Ezen a héten az „ember szándéka” (intenciója) témát akarjuk közelebbről megvizsgálni. Csak ha ezt a fogalmat ismerjük, értjük meg, miért kell a szentség kiszolgáltatójának alapvetően helyes elképzelése lennie arról, mi az Egyház és mit tesz az Egyház. Ha egy ember valamit intendál (szándékozik tenni) vagy valamilyen célt el akar érni, legelőször is e célról kell helyes elképzelésének lennie. Tényleg nem követhet senki olyan célt, melyről előbb nincs elképzelése, és csak ezen elképzelés segítségével igyekezhet e célt elérni.      Nos, az ember fejében levő elképzelések vagy fedik a rajta kívül álló valóságot, vagy sem. Ha az elképzelés megegyezik a valósággal, akkor az ember el tudja érni célját. Ha viszont az elképzelése nem fedi a valóságot, akkor ugyan esetleg végrehajthatja az elképzelését, de célját nem érheti el. Vegyünk például egy családapát, aki gyerekeit boldoggá akarja tenni. Elképzelése e cél elérésére abból áll, hogy otthon mindennemű fegyelmet megszüntet. Ámde a fegyelmezetlenség a valóságban szerencsétlenné teszi a gyermekeket. Ha az apa megszünteti a fegyelmet, bár eléri annak eltűnését, de gyermekei boldogságát nem! Ezzel ugyan az apa végrehajtotta elképzelését, de nem érte el célját, mert elképzelése elszakadt a valóságtól! Hogy egy szentség érvényes legyen, a kiszolgáltatójának (püspök, pap vagy laikus) intendálnia kell „azt tenni, amit az Egyház tesz”, hogy ezáltal közvetítő cselekedete Isten eredeti cselekedete alá helyeződjön, aki egyedüli forrása minden szentségi kegyelemnek. Ezért kell egy püspöknek, papnak vagy laikusnak, mielőtt a szentséget kiszolgáltatja, először elképzelésének lennie arról, mi az Egyház, és utána arról „amit az Egyház tesz”.      Ha azonban elképzelése arról, hogy mi az Egyház és mit tesz az Egyház túl messze esik a katolikus valóságtól, hogyan lehetne meg az intenciója azt tenni, amit az igazi Egyház tesz, és hogyan szolgáltathat így ki valódi szentséget? Ha a szentség kiszolgáltatója tényleg azt gondolja, hogy az Egyház csak a „Kedves-lenni” híveinek egyesülete, és hogy a szentmise egy közösségi piknik, és hogy a keresztség az e közösségbe való bevezetési rítust jelenti, akkor talán létrehoz egy pikniket és egy bevezetést, de soha a katolikus szentmisét vagy a szent keresztséget. Közbe lehet persze vetni, hogy egy ilyen szentség-kiszolgáltató belefoglalja szándékába a hallgatólagos intenciót „azt tenni, amit az Egyház tesz és mindig tett”, de ez nem garantálja szükségképpen, hogy intenciója így valóban érvényes lesz.      A mai zsinati egyház „kontinuitás hermeneutikája” szerint, például, nem létezik törés a katolikus Egyház és a zsinati egyház között, vagy a szentmise és egy piknik között, hanem csak harmonikus fejlődés áll fenn köztük!      Ennek folytán annak a szándéknak, hogy egy szentmisét piknik kizárásával celebráljanak, és az ezzel ellentétes szándéknak, hogy egy pikniket a szentmise kizárásával hozzanak létre, alapjában véve ugyanannak az intenciónak kell lennie, feltételezhetően annak a szándéknak, hogy egy „mise-pikniket” hozzanak létre! Egy ilyen „hermeneutikának” sikerül a fejekben mindent összebékíteni egymással, amik a valóságban kibékíthetetlenek! De valaki a fejében egy ilyen „hermeneutikával” létrehozhat-e egyáltalán igazi szentségeket? „Okosodjon ki ebből valaki”, mondhatjuk. Isten egyedül tudja a választ. Pont az ilyen gondolkodásmódok miatt uralkodik reménytelen összevisszaság a mai Egyházban. Vajon mi vezethetné vissza az egyházi embereket, hogy a fentet a lenttől és a lentet a fenttől újra meg tudják különböztetni?      Vagy egy természetfeletti csoda, vagy egy természeti katasztrófa epochális következményekkel – egy kataklizma!