómával kell megkötni, hanem ezt minden helyi egyház maga saját területén megteheti. 1983. november 26-án a Hittani Kongregáció kiadott egy nyilatkozatot, melyet a prefektus, Joseph Ratzinger bíboros és a titkár, Jerome Hamer OP érsek a pápára hivatkozva írt alá. Ebben az áll, hogy bár a kánonjog új kódexében (CIC) a szabadkőművesség nincs név szerint megemlítve, de ez nem jelenti azt, hogy az Egyház negatív ítélete a szabadkőműves közösségekkel kapcsolatban megváltozott volna. Mégpedig azért nem, mert ezek elvei összeegyeztethetetlenek az Egyház tanításával, és ezért az ezekbe való belépés továbbra is tilos marad. „Azok a hívek tehát, akik szabadkőműves közösségekbe tartoznak, a súlyos bűn állapotában vannak, és ezért nem járulhatnak szentáldozáshoz. A helyi egyházak vezetői nem nyilatkozhatnak a szabadkőműves közösségekről úgy, mely a fent elmondottakat hatályon kívül helyezi, ” Ezen egyházi dokumentum figyelmen kívül hagyása, sőt megvetése tekintetében Hans Küng, Pater Alois Kehl és Vorgrimler nyilvánvalóan egyet értettek. Egyáltalán, helyes lenne végre, folytatta felemelt hangon előadását Vorgrimler, ha „a mennyei Atyáról” való elképzelés egy új értelmezésnek adna helyet. A felvilágosodás óta – és ennek eredményeit nyilván senki sem vonja kétségbe – tudjuk, hogy a jó és a gonosz két, az emberben örökké egymásnak ellentmondó természet csupán. Annál fontosabb, hogy a szabadkőművességben minden isten-elképzelés azonos értékű, hogy mindenki szabadon választhatja meg saját istenét, hiszen végülis nem annyira az a fontos, hogy miben hiszünk, hanem hogy egyáltalán hiszünk. Magát Krisztust nem lehet Istennek tekinteni, miként ezt például Küng már teszi, hanem példamutató humanista figurának. Azt kell megpróbálni, hogy az embereket saját erkölcsi önazonosságukhoz elvezessük. Vorgrimler botrányosnak tartotta azt a felfogást, mely az embereket bűnösökre és igazakra osztja fel. Aki Jézus bibliai nézetét és nem a humanista nézetet képviseli, az rosszul gondolkodik. Azt kell mondani, hogy a keresztény néphit isten-elképzelése anti-humánus vonásokat tartalmaz. A názáreti – így nevezte a nyugalmazott dogmatika professzor Jézust, ahogy némely sötét szekta tagjai teszik – nem absztrakt kifejezéseket fogalmazott meg, hanem megpróbálta szellemi világát képekben kifejezni. A szabadkőművesség ugyanezt az utat járja, amikor a tényleges élettitkok mindennemű fogalombeli megfogalmazásáról tudatosan lemond és a képi nyelvet alkalmasabbnak tartja megnyilatkozásaiban. A professzor ezzel befejezte előadását, melyet a hallgatóság hosszan tartó tetszésnyilvánítása követett. A szabadkőműves mester felemelkedett helyéről: „Kedves professzor úr, nagy, nagy köszönet. Gondolom, hallja a reakcióból, mennyire el vagyunk ragadtatva az előadásától. De mit mondok, végtelenül el vagyunk ragadtatva, mélységesen meg vagyunk rendülve. Ha megengedi, most rátérnénk a kérdésekre.” Az első kérdés így hangzott: „Egyáltalán miért kritizálja a katolikusok hivatalos oldala a szabadkőművességet?” Vorgrimler azt válaszolta, hogy különbséget kell tenni ilyen és olyan között, és a hibát a másiknál kell keresni. De a hivatalos oldal sem beszél csak egyetlen hangon. A második kérdésre adott válaszában a professzor annak a véleményének adott hangot, hogy azok a katolikusok, akik a szabadkőművességet kritizálják, egész egyszerűen fasiszta lelkületről tesznek tanúbizonyságot. „A szabadkőművesség ellenségei beteges emberek”, gúnyolódott Vorgrimler, és név szerint felsorolta, hogy elsősorban kiket ért ez alatt: „Johannes Rothkranz, Manfred Adler, aki a szabadkőműveseket »a sötétség fiainak« nevezi, és Pater Johannes Wild jezsuita.” A Wild atyával való konfliktus már hosszú ideje tart. Ő maga már megkereste a jezsuiták rendfőnökét azzal a kéréssel, hogy tiltsák meg Wild atyának a szabadkőművességről való beszédet. A rendfőnök azonban e kérést azzal utasította el, hogy a rend egyetlen tagjának sem tilthatja meg a szabad vélemény-nyilvánítást. „Olyan újságírókra lenne szükség, akik ezt a pátert megtalálják és kipellengérezik.” Azokat az embereket, akik szóval vagy írással a szabadkőművesség ellen nyilatkoznak, rágalmazás és sértegetés miatt be kellene perelni. Ezek a személyek, mondta Vorgrimler, nem hittestvérek, bár ugyanaz a pápájuk. Büntetőjogi üldözésük nem más, mint „a nyilvános higiénia egyik aktusa”. – (Oh, gondoltam, írja a szerző, nem emlékeztet ez azoknak a logikájára, akik a törzsasztalnál azt követelik, hogy újra kellene egy diktátor, aki végre minden másképp gondolkozóval leszámol?) Ő, mondta Vorgrimler, „egy Auschwitz utáni teológiát” propagál. Keményen és gúnyosan beszélt azokról a katolikusokról, akik nem osztják az ő egyházpolitikai nézeteit. Kitartott amellett, hogy II. János Pál pápa túlhangsúlyozta a „tipikusan katolikust”. Gondoljunk csak „a túlzott Mária-tiszteletére, vagy az állítólagos Fatimai Mária jelenések meggondolatlan elfogadására”. Az Egyház – itt megállt, és véleményét relatív merésznek nevezte –, az Egyház a szabadkőművesség befolyása nélkül a jövőben elképzelhetetlen. – E szavakat elragadtatott kiáltások követték. Következő kérdés: „Hogyan látja Ön ebben az Egyház szerepét?” Először is, annak felismerésében, hogy az Egyház nem az egyetlen nagyság, meg kell állapítsa, hogy az iskolai hitoktatás nem a hit kérdése. Az Egyháznak működését a saját területére kell korlátoznia. Másodszor, ostobaság, és ezt hangsúlyozni kell, Istenre „minden jog fenntartását” követelni (Copyright auf Gott). Egy napon el kell tűnnie a dogmatikus egyháznak vagy asszimilálódnia kell. Vagy, hogy szabadkőműves módra fejezzük ki magunkat, az Egyháznak el kell fogadnia, hogy a különböző vallások és felekezetek nevei csak ugyanannak a nagy építőmesternek a keresztnevei. Ezért például csak mulatni lehet Isten helytartóján e földön. Olykor úgy tűnik, mintha ezek az emberek saját magukat parodizálnák. E testületen már régóta nem lehet semmit komolyan venni. Hiszen ki hisz még egy karácsonyapóban? (Bevallom, hogy szinte fizikailag rosszul lettem a fordítás alatt. Gondoljuk csak meg, mi várható el egy olyan egyháztól, ahol ilyen emberek tanítják a dogmatikát, azoktól a papoktól, akiknek szellemi, lelki fejlődését, képzését ilyen emberekre bízzák? Lehet-e ezek után bármin is csodálkozni? És milyen vezetés az, ahol ilyen embereket foglalkoztatnak? Milyen szervezet maradhat fenn – emberileg nézve –, ha az ellenségre bízza saját tagjainak kiképzését?)